Esti mese

Sohase hittem volna, hogy valaha is Misa Maci válik belőlem. Olimpikon. Egy duci maci. Vagy Frédi. Kőkorszaki szaki. Figura. Mint Ásóka, a körömgomba. Vagy Shrek, az ogre. Merthogy a SztárVár című „puppetshow”-ban – Gát György producer és rendező eleinte így aposztrofálta szappanbuborék- operáját –, ebben a bábjátékban lakótársaim nem Soma, Ganxsta Zolee, Csernus doktor, Kiszel Tünde és Gáspár Győzike, hanem Misa Maci, Frédi, Ásóka és Muppet Röfi meg még sokan mások, a nagy King Kongtól egész E. T.-ig. Star Wars – SztárVár. Csillagok egymás ellen. Káprázik a szemem. Hát bekövetkezett. Megfilmesítettek, filmre vittek – igaz, nem akkor és nem úgy, ahogy szerettem volna, de hát most már mindegy. Könnyű Katát táncba vinni, könnyű Jánost filmre venni?
Én úgy gondoltam, hogy majd valamikor. Majd, ha fagy. Ha közel lesz már a vég, és kazalban áll a metafizikai csűrben a teljesítmény szénája, ha platinaplattnik, aranydiók, mogyorók, díjak, díszdoktorátusok, díszpintyek ékítik lakom mind a négy falát, ha szalutálnak nekem a hivatásos parlamenti beléptetők, majd akkor jöhet a film. Nashről, az őrült matematikazseniről is utóbb készült el a film, és nem előbb. Rólam előbb készült el a film, illetve dehogyis készült el a film, csak épp egy háromdimenziós karikatúra erejéig megszemélyesítettek.
Artista testalkatú, alacsony termetű, mokány és tiszta lelkű ember az, aki engem amúgy fejként hordoz a színjáték, a bábjáték során. Fogóval segítettek világra, már akkor is nagy volt a fejem. Nagy a feje, búsuljon a ló, avagy amint a védő néni mondotta: ez a gyerek zseni, évente csak egy, ha születik ilyen. A feje nagy, de messze nem akkora, mint ott a sorozatban.
Ami mindebből a bulvársajtóra tartozik, az tartozzék oda: követelés. Követelés, fizessenek. Micsoda skandalum, hogy fű, fa, virág szerint már rég multimilliomos vagyok – epizódonként mennyit kapsz? –, holott egy kanyi grand se üti belőle a markom. Az is a bulvársajtóra tartozik, hogy amit ott cipeltetnek velem, az hód-e vagy görény. Az is a bulvársajtóra tartozik, hogy beletörődöm-e a figurába. Hogy tetszik-e. Mondtam is: felháborító a bohóctréfa, amely nyakkendőm alsó részét hosszabbnak ábrázolja a felsőnél, a hülyéket így áztatják a kabaréban vagy száz éve, szakállas vicc. Az is a bulvársajtóra tartozik, hogy miért barna és miért nem kék a bábfej szeme, s mennyiben jellemzi Sebeők Jánost, hogy egy röpke numera erejéig bevonul Somával a fürdőszobába. Mindez a bulvársajtóra tartozik. Ami rám tartozik, az az önvizsgálat. Önvizsgálat és nem önrevízió, félreértés ne essék. Önvizsgálat, hogy ebben a szerteágazó történetben ki miért felel. Bábu vagy, valaki irányít?
Eddig én irányítottam. Jogosítvány nélküli úrvezető, röghöz kötött űrpilóta, habilitálatlan bölcs, iránytű nélküli keresztes lovag módjára bár, de nem robotpilótára hagyatkozvást. A csúsztatások, félreértések, meg nem értések, a bírálatok és kérdőjelek okságilag mind belőlem következtek, valamelyik könyvemből, publicisztikámból, jelenésemből, televíziós megvillanásomból. De ha ez a figura csinál valamit, akkor nem küklopszvakító Odüsszeuszként Senkise tette, hanem valóságosan is senki. Ahhoz a figurához semmi közöm. A cselekedeteiért, beszédéért közvetett felelősség sem terhel, ontogenezisében viszont mégis vitathatatlanul ludas vagyok. Nincsenek véletlenek. Aki képbe kerül, hogy a televízió nyelvén fogalmazzak, az képben is volt. Aki látótérbe kerül, hogy a kriminalisztika nyelvén fogalmazzak, az látótérben is volt. A szél váratlanul támad, de ha nincs levegő, fújhatja. Szélkor a levegő kerül képbe. Nem menekülhetünk a felelősség elől.
Az emberiség is egy nagy Sebeők János, aki most meglepődik, hogy miért ábrázolják egyes forgatókönyvek homunculusnak, más forgatókönyvek pedig egyenesen gólemnek. Helyzetünk, mármint az emberiségé s az enyém: fausti. S ez a helyzet már nem a bulvársajtóra, hanem inkább a filozófiára tartozik. Egyébiránt ez a helyzet, amelyről beszélek, lényegileg egy pillanat, amikor a játék végképp kikerül irányításunk, ellenőrzésünk alól. A kontroll, az „agykontroll” alól. A kárhozat és a teremtés pillanata. Igen, az elszabadulás pillanata. Pandora szelencéje, palackból szellem, a perc, amelytől fogva többé nincs visszaút – anya, itt szülnöd, élő, itt halnod kell.
Az emberiség történetében vajon melyik volt ez a pillanat? A tűzgyújtás? A kőbalta feltalálása? Vagy amikor kerékre pattantunk? Esetleg a gőzgép első pöffenése? Vagy a magreakció első gombafelhője? Mikor következett be az aránytévesztés, a végső énvesztés? Nőtt vízfeje az emberiségnek, fejvesztés terhe mellett? Mikor szakadt meg a tettek és következmények közti karmikus folytonosság? Mely pillanattól kezdve nem lehet immár az emberiség belső szándékaiból világméretű hatásaira és következményeire ismerni? Gyümölcséről ismerszik meg a fa – kiűzetésünk a paradicsomból. Az úgy-ahogy vállalt, akart, kívánt cselekmények sorozatát mikor kezdte el felváltani egy másik műsor? Egy immár nem akaratlagosan és nem emberi lépték szerint szervezett színjáték. Egy sorozat, amely a sorozatgyilkosok monomániájával adja elő magát folyvást, s álneve csupán az, hogy globalizáció, civilizáció, technológiai fejlődés, innováció – valójában fogalmunk sincs, micsoda is. Mindenki érzi, hogy történik velünk. Mindenki érzi, hogy egyre inkább történik velünk, hovatovább immár csak ez az egyvalami, ami történik, ami történhet velünk. Nem tudjuk, hogy tulajdonképpen mióta tart.
Micsoda szerencse, hogy legalább saját életemen belül megragadható ez a pillanat, amióta tart, amikor elszabadult, amitől fogva immár nincs apelláta. Rubicon – avagy a kocka el van vetve. Teilhard de Chardin emberi jelenségről beszél. Amióta egy Sebeők János nevű élő bábfigura minden hétköznap este ott van a tévében, immár Sebeők-jelenségről lehet beszélni.
Első adás – a pillanat. Azóta cselekszenek a nevemben, és vagyok, aki nem. Az animáció szó nyelvileg meglelkesítést jelent. Lelkesedjünk hát, ha már elvesztünk. Lelkünk rajta. Egyébként öröm az ürömben, hogy a SztárVár sorozatért leginkább a gyermekek rajonganak. Nincs már esti mese? Néznek engem helyette. Néznek nem engem. Nézik a Sebeőköt, a Ganxstát, a Tündét meg a Somát. Mert a gyerekek, áldassék a nevük, eszem a csipájukat, rájöttek, hogy mi tulajdonképpen bábok vagyunk. Hogy ez bábszínház minden este. Hogy valahol bábszínház van minden este. Nem annak szánták, az lett belőle. Mily megható.