Akkor vált ismertté, amikor 1985-ben az országgyűlési választások többes jelölésénél beválasztották a parlamentbe. Felszólalásai eltértek a megszokottól, nem papírról olvasott, hanem szabadon beszélt. Egy történelmi fotóra emlékszem: 1988-ban a parlament padsorában állva mondta el érveit a bős–nagymarosi vízerőmű építése ellen, közben elhaladt ön mellett Kádár János, és szemrehányóan visszatekintett. Nem félt a hatalom, a párt megtorlásától?
– Akkor már kizártak, teljesen mindegy volt. Gyerekkoromban sem féltem kimondani az igazságot, ekkor pedig biztosan tudtam, hogy igazam van a vízlépcső elleni tiltakozásban. Mielőtt először szót kaptam a parlamentben 1985-ben, a megyei képviselőcsoport azt megelőző ülésén kíváncsiak voltak, hogy ki szólal fel és mit mond. Természetesen ez nekem nem tetszett, kifogásoltam, hogy még azt sem tudjuk, mi lesz a törvényjavaslatban, az expozéban, a vitán. A legelső felszólalásom tíz percig tartott, pedig nem is akarták megengedni, mert nem szerepeltem a listán. Később a Korom Mihály vezette alkotmányügyi bizottság munkájában is érdemben akartam részt venni, új elképzeléseket felvonultatni, javaslatokat tenni. Ehhez nem kértem Korom elvtárs engedélyét, hanem bementem az ELTE jogi karára, ahol Kukorelly István, Schmidt Péter és Bihari Mihály véleményét kértem. Ezután szakmailag megalapozottan tudtam kifejteni politikai álláspontomat. Azt éreztem, hogy más képviselőtársamat is „megfogta”, hogy szembeszálltam, nyíltan beszéltem. Ha nem is sokan, de lettek követőim, akik mertek nyíltan beszélni.
– Tehát kizárták a pártból a négyeket: Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Lengyel Lászlót és önt. A Népszabadságban ez a hír 1988 áprilisában jelent meg.
– A fegyelmi eljárás már márciusban lezajlott. A vád ellenem az volt, hogy szembefordultam a párt politikájával, kapcsolatot kerestem az ellenzékkel, a parlamentben ellenzéki frakció szervezésében vettem részt, és a többpártrendszer lehetőségét latolgatom. Ezek voltak az alapvető kifogások.
– Gondolom, nem jelentett jó pontot a lakiteleki tanácskozáson való részvétele sem.
– Az sokat rontott a pártbeli megítélésemen, de szóba hozták a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnál és a Rakpart Klubban való szereplésemet is. Utólag tudtam meg, hogy ott is megfigyeltek, sőt jelentést írtak arról, hogy miket mondtam. A Jurta Színházba invitáltam képviselőtársaimat, amikor a parlamentarizmusról szólt a vita. Ezt annak ellenére tettem, hogy a pártközpont megtiltotta a párttagok részvételét. Ez is a vádpontok közé tartozott, ugyanis megszegtem a párt tilalmát.
– Azt tartják, hogy a Pozsgay-féle baráti körhöz tartozott.
– Ő volt az, akire érdemes volt figyelni a politikai bizottságban a pártvezetők közül, mert alapvető reformokban gondolkodott. Nem voltunk barátok, hanem politikai értelemben társak. Sokat jártam be hozzá a Hazafias Népfrontba, hogy a parlamenti felszólalásaimhoz megfelelő politikai muníciót gyűjtsek. Pozsgay valójában nem szervezett maga köré szellemi partnereket, éppen ez volt a baj. Nála csak jöttek-mentek az emberek. Nem épített csapatot, amelyikkel mozdulni lehetett volna. Az igaz, hogy a népiek, a plebejus értelmiség megtalálta a támaszt a népfrontban, Pozsgayban.
– Ön párttag volt, járt a Politikai Főiskolára… Mi ellen harcolt?
– Hittem egy közösségi társadalom megteremtésében még akkor is, ha azt szocializmusnak nevezték. Ha arra gondolok, hogy ma több millió ember él szegényen, néhány tízezren gazdagon, akkor most valami nem jól működik. Régen is voltak szegények, sőt mindannyian azok voltunk, de nem alakultak ki olyan ordító társadalmi különbségek, mint most. A hárommillió szegénynek a pártján vagyok. Édesapám keményfejű protestáns tanárember, nagyapám pedig régi szociáldemokrata volt, mozgalmi ember, nem véletlen, hogy én is így gondolkodom. Tehát amikor a Kádár-rendszerben azt láttam, hogy sokszor mást mondanak, mint ami a körülöttem lévő valóság, akkor a hitem is alábbhagyott, és kérdezni, lázadozni kezdtem. A pártba is azért léptem be egy idő után, mert úgy gondoltam, hogy belülről többet tudok változtatni, mint ha kívülről bekiabálok. De munkálkodott bennem az eltökéltség, hogy nem muszáj mindennel egyetértenem, mindent elfogadnom.
– Gondolt-e a képviselősége első öt évében, 1985-től 1990-ig arra, hogy a parlament képes reformokkal megváltoztatni a rendszert?
– Az a parlament változtatta meg!
– Ezt nem mindenki gondolja így.
– Pedig az a parlament fogadta el a sarkalatos törvényeket. Az előbb említett alkotmányjogászokkal konzultáltam, de főleg Bihari Mihállyal, akinek a demokratikus szocializmus megteremtéséről volt határozott társadalompolitikai elképzelése. Ennek a konzultációsorozatnak s Bihari szakmai közreműködésének a következménye volt az a demokráciacsomag-terv, amelyet 1988 nyarán nyújtottam be a parlamentben.
– Mi szerepelt a tervezetben?
– Például a köztársasági elnök választásáról, az Alkotmánybíróság felállításáról, a gyülekezési és szólásszabadságról, az önkormányzatiság megteremtéséről, a pártalapításról szóló törvény mind a csomagterv része volt. Ezeket a sarkalatos törvényeket aztán 1989 végén elfogadta a régi parlament. Ekkor választottuk meg az Alkotmánybíróság tagjait, közöttük a későbbi elnökét, Sólyom Lászlót is. Visszafordíthatatlan folyamatok indultak el már az első szabad választások előtt. Az igazi rendszerváltás számomra a sarkalatos törvények elfogadásával következett be, bárki bármit mond is.
– De ez a régi parlament fogadta el azokat az átalakulási törvényeket is, amelyek később megalapozták a volt kommunisták gazdasági hatalmának megőrzését, illetve visszaszerzését. És kiárusították az országot.
– Ez így volt, nem tagadom. Ebben haszonélvezőként sem akkor, sem később nem voltam benne.
– Nem szavazta meg a törvényt?
– Erre nem emlékszem pontosan, de valószínűleg megszavaztam. Kétségtelen, hogy az MSZMP-vagyon átjátszására ez adott lehetőséget jogilag, kiskapukat nyitott. A gazdasági joghoz egyáltalán nem értettem, csak később jöttem rá, hogy mi történt.
– Tehát voltak bűnei a rendszerváltás előtti utolsó parlamentnek?
– Ez az volt, és így az én bűnöm is. A gazdasági nyitáshoz szükséges átalakulási törvényt persze én is szükségesnek tartottam, de hogy esetleg kihasználták laikus képviselő mivoltomat, és gondolom, másokét is, azt kénytelen vagyok vállalni. Ide tartozik Antall József mondása: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Így érthető az egész, hiszen a mókuskerék foglyai voltunk sokan, akartuk a változást, de forradalmat nem csináltunk, nem teremtettünk tiszta helyzetet. Így aztán az elvtárs- vagy urambátyámrendszer ma is átszövi a társadalmat.
– Nem volt tiszta helyzet?
– Így nem lett az. Azzal, hogy a Nemzeti Kerekasztalnál megegyeztek a békés átmenetben, s hogy nem lesz nagytakarítás, eldőlt minden. Maradt a múlt piszka is. Nem számoltunk a régi kapcsolatok feléledésével, a törvényi lehetőségekkel, amelyek erősítették az elvtársak felszínen maradását, a szocialista s persze nem csak szocialista nagyburzsoázia létrejöttét. Magam sem láttam át ennek a gazdasági következményeit. Az MDF–SZDSZ paktumnál azonban már tudtam, hogy az rögzíti, amit nem akartunk. Felszólaltam ellene, és a legkeményebben bíráltam. A paktum volt az alapja mindannak, ami biztosította a békés átmenetet, de a múlt embereinek továbbélését is. Vérlázító volt számomra, hogy hét ember egyezett meg az ország ügyeiről ugyanúgy, mint ahogyan a kádári időkben a politikai bizottság hozta a döntéseit.
– Másodszor a Magyar Demokrata Fórum jelöltjeként jutott be a parlamentbe. Szembekerült a kormányzó párttal?
– Szembekerültem az MDF-el és főleg az SZDSZ-szel. Az MDF-jelöltséggel kapcsolatban megjegyezném minden nagyképűség nélkül, lehet, hogy az MDF szegedi szervezetét én vittem be a parlamentbe. Csongrád megyében a negyven százalékot én szereztem. De úgy kerek a történet, hogy Raffay Ernővel, Debreczeni Józseffel együtt.
– Olyan népszerű volt?
– Népszerű és ismert. Nem voltam az MDF tagja, de ma is szeretem, tisztelem őket, különösen az akkori lakiteleki szellemiséget. Ezért bánok csínján a szavakkal. Mégis azt mondom, végre ismerjék már el, hogy abból a népszerűségből, amely akkor engem kísért, többet építkezett az MDF és más rendszerváltók is, mint amit én valaha is visszakaptam, mert az a semmivel egyenlő.
– Emlékszem, a „négyigenes” népszavazást megelőzően még a köztársaságielnök-jelölésnél is szóba került a neve. A szociáldemokratáknál szerepelt, más pártok viszont nem említették.
– De amikor a „négyigenes” népszavazás miatt szembeszálltam az SZDSZ-szel, ennek még volt annyi befolyása, hogy a Szociáldemokrata Pártnak sem lettem a hivatalos jelöltje.
– Hogyan határozná meg a saját helyét abban a forrongó időszakban: baloldali, párton kívüli kommunista, MDF-es, független volt?
– Jó a kérdés, éppen azért, mert körülbelül ez az én egyéniségem. Minden voltam egy kicsit. Ha csak a szakmámat nézem, televíziósként sem tudtam kizárólag egy szakterületet művelni. Mindig is sokirányú volt az érdeklődésem.
– Nem véletlen tehát, hogy az első szabadon választott parlamentben az MDF padsoraiból viszonylag korán átült a függetlenek közé.
– Ennek oka az MDF–SZDSZ paktum volt, valamint az, hogy én politikai és alkotmányjogi megközelítésben is a közvetlen elnökválasztás híve voltam. Azt vallottam, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb a politikai legitimációja annak a köztársasági elnöknek, akit a nép választ. Alkotmánymódosítást javasoltam, hogy legalább egyszer a nép választhasson, aztán majd az új parlament hozzon erről végső döntést. A régi parlamentben 1990 januárjában már, illetve még ott ült Tamás Gáspár Miklós, Debreczeni József, Raffay Ernő ellenzéki képviselő. Ekkor keresztülvittem és elfogadtattam azt az alkotmánymódosítást, miszerint a köztársasági elnököt közvetlenül válassza meg a nép. Az MDF–SZDSZ paktum azonban visszafordította ezt a folyamatot. Irtóztak attól a gondolattól, hogy a nép válasszon. A szemükre is vetettem, hogy most hová lett a hangzatos jelszavuk, miszerint: „Döntsön a nép?!” Ezt szajkózták a „négyigenes” szavazásnál.
– Sokan árulásnak tartották, hogy a függetlenek közé ült.
– Kit árultam el? Én a magam nézeteit képviseltem.
– Azért egyre inkább érezni lehetett, hogy ismét bal felé húz. Végül is az MSZP–SZDSZ háza táján kötött ki, amikor a Demokratikus Charta szóvivője lett 1993-ban.
– Így volt, és nem bánom. Amikor Konrád György megkeresett, hogy vállaljam a szóvivőséget, még fontos volt a személyem számukra. Nagyon sok olyan döntése volt az MDF-kormánynak, ami nekem nem tetszett. Az erőszakosság, amely addig inkább az SZDSZ jellemzője volt, kormányzati szinten is kezdett elharapódzni. Könnyű volt engem táncba vinni, mert éreztem, hogy nem jól mennek a dolgok.
– A Demokratikus Charta a törvényesen megválasztott kormányt akarta megdönteni.
– Ez vagy igaz, vagy nem. Mindenesetre a taxisblokádhoz kötődik. A Demokratikus Charta megmozdulásaiban én ilyesmit nem éreztem.
– Kívülről úgy látszott, hogy ön nem találja a helyét a politikában: 1993 környékén a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban hallatta a hangját, majd az elnöke lett. Miből gondolta, hogy abban a pártban a helye?
– Alapvetően baloldali beállítottságú, nép- és földközeli ember voltam, az is maradtam. A szüleim titkolták, hogy a nagyapám a Szociáldemokrata Párt tagja volt. Édesanyám a halála előtt másfél hónappal mondta meg nekem. Döntésembe, azon túl, hogy már előzőleg is megkerestek, hívtak idős szocdemek, belejátszott a családi múlt is. Két alapvető célunk volt: a szociáldemokrata eszmék terjesztése és a botrányoktól hangos, szétszakadt szociáldemokraták egyesítése. Így lettem a párt elnöke. Ha hatalommániás lettem volna, s az eszemre hallgatok, akkor nagy valószínűséggel nem ezt a pártot választom, de a szívemre, az érzelmeimre hallgattam. Az 1994-es országgyűlési választáson az egy százalékot sem értük el. Azt tudtam, hogy az MSZP nem szociáldemokrata párt, ezért én fordított egyesülést képzeltem el, azt, hogy a szocialisták visszatérnek az anyapárthoz, a legrégibb magyar történelmi párthoz, az MSZDP-hez. Ez lett volna a történelmi megújulás. De vágyálom maradt. Mindkét oldalról nagy volt az ellenállás, sok a sérelem. Az MSZP-nek be kellett volna vallania bűneit, a régi szociáldemokraták üldözését, az 1948-as erőszakos egyesítést, 1956-ot… Sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani elképzelésemet, mert akkor ma lehetne egy történelmi gyökerű, 1890-től datálható, ám megújult szociáldemokrata párt. Ezt elszalasztottuk.
– Tehát 1994 politikai kudarc az ön számára. Néhány évig vállalkozóként élt, majd 1998-ban a kebelére ölelte az MSZP.
– Azt a minimális célkitűzést, hogy a szociáldemokráciát megjelenítsük a parlamentben, valóban nem értük el. Ez az én politikai kudarcom. Aztán 1998-ban arra gondoltam, hogy ilyen hosszú politikai múlt után újra megpróbálom, természetesen a baloldalon. Kecskeméten indultam szocialista színekben, de a fideszes Horváth Zsolt néhány százalékkal megelőzött. Nem éltem meg kudarcként, egyszerűen nem sikerült.
– Nem ajánlott fel az MSZP parlamenti helyet?
– Sokan nem szerettek abban a pártban. Valószínűleg én voltam az élő lelkiismeretük, és ez zavarta őket.
– Megkeseredett?
– Nem, de nem tudnék már felhőtlenül politizálni. Kiknek beszéljek? Azoknak, akik ezeken a globálidiotizmust megtestesítő, szakmailag szégyellni való kereskedelmi televíziókon nőttek fel? Akik nem tudnak köszönni, s minden kötőszavuk káromkodás, akik nem ismerik a tiszteletet? Valamikor százezrek figyelték, amit mondtam. Azt sem tudom, hogy most kellenék-e. Kiket szolgálnék és miért? Sajnálom, hogy politizáló éveimben nem tudtam nagyobb erővel szembeszállni azzal a nemtörődöm szemlélettel és az önzéssel, amely eluralkodott. Négy gyermekem van, kettő még kicsi. Az elmúlt hat évben azzal foglalkoztam, hogy őket neveljem. Arra törekedtem, hogy kiskorúként is legyenek félig önállóak, de gondolkodjanak egészen önállóan.
origo.hu
Jó hírek érkeztek Parajdról: a vendégeket hamarosan a megszokott élmény várja
