Trianon utóélete címmel három kötetben jelentek meg a Görögországban született szociológus kutatási eredményei. Az első kötet bibliográfia, amely segít eligazodni a témakör irodalmában, a másodikban főként a két világháború között született, valamint a kádári években megjelent néhány történeti munka recenziója olvasható. A tavaly decemberben napvilágot látott harmadik kötetben pedig húsz interjú található, amelyek arra a kérdésre keresnek választ, hogy milyen kép él a mai társadalomban Trianonról. A szerző sokszor szembesült azzal az előítélettel kutatásai során, hogy görög származásúként nem értheti igazán a magyar sorsproblémákat. A háromkötetes munka és az eddigi életút ennek meggyőző cáfolata.
Szidiropulosz Archimédesz minden évben fogad egy-egy görög csoportot. Soprontól Ópusztaszerig megmutatja Magyarországot nemzettársainak, és az utazás alatt mesél nekik kultúránkról, történelmünkről. Amikor az 1920-as évhez érkezik, hosszan kell magyaráznia a vendégek számára ismeretlen trianoni döntés körülményeit.
– A görög polgárháború miatt négyévesen került Magyarországra. Milyen élményeknek köszönhetően jutott közelebb a magyarság kultúrájához és gondolkodásához?
– Gimnazista voltam, amikor megkeresett egy barátom azzal, hogy felvételizni lehet egy ismert néptáncegyüttesbe. Egy évig ott táncoltam, s amikor egyetemre kerültem, átléptem az ottani együttesbe, ahol tizenöt évet töltöttem el. A feleségemet is ott ismertem meg. Meghatározó élmény volt számomra, hogy 1971-ben részt vehettem a keszthelyi főiskolai és egyetemi verbunkversenyen. Sosem felejtem el azt a percet, amikor Vásárhelyi László, a zsűri elnöke kihirdette az eredményt: az első helyezést Szidiropulosz Archimédesz, az ELTE táncegyüttesének szólótáncosa nyerte. Ez volt az én „beavatásom”. Bartók, Kodály s a népdalok segítettek abban, hogy mélyebben megérezzem a hely szellemét. A próbák utáni sörözések, beszélgetések állandó tárgya volt a magyar társadalom állapota, a népi kultúra. Így kerültem igazán közel a magyar lélekhez, a magyar gondolkodáshoz, a magyar kultúrához. Ebben nagymértékben segített a házasságom is, hiszen református családba kerültem.
– Mi motiválta, hogy a trianoni döntést és következményeit kutassa?
– Éppen a kelet-európai görög emigráció kutatásának végén jártam, 1997-ben jelent meg a második könyvem: 1956 – görögök a forradalomban címmel. A kötet a magyarok körében egyértelmű tetszést aratott, a görögökből a vártnál is nagyobb elutasítást váltott ki. Emlékszem, 1999 nyarának végén Toldi Miklós barátommal egy egész estén át Trianonról beszélgettünk. Ez a beszélgetés bátorított arra, hogy vágjak bele a témába, hiszen én is érintett vagyok: 1922-ben a görög–török háború következtében másfél millió kis-ázsiai görögnek kellett elhagynia az otthonát. Ha arra gondolok, hogy 1922 legalább akkora trauma volt a görögöknek, mint 1920 a magyaroknak, akkor egyértelmű, hogy Trianonnal foglalkoznom kell. A legelején talán fel sem fogtam, hogy milyen kemény fába vágtam a fejszémet.
– Interjút készített Trianonról például Boross Péterrel, Tolcsvay Bélával, de Vitányi Ivánnal és Fejtő Ferenccel is. Milyen szempontok alapján kérdezte interjúalanyait?
– Elsősorban a végzettség, a politikai beállítottság és az érintettség alapján. Akadtak, akik elzárkóztak az interjú elől. Nyilvánvaló, hogy a témának is szólt az elutasítás, de én úgy gondolom, hogy talán a személyemnek is. Amikor elmondtam, mit szeretnék, éreztem a kimondatlan csodálkozást, hogy egy görögnek mi köze lehet Trianonhoz. Azt akartam megtudni, hogyan gondolkodik ma a magyar társadalom. Látható, hogy különböző beállítottságú emberek egymásnak mennek még a legapróbb kérdésekben is. Tapasztaljuk, mi folyik a Trianon film körül. Az volt a szempontom, és ezt a XX. Század Intézet el is fogadta, hogy megfelelő arányban legyenek jelen a szemben álló nézetek képviselői. Egy szociológusnak tárgyilagosnak kell maradnia. Abból indultam ki, hogy mi az, amit ma Trianonról tudni lehet. Erre csak úgy válaszolhatok, ha megvizsgálom azt az irodalmat, amelyből az emberek tájékozódhatnak. Ebből kiindulva jutottam el a harmadik kötetig.
– Miben különbözik a trianoni diktátum a többi, első világháborút lezáró békeszerződéstől?
– Magyarországot megbüntették a Trianon-kastélyban. Azt szokták mondani, azért kapta a büntetést, mert ő volt a háború okozója, és elnyomta a nemzetiségeket. Ha valaki igazán bűnös volt a háború kitörésében, az Németország, Ausztria és Oroszország, hiszen Magyarországnak önálló külpolitikája sem volt. Németország a területe tíz százalékát vesztette el, Magyarország pedig a kétharmadát. Tehát a büntetés Magyarország számára aránytalanul nagyobb volt, mint amilyen szerepet töltött be a háborúban. Következésképpen nyugodtan állíthatjuk, hogy a győztesek nem az ország háborús szerepét vették figyelembe. A szomszédos népek propagandája erősebb volt, mint az a tény, hogy Magyarországtól színmagyar területeket vettek el. Azon az alapon történt az elcsatolás, hogy meg kell szüntetni a nemzetiségek elnyomását, meg kell szüntetni a soknemzetiségű országot, s nemzetállamokat kell létrehozni. Új államalakulatok jöttek létre, amelyeknek semmi közük nem volt a nemzetállamhoz. Nemzetiségi összetétel szempontjából rosszabb államalakulatok születtek, aminek következtében sokkal több probléma, feszültség alakult ki ezekben az országokban, mint a korábban létező Közép-Európában.
– Egyik előadásában szerepelt az a kérdés, hogy van-e értelme ma Trianonról beszélni.
– Kell beszélni róla, de nemcsak az érzelmek, hanem az értelem szintjén is. Az embereknek meg kell érteniük, mit jelent Trianon. Nemcsak magára a békeszerződésre gondolok, hanem tágabban értelmezem az egész jelenséget: gondolok egyrészt az 1867 utáni folyamatokra, amelyek eljuttatták az országot a tragédiához, másrészt a közvetlen előzményeket is figyelembe kell venni, tehát azt a hatalmas propagandát, amelyet a szomszédos országok vezetői folytattak, továbbá a forradalmakat, amelyek megelőzték és bizonyos mértékben hozzá is járultak ehhez a súlyos büntetéshez. Az utána következő évek, évtizedek is fontosak, hiszen ismerni kell, hogyan bontakozott ki a revíziós gondolat, hogyan jutottunk el a visszacsatolásokig, s közben hogyan juttatta el az országot a magyar külpolitika a második világháborúba való belesodródásig. A mai magyar társadalom nincs tisztában azzal, hogy micsoda tragédia történt ezzel a néppel.
– Sokan vallják, hogy Trianon problémáját nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mások viszont épp azt erősítgetik, hogy ne boncolgassuk a fájdalmas témát, hagyjuk meg a történészeknek.
– Mindenkinek tudnia kell róla, mégpedig a legtárgyilagosabb ismeretek szintjén. A bukaresti filmvetítés is ezt bizonyítja. A románok közül is sokan mondják, hogy tényleg szükséges egymással beszélgetni ezekről a történésekről. De nemcsak a román és a magyar fél, hanem magyar–magyar között sincs valódi párbeszéd.
origo.hu
Hogy nem szakadt rá a plafon! – Kulja András legnagyobb hazugságai a tévévitából
