Hogyan legyél humoralista (77.)

(RÓNAY GYÖRGY)
Zakeus a fügefán, 1971-ben megjelent könyvének előszavát így kezdi. „Egy egyszerű laikus, egy regényíró túlbecsüli az erejét, mikor arra vállalkozik, hogy könyvet írjon a Nagycsütörtökről” – így kezdi Mauriac (is) e „szép ünnepről” írt könyvének előszavát. Hát az az „egyszerű laikus”, aki nem fél széljegyzeteket írni az Evangéliumhoz? Bizonyára lesznek, akik úgy vélik, hogy az is túlbecsüli az erejét. – Magam a magamét olyannyira, hogy bele se merek fogni. (Mindössze, amikor lemásoltam ide ezt a kis Rónay-részletet, „lángolt a szívem”.)

FÖLTÁMADT
– Tehát? Ülnek és várnak tovább… a tizenegy meg a többiek; a szorongáshoz, gyászhoz, döbbenethez, félelemhez, és nyilván fáradtsághoz most új elemként hozzátársul ez a tétova remény. Várnak, hallgatnak, figyelnek, talán kürtszót várnak a távolból, bosszuló angyali seregek harsonáját. De múlik a nap és nem jönnek angyali légiók. Jeruzsálem falai állnak, az ünnep után lusta lüktetéssel folyik tovább a mindennapi élet.

A VÁRAKOZÁS ÓRÁI LASSAN VÁNSZOROGNAK…
– És lassan érik bennük a Kereszthalál után (hogy akkor sem jöttek érte szabadító mennyei hadak) ez a második, még nagyobb csalódás: a Föltámadásban.

MERT MÁR TALÁN HISZIK IS…
hogy föltámadt. Jól van: föltámadt. De mit jelent ez? Mi változott ezzel? Semmi. Jeruzsálemben továbbra is azok az urak, akik voltak. S ők: továbbra is maroknyi nyáj, kisebbségben és bizonytalanságban, egy képtelen remény kétes vigaszával.

DE AZ EMBER VÉGÜL IS BELEFÁRAD
– a képtelen reménybe. Hajnaltól délig elhervadnak a képtelen remények. Ne várjuk meg, amíg fülünk káprázatai kezdik pótolni az elmaradt kürtszót.

AKKOR ÁLLHATTAK FÖL AZOK KETTEN…
(az egyiket Kleofásnak hívták), valamikor déltájban; s lehet, hogy találtak rá valami ürügyet, halaszthatatlan dolgot, esetleg beteg rokont, akit meg kell látogatni; de lehet, hogy csak fölkeltek és elmentek, csöndesen, lábujjhegyen, mert minek is várakozzanak tovább. Mire várakozzanak tovább?

ÍGY LÉPKEDTEK EMMAUSZ FELÉ
– már túl minden várakozáson, egy várakozás, reménykedés nélküli sivatagban, hatvan stádiumnyi szomorúságban és csalódottságban, túl már félig-meddig az életük értelmén is talán, túl a déli órán, amikor még mindig nem történt semmi, noha az Úr föltámadt. Föltámadt és él; de mégis, ha él is: mintha halott volna változatlanul. Nem mindegy, hogy a sírban fekve halott, vagy úgy él, ha él, mintha halott volna?

ÍGY BESZÉLGETNEK ÉS TANAKSZANAK
– „eltakart szemmel”, amikor hozzájuk csatlakozik az az Ismeretlen: az egyetlen, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mi történt. De akkor is, ha nem is tudja: legalább társ ebben a hatvan stádiumnyi ürességben.

SZÓ, AKI SZÓL
– Hang, aki beszél. Érezni, hogy amint „szomorúan megállnak”, szinte belekapaszkodnak ebbe az Idegenbe; és örülnek, hogy beszélhetnek…

HOGY MEGFOGALMAZHATJÁK AZT…
– ami a szívüket, az életüket nyomja.

„MI VISZONT AZT REMÉLTÜK,
HOGY Ő FOGJA MEGVÁLTANI IZRAELT”
– „De már harmadnapja annak, hogy ez történt”…

ÉS ANNAK IS FÉLNAPJA MÁR,
HOGY FÖLTÁMADT…
– hogy „megzavart minket” a föltámadás híre; de őt magát még mindig nem láttuk, és még mindig nincs semmi, még mindig minden ugyanaz… Akkor minek volt az egész?

EGY ÓRA SEM TELIK BELE, ÉS TUDNI FOGJÁK…
– hogy számukra ezért a találkozásért volt. Mindenki számára a maga találkozásáért. Ezért a „maradj velünk”-ért. Ahhoz, aki egyszer csak mellénk csatlakozik, és beszél hozzánk, s aztán mindig „úgy tesz, mintha tovább akarna menni” (mert nem kényszeríti magát senkire, és senkinek sem akar a terhére lenni); de ha kimondjuk a „maradj velünk”-öt, soha nem megy tovább, hanem mindig „betér, hogy velünk maradjon”.

AHOGY SIETNEK VISSZA JERUZSÁLEMBE
– a többiekhez, Kleofás és társa: ők már tudják, hogy ezért volt. Nem uralomért, és nem hatalomért. Hanem hogy „ráismerjünk a kenyérszegésről”.