Évtizedes latolgatások

Talán egy évtizednél is régebb óta zajlik már az üres találgatás: ki követi II. János Pált az egyház élén. E kíváncsiság csöppet sem nélkülözte a rosszindulatú felhangokat. A nagy pápa halálakor visszatekintve erre az időszakra éppoly komikusnak tűnnek a „jól értesült” világlapok pápatippjei, mint a hazai baloldali sajtó ilyen irányú töprengései.
Mikor valamelyik oldalon a hazai véleményformáló médiumok meg-megeresztettek egy pápautódlási töprengést, a másik térfél hírcsatornáinak vezetői is gyakran éreztek késztetést a mielőbbi találgatásra, mondván, ez foglalkoztatja az embereket, erre kíváncsiak. A valóság inkább fordítva volt. Mindenesetre a cikkírók olykor tárgyilagosan, olykor keserűen állapították meg, hogy a katolikus egyház leendő vezetője aligha fog eltérni az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház hitétől. És voltaképpen ez a lényeg, hiszen a hit változatlanságának puszta ténye dühödt reakciókat vált ki.
1994. november 25-én például a Népszabadság római tudósítója az „olasz szaksajtóra” hivatkozva, magabiztosan, egész névsort közölt a lehetséges pápautódokról. Több mint tíz évvel a pápa halála előtt Nagy Csaba szerint a legesélyesebb Miloslav Vlk prágai bíboros, őt követi Carlo Maria Martini milánói érsek, majd a brazil Luca Moreira Neves.
Az ehhez hasonló latolgatások igazi báját az adta meg, hogy rendszerint összekapcsolódtak a pápa és az egyház bírálatával. Hans Küng véleményét olyan sokszor olvashattuk néhány lapban, hogy úgy tűnt, egyenesen házi szerzővé vált. Hányszor sulykolták a szakadár teológus véleményét a katasztrofális lengyel pápáról, hányszor olvashattuk: „ez a pápa sorscsapás az egyházra nézve, mert rendkívüli hatékonysággal tudja terjeszteni elavult nézeteit!”
A már idézett tudósító 1995 szeptemberében például ilyen mulatságosan foglalta össze mondanivalóját: „A bírálatok özöne ellenére a külső szemlélő számára úgy tűnhet: a katolikus egyház hierarchiájában teljes az egység. A Vatikánt jól ismerő elemzők szerint ez azonban nem más, mint a túlélés reflexe. Azoké a főpapoké, akiket érdekeik II. János Pálhoz kötnek, illetve azoké, akik már a Wojtyla utáni időszakra készülődnek.” Ez a közelebbről meg nem nevezett elemzőkre hivatkozó írás például teljesen összetévesztette a szerző vágyait a realitásokkal.
Hasonló pápaellenes támadásokat és az utódlással kapcsolatos találgatásokat olvashattunk 15–20 éven keresztül a Magyar Hírlapban is. Bolgár György rovatában Wojtyla kudarcra ítélt hajthatatlansága címmel például Petőcz György közölt megsemmisítő bírálatot 1994. szeptember 24-én. „Wojtyla elszigetelődésének jeleként értékelhetjük azt is, hogy jó ideje már újra és újra borúlátó nyilatkozatok látnak napvilágot egészségi állapotáról, s a közelgő »nemkívánatos« eseményt megelőlegező információk minden alkalommal a Vatikán legbelső köreiből, magas rangú egyházi emberektől származnak.” Milyen mulatságos e projektív elemzés 1994-ből, amikor a közelinek gondolt „nemkívánatos” eseményre még tíz évet kellett várnia bennfentes találgatónak. De a lap firenzei tudósítója nem jött zavarba, s páratlan energiával rántotta le a leplet hónapról hónapra, mígnem 1996. február 26-án nem bírta tovább, és föltette a kérdést: „De mégis, kik jöhetnek utódként szóba? A kérdés nyilván a legfontosabb dilemmák felől nézve érdekes elsősorban. 1995-ben soha nem látott élességgel merült fel a hívők körében a katolikus egyház belső demokratizálódásának igénye.” A katolikus egyház antidemokratikus, ez is ismerős. „A legtekintélyesebb utódjelöltnek ma szinte minden megfigyelő Carlo Maria Martinit, Milánó jezsuita érsekét, az egyházon belüli nyitottság és megújulás legfőbb képviselőjét tartja” – vélte Petőcz György.
Aztán teltek-múltak a hónapok, évek, és a pápabírálatokat és a pápautódlási találgatásokat felváltotta egy még elszántabb hang: II. János Pál mondjon le, hiszen nem tudja ellátni hivatalát. A súlyosan beteg egyházfő hatalmas munkabírásával ugyan rendre rácáfolt e kritikákra, különböző vatikáni tisztségviselők pedig nyilvánvalóvá tették, hogy bár a lemondás joga a pápáé, ám nem különösebben valószínű, hogy élne is vele. Ennek ellenére bennfentes „elemzők” mindvégig tudni vélték, hogy itt a közeli lemondás ideje. A hangvétel azonban finomodott egy kicsit, és a huszonöt esztendős jubileumra még a korábbi ellendrukkerek is sokkal disztingváltabb hangot ütöttek meg II. János Pál pápa munkásságával kapcsolatban.
Amire a nagy pápa uralkodásának vége elérkezett, a találgatók is belefáradtak a találgatásokba. Persze mind a hazai, mind a világsajtót foglalkoztatja a megüresedett apostoli szék jövőjének kérdése, de az elmúlt évtized alatt elveszítette lendületét a sok merészen szárnyaló fantázia.
A legtöbb latolgató szerint most egy rövidebb ideig uralkodó és talán kevésbé markáns pápa várható; a 117 bíboros közül talán egy idősebb főpapot választ a konklávé, amelynek tagjait a külvilág befolyásolásának megakadályozására ma is elszigetelik, akárcsak IV. Ince halála (1254) után bármikor.
Legalább tizenöt, legfeljebb húsz nap telhet el a pápa halála után. Ekkor a bíborosok szentmisét celebrálnak a pápaválasztás szándékára, majd ugyanaznap délután összeülnek a Sixtinában, hogy kezdetét vegye a konklávé.
A harmadik évezred első konklávéja.
A hivatásos találgatók pedig egy időre munka nélkül maradnak.