A párizsi Pompidou-központ modern művészeti gyűjteményének anyagából válogatott tárlattal nyitották meg a minap a Művészetek Palotájába átköltöztetett budapesti Ludwig Múzeumot. Az avatásra érkezett hazánkba Bruno Racine.
Párizs egyik legnépszerűbb kulturális intézménye a Beaubourg-nak becézett többfunkciós Pompidou-központ. Falain belül kapott helyet a modern művészetek nemzeti múzeuma, a kétezer személyt befogadó közkönyvtár és a központ előadások, időszaki kiállítások, hangversenyek színhelye is. A kulturális minisztériumhoz tartozó intézményt 70–72 százalékban állami költségvetésből finanszírozzák, mégis valódi autonómiát élvez. Eddig 145 millióan voltak kíváncsiak programjaira és az épületre, amely pedig annak idején, amikor 1977-ben felavatták, hatalmas vihart kavart. Az angol Richard Rogers, az olasz Renzo Piano és Gianfranco Franchini merész tervei alapján elkészült építmény ma a francia főváros emblematikus színfoltja. Két évig tartó rekonstrukció után 2000-ben nyílt meg újra.
Az épület negyedik és ötödik szintjén tizennégyezer négyzetméteres területet kapott a modern művészetek múzeuma, a világ legnagyobb XX. századi gyűjteménye, amelyet 1947-ben Picasso, Braque és Kandinszkij közreműködésével hoztak létre. De itt nemcsak a festészet és a szobrászat jeles műveit gyűjtik, bemutatják az építészetet és a designt is. A Pompidou-központ művészeti és kulturális központ, a modern művészetet a maga teljességében képviseli. Ott magától értetődik, hogy az építészet a kultúra része, és ez nem csak deklarációkban fejeződik ki.
Bruno Racine Franciaország egyik legjelentősebb külföldi francia kulturális intézményét, a kortárs művészeket fogadó római Villa Médicis igazgatói posztját cserélte fel a Beaubourg elnöki székére. Rómában, ebben a modernitás iránt közömbös, inkább az örökkévalóságra figyelő városban – Olaszországról szóló könyvek szerzőjeként ő jellemzi így – több regényt és esszékötetet írt. A Pompidou-központ elnöke ma is Olaszország szerelmese, tapasztalatból tudja, hogy a művészeti alkotófolyamat nemcsak országhatárokat nem ismer, hanem a diszciplínák határvidékein sem áll meg. Ebből logikusan következik – mondja –, hogy a nagy művészeti intézményeknek is több területet kell átfogniuk. Számára a Beaubourg-ban ma az a prioritás, hogy minél jobban megismertesse a modern európai kultúrát az újraegyesült Európa népeivel. Ezért állította össze munkatársaival gyűjteményük ritkán kölcsönzött műveiből a Ludwig Múzeumban most látható tárlatot – ezúttal kifejezetten Budapest és Zágráb számára.
– A jól működő, többfunkciós kulturális intézmények az állandóságot képviselik a politikával szemben, amely demokratikus rendszerekben változik – válaszolja Bruno Racine arra a kérdésünkre, mi a szerepük az ilyen típusú központoknak. – Az országról alkotott kép lényeges elemét jelentik, ha elég dinamikusak, nyitottak és sokszínűek. Ennyiben van politikai dimenziójuk, de a Beaubourg megalapításakor fontos szempont volt, hogy senki ne sajátíthassa ki önző politikai célokra. Ma is szigorúan tartjuk magunkat ahhoz, amit Georges Pompidou hirdetett: az államnak a feltételeket kell megteremtenie a művészeti élet fejlődéséhez, a kulturális intézmények fenntartásához, nem az a dolga, hogy a művészeket irányítsa.
Franciaországban az elmúlt években állami segítséggel tudatosan tartottak életben olyan művészi kifejezési formákat, amelyek eltűntek volna, ha kiszolgáltatják őket a szabad piac törvényeinek. Ez volt a sokat vitatott „exception culturelle”, kulturális kivételezettség. A kifejezés mára eltűnt, de a francia kultúra szereplői következetesen hangsúlyozzák a sokszínűség fenntartásának szükségességét. Bruno Racine szerint a két fogalom rokon, csak az utóbbi más távlatban fogalmazódik meg. A kulturális sokszínűség annak a lehetőségét jelenti, hogy a nemzeti kultúrák megnyíljanak egymásra, kölcsönhatásba kerüljenek, de ezt csak akkor tudják megtenni, ha közben megőrzik saját hagyományaikat és vitalitásukat. Ha ez nem következik be, és ha az egyes országok nem támogatják a saját művészetüket, kulturálisan beszűkülnek, elszegényednek.
Párizs sokáig a világ kultúrájának egyik gyűjtőhelye volt, részben ma is az. Picasso, Miró és mások művészete bonyolult kölcsönhatásokban teljesedett ki, ezek a művészek mégis megmaradtak katalánnak, spanyolnak, brazilnak vagy magyarnak, mint André Kertész, akinek életművét a tavaszi fesztiválra készült kiállítás mutatja be Budapesten, a Mai Manó Házban.
– Franciaországban a Pompidou-központ jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy megszűnt a kultúrák merev hierarchiája – mondja Bruno Racine, amikor arról kérdezem, mi a véleménye a „magas” és a „népszerű” kultúra szembeállításáról. – Lehet egyszerre szeretni többfajta kultúrát, mindenfajta művészetben, még közönséges kifejezési formáiban is vannak megőrzésre érvényes elemek.
A Beaubourg 2007-ben lesz harmincéves; ez nem pusztán az évforduló miatt érdekes, hanem azért, mert alapítása óta felnőtt egy új nemzedék. Munkatársainak ez hatalmas feladatokat jelent.
– A francia népességen belül vannak olyan rétegek, főként a bevándorlók leszármazottai, amelyek a kirekesztettség állapotában élnek – mondja Bruno Racine. – Integrálni kell őket, és ebben a kultúra sokat segíthet. Az egyik legnagyobb kihívás, amellyel az egyre planetárisabbá váló művészettel foglalkozva szembe kell néznünk, az, hogy tudjunk figyelni arra is, milyen világméretű, egyszersmind autonóm művészeti folyamatok zajlanak távoli országokban, más földrészeken. Olyan világban élünk, amelynek már nem egy központja van. Különböző energiavonalak kereszteződésében kialakult olyan helyek hálózata, ahol sokféle kulturális jelenség összpontosul. Ha meg akarjuk érteni világunkat, nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást róluk.
origo.hu
Mindkét irányban le kellett zárni az M5-öst, akkora a baj
