Hogyan legyél moralista (78.)

(II. JÁNOS PÁL PÁPA)

Van abban – nem, messze nem ellentmondás, ellentét, kontraszt, és a véletlen egybeesésénél is jóval, kimondhatatlanul több! –, hogy éppen múlt pénteken este volt egy jótékony célú koncert a XII. kerületi Művelődési Központban egy csángó rendelőért. Dr. Vándor Béla a Határontúli magyarságért, összetartozunk Alapítvány elnöke este 18 órakor, mielőtt elkezdődött volna a koncert, azzal jött ki a színpadra, hogy mondjunk el egy Miatyánkot a nagybeteg pápáért.
S aztán – már a jótékonysági gálaest legvégén, dr. Jelenits Istvánnak, az alapítvány kurátorának lenyűgözően szívbemarkoló beszéde, Gregor Józsefnek s a többi kiemelkedően rangos közreműködőnek felemelően csodálatos műsora, Halász Zsuzsának, az est háziasszonyának mélyen átélt műsorvezetése, az Összetartozunk emlékérmek átadása, s a Korongról érkezett népművész saját alkotásainak ajándékozása után, Mádl Dalma asszonynak, az évenként ismétlődő est állandó fővédnökének sofőre a pápa halálhírét hozta. Keltette… (mint megtudtuk… pár perccel később, enyhén, pillanatokra – még – fellélegezve, mivel a Vatikáni rádió, televízió cáfolta a CNN-nek s az olasz állami televíziónak a pápa halálával kapcsolatos hírét.)
Ezen a nem mindennapian ünnepélyes hangversenyen ott ülhettem feleségemmel dr. Jelenits István mellett. Feleségemnek köszönhetem, az ő közvetítésének – a vele valóval – ezt, hiszen, amikor friss házasságunk első éveit éltük az 1966 utáni időkben, én még úgyszólván hitetlennek számítottam… (nem is úgyszólván, hanem szinte így: egészen.) S amikor a Kádár–Aczél időkkel sem törődve feleségem beíratta fiait a piaristákhoz, még akkor is inkább csak a „családi béke” kedvéért kísérgettem őket vasárnaponként misékre. S aztán, mikor idősebb nevelt fiam (Pál) meghívott – vele hívattak meg – a Damaszkuszi úthoz közeli Mikszáth Kálmán térre, második gimnazista korában, osztályfőnöküknek Jelenits Istvánnak a lelkigyakorlatára… talán onnan „számítható” tulajdonképpen a hosszú-hosszú rögös utam, mely elvezetett végül annyi év után ehhez a meghívott díszvendégségig, ahol az első sorban ülhettem a fővédnök aszszony és az azóta már engem megkeresztelő gyóntatópapom mellett.
S bár erről az írásról lekerült a sorozatcím „hu” része, mert a század (ezred) egyik legnagyobb moralistájának majd’ 27 éves pápai működéséről emlékezne meg… tehát nem lenne helye egy másodpercre sem semmilyen fajta tolakodónak ható önmutogatásnak, előtérbe helyezésemnek, mégis… – Ahogyan a képernyőn napok óta felelevenítik ezt a kivételes, egyedülállóan páratlan életutat, s benne látom az egyik ifjúsági világtalálkozón, ahogyan egy teljesen átszellemült fiatal a pápához-papájához beszél, sok-sok ezer, millió fiatal önként választott papájához, előbb még a mikrofon előtt, majd hosszan a pápához lekuporodva… Ahogy ott érzem én is 67 évesen is magam, s bár nem hallani, mit mond ez a fiatal lány a Szentatyjának immár teljes meghatódottságában zokogva… Igen, talán ez bátorít fel, hogy behelyettesítsem szavait Szent Pál szavaival, melyeket (talán mégsem önmutogatás-hivalkodás) Jelenits István írt be az általa ajándékozott Bibliámba. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok meg, általa szólítjuk így (Istent): Abba, Atya!”
– Na most kezdek végleg aránytévesztő lenni, de – érzéketlenségem jelenlegi szintjén még – ide kívánkozik (nem bírom ki, hogy ne mondjam ki), szóval… Bár nem hiszek túlságosan az úgynevezett számmisztikában… a dátum, amikor (nem ki), megkeresztelkedtem, 1978. március 29-én volt „negyvenévi vándorlásom” után, negyvenéves születésnapom előtt pár nappal. S – most jön az otromba hivalkodás – a pápa is abban az évben lett pápa… Kimondtam… de nem könnyebbültem meg…, mert hátra van még a legnehezebb kimondhatatlan… (de mégse állhatom meg, hogy magamban tartsam.) Ilyen az ember. Egyedüli példány ezért vagyok a pápával együtt többek között a klónozás ellen is… (hogy ilyen, mint én, több már ne lehessen.)
Kiderül ugyan az eddigiekből, felesleges leírnom, az egyik apróság (1978 és a 78-as sorozatszám), a másik… hogy 27 év után ott ülök keresztelőm mellett és együtt zuhan ránk előbb a pápai halál híre, majd még az egy napi hátralevő haláltusa. (És ott ebben a teátrumban „teátrálisan” is együtt mondhattam el a gyóntatómmal az atyámért, az Atya előtt a Miatyánkot.)
„Összetartozunk”-hatunk… Immár én is, nemcsak külsődlegesen, mivel sajnos megtörtént (hála Isten!), hogy Jelenits Istvánnal együtt magam lefényképeztettem… De minden mindennel összefügg, Kempis Tamás Krisztus követése könyvét például minden nap találomra felütöm, s mikor e sorokat írom, az elmúlt vasárnapon, Jelenits István fordításában éppen ezt olvasom: „Vedd bizonyosra, hogy az életednek folytonos halálnak kell lennie. Minél inkább meghal valaki önmagának, annál inkább élni kezd Istennek. Senki sem alkalmas a mennyei javak megragadására, ha csak el nem szánta magát arra, hogy Krisztusért jó kedvvel viselje a bajokat is.” Igen. Innen a pápai: „ne ontsatok könnyeket, derűs vagyok, legyetek azok ti is!”