Hangok otthonossága

Ritkán adódik olyan megható ünnepsége a magyarságnak, mint nemrég, amikor újra teljes pompájában dicsérte az Urat a marosvásárhelyi vártemplomban, Erdély legnagyobb református templomában a 225 éves barokk orgona, amelyet Dávid István orgonaművész szólaltatott meg.

Néhány órára az 1780-as évek „orgonalázának” hangulata kerített hatalmába, amikor másfél évszázadnyi tiltás után az erdélyi református templomokban zsinati határozattal (1758, Dés) újra megszólalhatott a magyar protestáns hívek létének és hitének őrt állója: az orgona. A zsúfolásig megtelt vártemplom gyülekezete már-már szent áhítattal hagyta, hogy átjárja szívét-lelkét ez a leírhatatlanul csodálatos és egyedi orgonahang, amelyet – hite szerint – Európa huzatos keleti felének apró gótikus templomfalai rezonálnak tovább a világ négy égtája felé, hirdetvén égnek és földnek: élnek itt még magyarok, akik a sziklagörgető zsoltárok nyelvén szólnak együvé tartozásról és megmaradásról.
Milyen találóan írja az ünnepségre megjelent kis füzetben Csíky Boldizsár marosvásárhelyi zeneszerző: „…nem a hatalmas katedrálisok ötmanuálos óriásait hallom, a lehengerlő hangszőnyeget, a hömpölygő, eget-földet lebíró organo plenót. Falusi református templomok sárga billentyűs, szuszogó hangszereit, elhagyott szász erődtemplomok haldokló, levegőért kapkodó instrumentumainak kihagyó lélegzetét hallom, mívesen faragott szekrényeik hiábavalósága kísért. Emberi hangokkal összefonódó, égbe igyekvő hanghidak. Orgona és harangszó. Hangok otthonossága és békéje, biztonság érzése, megtartó ereje. Menedék. Néhol az utolsó.”
A hangszer iránti érthető és jogos elfogultságunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az orgona nélküli időszaknak is megvolt a maga varázsa: sokkal gazdagabb, színesebb volt az egyház liturgiája és zenéje, mint napjainkban. A marosvásárhelyi vártemplom féltve őrzött, 1636-ból származó öreg graduálja tanúskodik a századokon át népszerű gyakorlatról. A gyülekezet énekét és az énekeseket az éneklőmester a templom piacán elhelyezett pulpitus (éneklőszék) mellől irányította. Csodával határos módon a vártemplom éneklőszéke átvészelt jó néhány dúlást, két világégést, a kommunista diktatúrát: az 1700-as évektől ott látható az úrasztala közelében. Talán hamarosan ez a remekmű is megújhodva kapcsolja össze a négyszáz évvel ezelőtti templomi éneklés hagyományait az orgona mindent betöltő hangjával. Jelkép és lehetőség a gyülekezet, a lelkész, az egyházzenész, az orgonaművész számára. Annál is inkább, mert a marosvásárhelyi vártemplom az éneklőszék és az orgona együttlétének is kivételes szentélye. A reformáció elterjedése után, 1559-ben itt tartották azt az első egyetemes református zsinatot, amelyen megvitatták és elfogadták az első magyar nyelvű református hitvallást, az úgynevezett kálvini úrvacsoratant. Bár 1556 augusztusában kiűzték a városból a Ferenc-rendi szerzeteseket, a vártemplom corpusát – amely ott állhatott a szentély előterében – sikerült megmenteni, jelenleg a nyárádremetei római katolikus templom legféltettebb kincse.
Nemcsak a könyveknek, hanem az orgonáknak is megvan a maguk sorsa. A marosvásárhelyi vártemplom orgonáját megépítő, titokzatos emberként ismert, 1750-ben született Johann Prause Poroszországból érkezett Erdélybe, s római katolikusként zömmel erdélyi szász evangélikus templomokban készítette remekműveit. Öt olyan orgonát épített, mint a marosvásárhelyi. (Hermann Binder nagyszebeni orgonarestaurátor e sorok írójának elmondta: az öt közül az egyiknek a tetejét lefűrészelték!)
Ötvös József esperes, vártemplomi lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora mondotta az ünnepségen: az újjávarázsolt sípokba, az orgona új szekrényébe beépült a marosvásárhelyi képzőművészek adománya, a kispénzű nyugdíjasok garasa, névtelen perselyezők, sőt néhány ortodox vallású ember ajándéka is. Húszezer euróba került a műemlék orgona restaurálása. A költségek nagy részét a Nemzeti Kulturális Alapprogram, az Illyés Közalapítvány, a Philipp Morris, a Mol, a Maros megyei önkormányzat, Marosvásárhely polgármesteri hivatala fedezte.
Érthető a nagy áldozat és igyekezet: az 1490-ben befejezett vártemplom a hagyományos erdélyi tolerancia egyik koronatanúja. 1571. január 6-án János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében itt erősítették meg azt a tordai országgyűlési végzést és ediktumot, amely szerint a négy recepta religio (bevett vallás) – a római katolikus, a lutheránus, a református és az unitárius – prédikátorai háborgatás nélkül hirdethetik Isten igéjét. Akkor még Erdélytől tanulhatott volna türelmet a vallásháborúkba ájult Európa. Az erdélyiek pontosan tudják, hogy a vallásszabadságra vonatkozó tordai ediktum több gondolata föllelhető az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatában is. Nagy idők nagy tanúja a marosvásárhelyi gótikus vártemplom: 1707 áprilisában itt tartott országgyűlést Erdély utolsó fejedelme, II. Rákóczi Ferenc.
Erdélyben megszokott eljárásnak számított, hogy egy jelentős alkotás, épület, építmény valamelyik módosabb család ajándéka. Így készülhetett el annak idején az orgona is. Az erdőcsinádi Szucsáki Ferencné Kabos Klára 500 forinttal járult hozzá az orgona megépítésének 1400 forintos költségeihez. Milyen véletlen egybeesés: a Borosnyai Lukács Simon marosvásárhelyi lelkipásztorhoz 1788. szeptember 5-én küldött levelében ő is Árva Kabos Klárának nevezi magát, mint ama másik „árva”, Bethlen Kata, aki gyermekeinek és férjének elveszítése után iskolákat alapított, jelentős összegeket költött az erdélyi művelődés támogatására.
A marosvásárhelyi vártemplom egyházközsége 1788. szeptember 16-án kötötte meg a szerződést Johann Prause orgonakészítővel egy „Tizenkét mutatioju jó és tsinos munkájú Orgona” elkészítésére. Prause mester az iratcsomóhoz csatolt német nyelvű levelében részletesen felsorolja a tizenkét regiszter mibenlétét, valamint leírja, hogy 632 cin- és 85 fasípot épít be a hangszerbe. A határidő 1789 pünkösdje volt. Az akkor is szűkös anyagi helyzetben lévő marosvásárhelyiek részletekben fizették ki az orgona árát, az utolsó tételt 1789. május 22-én vette át Johann Prause. A levéltárban megmaradt az a szerződés, amelyet a helyi reformátusok 1791-ben kötöttek Pictor Papp Mártonnal az orgona „Lejendő meg festése és aranyozása iránt”. Csak most, amikor az orgonáról lekerült a mindent eltakaró barna festék, amikor újra aranylemezekkel borították a rokokós díszeket, párkányokat, amikor egykori pompájában ragyog a gyönyörű hangszer, értjük meg igazán, hogy a festése majdnem fele annyiba került, mint elkészítésének teljes összege. Valószínűleg 1789. június 1-jén, pünkösd másodnapján szentelték fel.
Az eredeti karzatot 1906-ban lebontották, s az orgonát átköltöztették a nyugati karzatra. Ott az orgona már nem szólt a régi hangján… Dávid István Erdélyből Magyarországra áttelepedett orgonaművésznek, a Károli Gáspár Református Egyetem Kántorképző Intézete tanszékvezető tanárának jutott a megtisztelő feladat, hogy újra megszólaltassa a hangszerek királynőjét. Ő pedig művészi pályafutása egyik legemlékezetesebb koncertjével ajándékozta meg a templom gyülekezetét.
A hálaadó ünnepségre eljöttek azok, akik csaknem egy éven át munkálkodtak az orgona restaurálásán. Hermann Binder orgonaépítő, aki a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem fizika szakán szerzett oklevelet, majd Potsdamban elsajátította az orgonaépítés és -javítás tudományát. Hazatérése után a szász evangélikus egyház alkalmazta orgonák javítására és karbantartására. Ő restaurálta a segesvári, medgyesi, fogarasi, nagyszebeni, nagyapoldi, bukaresti, kolozsvári (Szent Mihály-templom) és sinaiai (volt királyi Peles-kastély) orgonát. A marosvásárhelyi vártemplomban sikerült visszaállítania a hangszernek azt az állapotát, amilyennek Prause mester megálmodta, és ahogyan 1789-ben használatba adta.
Mihály Ferenc szovátai restaurátor nevét szintén szárnyára kapta a hírnév. Kivételes tehetségét bizonyítja a gelencei római katolikus templom falberendezéseinek (itt láthatók a Szent László-legendát megörökítő falfreskók!), a segesvári szász evangélikus templom teljes burkolatának, a kolozsvári Farkas utcai református templom szószékegyüttesének helyreállítása, valamint a gyulafehérvári, csíksomlyói, magyarvistai, csíkszenttamási és magyarkapusi templom felújítása. Az ő keze nyomán újult meg a marosvásárhelyi vártemplom orgonájának külseje is. Újra ragyognak az aranylemezek, a növényi ornamentika, márványutánzatú lett az orgonaszekrény.
A hálaadó ünnepségen elhangzott: minden esztendő böjtfő vasárnapjától hangversenysorozattal emlékeznek meg az orgona újjászületéséről. Ebből is erőt meríthetünk ahhoz, hogy megmaradjunk erdélyinek és magyarnak.