Hogyan legyél humoralista (80.)

(SEHOGY?)
Bolondot játsz(a)ttak velem, s már életem is hasztalan… – ha már centenárium van: a mindenséggel méricskélem magam, magam. Köztetek lettem bolond, én a véges, ember vagyok… lehet, hogy ez (a) nevetséges (?) Elpazaroltam mindenem (?) amiről számot kéne adnom (?) Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek… és most… (?!) Tejfoggal kőbe? – ha már annyira modorosan divattá vált J. A. -t kifordítani-befordítani… vállon veregetni vagy betenni gyorsfényképként az önigazolványba.
Mindig azt gondoltam, hogy egy költő vagy író, aki ragyogó tehetség, kimondja, mert ki kell mondania, amit gondol, érez, lát és hisz. Hiszen oly kevés a kockázata (?!) A lelkével viszont rendben kell lennie – írja Körmendy Zsuzsanna, 2005. április 16-án a Magyar Nemzetben. Na ezzel vége is. Pláne, hogy még ráadásul nem fogja be pörös száját (bocsánat, mégis egy hölggyel…) Szóval ilyesmiket ír még – pontosan idézem: Magyarországon a kormánykoalíció hatalomra kerülése nem hozott nyugvást a politikai és szellemi közéletben. Nemhogy nem szűnt meg a politikai kampány, hanem csak fölerősödött. Mintha a „belső ellenség” ellen küzdenének. Egy hihetetlenül agresszív kommunikáció nyomán a jobboldal permanens legyalázása lett a fő irány, s ennek nyomán természetesen a polgári oldal is ráerősített. (Sajnos… de még mennyire!) (Időnként vállalhatatlanul!) (Számomra… eSGYé.) Ennek következtében az ország egy hiszterizált állapotba került, azóta is ott van.
Sokan elfordultak, civilek, mindenféle politizálástól, részben, mert féltették egzisztenciájukat, másrészt nem kívántak részt venni abban a diskurzusban, amely nem „a dolgozó nép okos gyülekezetét”, hanem a frusztrált komisszárok és a hebegve védekezők (én is?) kínos egymásra fenekedésében merül ki. Pedig mindenfajta demokráciában elsődlegesen a polgár az, aki politizál, mert részt vesz a polisz életében, és alakítani akarja azt. De ha csak fejére ütnek ebbeli ténykedése miatt, akkor viszsza fog húzódni a magánéletébe – vagy választ egy nagyobb szabadságot biztosító politikai vezetést. (Hát… ha az 1998–2002 közötti időt nézzük csak… Annak ú g y nem szabad visszajönnie! Mégha – az is – nagyságrendekkel volt… ennél, legalább – túl a kommunikáció felszínességén-elégtelenségén… a törekvéseikben…) De majd meglátjuk 2006 után… mert látni már nagyon jó lenne! Le vagyok győzve… győzelem ha van… lesz? (de van akinek megadjam magam?)
Igen. Megint és megint, visszatérően: Pilinszkynek. Azt mondja 1978. október 16-án egy televíziós interjújában, hogy minden eltökéltség nélkül o r g a n i k u s , amit csinálok, és sokszor az az érzésem, hogy már erősen kifelé megyek. De önmagamat kell befejeznem. – Ezt hogy érted? – Pontosabban nem is önmagamat… – A teljesítményre érted? – Igen, igen, hogy a korból kifelé megyek, és… egyre inkább meglep… – A kor mondanivalójából? – Szóval, hogy mondjam? Igen, igen, igen. – Ez fontos tényező? – Nem fontos tényező. Nézd, nagyon fontos tényező; de hogy mi a kor mondanivalója…!?
Tudniillik nem biztos, hogy az, amiről beszél. Hát hiszen mikor – szándékosan nagy példát mondok – úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, és kiderült, hogy Kafka. Tehát ezt tulajdonképpen nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a kor? Mert a kor nem biztos, hogy azonos azzal, amiről beszél. Illetőleg: nem teljesen azonos.
– De a te költészetednek mi az összefüggése a korral? – A korral…? – Mert mást céloz be láthatólag… – Mint a kort? – Igen. (Az egész beszélgetés során a legbizonytalanabb – jegyzi meg utólag az interjúvoló Maár Gyula.) (Hát akkor én… bár kiterítenek úgyis…) (Nem a szenynyesre gondoltam… A Dunánál…) Pilinszky: – Hát… erre… én… én… én…én… nagyon bizonytalant tudok erre válaszolni. Én ezt nem tudom eldönteni. – Van egy szóhasználatod: a „XX. század botrányáról” beszélsz. Mi értendő ezen? – Na, ez igen! Itt kétségtelen, hogy egybeesett a kor – mondjuk így – és a személyes. – De magyarázd is meg a fogalmat. – Nézd, számomra a k k o r egy olyan dolog… azokban az években egy olyan dolog történt, ami nagyon ritkán történik a történelemben; most nem akarok túl pesszimista lenni, de valahol o t t a létünk tulajdonképpeni alaphelyzete lett hirtelen nyilvánvalóvá! – Én tudom, hogy miről van szó, de szeretném, ha megneveznéd az időszakot és jelenséget: hogy nyilvánvalóvá váljon. – Igen. Hát én pontosabban a koncentrációs táborok univerzumára gondolok, ami mint egy fenyegető alapképlet létezik azóta is. Most, mint lehetőség, mint visszatérhető lehetőség, mert hiszen megtörtént egyszer… – idáig a Pilinszky-interjú-részlet.
Faludy György interjúját azért volt jó olvasni, mert eredeti feltételezésemben erősített meg. (Magyar Nemzet 2005. ápr. 14.) Abban, hogy a tehetségnek ki kell mondania, amit lát, amit érez, akárhogyan, akár kócosan, de beszélnie kell arról, ami nagyon nem jól van. Faludy a recski őrtornyokkal zárta beszélgetését, ahonnan az ávosok Sztálin haláláig mindig, egyre csak befelé néztek. Befelé a rabokra. A belső ellenségre. És csak Sztálin halála után figyeltek kifelé, az útra.
Lehet, hogy valahol a lelkekben Sztálin még mindig él? Mert az őrtornyokból ma is befelé néznek az őrszemek. Éberek nagyon (…) Eszembe jut a korántsem jobboldali történész, aki egy konferencián azt mondta, elég szomorúan eltűnődve, hogy az ő generációja katona korában még úgy tette le az esküt, hogy küzdeni fog a „belső ellenség” ellen is.
– És mivel vitaindítónak szánom mindezt, bár pár számmal korábban próbáltam már egy másik cikkemben is szóra bírni a szív legmélyebb üregeit… de reagálás egy se… Szóval, megint idejegyzek a Körmendy-írás elejéből: Magyarországon… (ma) nemhogy nem szűnt meg a politikai kampány, hanem csak felerősödött. Mintha a „belső ellenség” ellen küzdenének. Egy hihetetlenül agresszív kommunikáció nyomán a jobboldal permanens legyalázása lett a fő irány, s ennek nyomán természetesen a polgári oldal is ráerősített. (Úgyhogy én most – már – nem…) Különben is, ha már emberükre akadhatnak – asszonyukra – vitatkozzanak, de hasonló színvonalon: Körmendy Zsuzsannával, illetve a már megjelölt dátumú írásával.
Múltunk mind össze van torlódva… az új világ meg nagyon, de nagyon várat magára…