Fekete majális

Itt a május elseje, a munka ünnepe. A mostani vasárnapnak szépséghibája lesz: nincs mit ünnepelni. A KSH tegnapi jelentése szerint tudniillik az első negyedévben 7,1 százalékos volt a magyarországi munkanélküliség. A ráta, ha figyelembe vesszük az Európai Unió kilencszázalékos munkanélküliségi mutatóját, elméletileg nem lenne rossz, csakhogy a mi tízmilliós lélekszámú országunkban gyakorlatilag 3,871 millió fő a foglalkoztatottak száma, vagyis a népesség alig 40 százaléka mondhatja magát olyan szerencsésnek, hogy – a jóléti rendszerváltozásnak elkeresztelt baloldali kormányzati ciklus utolsó harmadában – dolgozhat. Mellesleg a fenti arányból képzett, úgynevezett inaktivitási mutatóval nemcsak az Európai Unión belül vagyunk a legutolsók, de még Romániának is csupán a hátát láthatjuk.
A statisztikához tartozik, hogy az utóbbi hónapokban egy százalékkal nőtt a munkanélküliség mutatója, s eközben 40 ezerrel (!) több új állástalant regisztráltak a közvetítő irodák. Még elkeserítőbb a helyzet a pályakezdők körében: a 15–24 évesek munkanélkülisége átlagosan 19 százalékra emelkedett. E korosztály tagjai – függetlenül attól, hogy szakmunkás-bizonyítványuk, érettségijük, netán diplomájuk van – a nagybetűs életet azzal a negatív élménnyel kezdik, hogy nincs szükség a munkájukra. S még nem is szóltunk a többgenerációs munkanélküliségről, amikor a család összes érintettje állástalan, továbbá arról, hogy milyen kilátástalan a helyzet az északkeleti megyék egyes térségeiben és az Alföldön. A kimutatások szerint számos körzetben 30-40 százalékos a munkanélküliség aránya, de akad olyan település is, ahol csak a polgármesternek és az önkormányzati hivatal gépírójának van stabil egzisztenciája.
A hazai munkaerőpiac kaotikus állapotát mi sem illusztrálja jobban, mint hogy tarthatatlan mértékű a fekete- és szürkegazdaság: a munka nélkül lévők kénytelenek éhbérért, „svarcban” dolgozni, amiért semmilyen állami ellátás nem jár. Nagy kár, hogy a szakszervezetek nem hallatják a hangjukat. Summa summarum: a gazdasági okok miatti lemaradást a társadalomról való leszakadás követi, majd az utolsó stáció: „minimalista” életforma segélyekből és adományokból. Ide tartozik az is, hogy elmúlt évek során még inkább délamerikanizálódott a társadalom: amíg korábban hét és félszeres volt a szorzó a leggazdagabb és legszegényebb rétegek között hazánkban, addig most nyolc és félszeres.
Ha esetleg valaki elfelejtette volna: a 2002-es országgyűlési választásokat felvezető kampányban négyszázezer új munkahelyet ígértek a szocialisták. A fenti adatok bizony nem azt jelzik, hogy az ígéret időarányosan teljesülne. Sőt az erre a ciklusra jellemző látványos nagyvállalati kivonulások, a kis- és a közepes vállalkozói szektor ellehetetlenülése után a kormányzat még mindig nem nem tudja, mi lesz azokkal a kedvezményezetti beruházókkal, amelyek hamarosan keletebbre költöznek, s milyen kézzel is fogható, azaz tényleges támogatást kaphatnak majd a hazai kisebb cégek, hogy megtartsák a munkahelyeket, esetleg bővítsenek.
Azt, hogy a kérdésben mennyire tanácstalan maga a szaktárca is, alátámasztja Csizmár Gábor Figyelőben megjelent interjúja. A foglalkoztatási és munkaügyi miniszter arra számít, hogy rövid távon maradnak a tavalyinál lényegesen rosszabb munkanélküliségi mutatók. Márpedig ha a szakminiszter is így látja, tartunk tőle: nem csak az idei majális lesz fekete.