R óma püspökét, azaz a pápát a kereszténység első századaiban a római nép választotta meg, ahogyan sokáig minden püspökről az adott város keresztény közössége döntött. Róma püspöke azonban kiemelkedett fontosságában a többi püspök közül, különösen a Római Birodalom civil hatalmi struktúráinak hanyatlásával. Ezért a mindenkori politikai hatalmasságok – római nemesek, itáliai fejedelmek, európai uralkodók, köztük a császár – számára fontos volt, ki ül Szent Péter trónján. Az egyház mindig is igyekezett kizárni e külső befolyást, hiszen a pápáé elsősorban lelkipásztori szolgálat. Ezt szolgálta a konklávé évszázadok során kialakított intézménye.
Az első jelentős lépést II. Miklós pápa tette meg, aki 1059-ben úgy rendelkezett, hogy a pápa megválasztása a római kardinálisok számára legyen fenntartva. A bíborosok eredetileg a Róma környéki püspökök, papok és diakónusok voltak. Ahogy terjedt a világban az egyház, úgy jelentkezett az igény, hogy a pápa ezen közvetlen tanácsadói között más régiók is képviselve legyenek.
II. Miklós rendelkezései még nem érték el a kellő hatást, és nyilvánvalóvá vált, hogy a választók körének meghatározása önmagában még nem elég.
A megoldást a konklávé intézménye jelentette. Már neve (conclave = kulccsal) is utal rá, hogy a választó bíborosokat egyszerűen bezárták, hogy fizikailag ösztönözzék őket a kompromisszum megtalálására. Erre első alkalommal 1241-ben került sor, és annyira jól sikerült, hogy a végén már valósággal sanyargatták a kardinálisokat. Híressé vált az 1268-as viterbói konklávé, ahol a hosszas alkudozásokat a város kapitánya úgy kívánta felgyorsítani, hogy befalazta a bíborosokat a gyűlésük helyszínéül szolgáló palotába, és csak egy résen át juttatott be nekik ételt.
X. Gergely pápa ezek után jobbnak látta szabályozni a konklávét, hogy elkerülhetők legyenek a „spontán” bezárásból és éheztetésből fakadó veszélyek. 1275-ben meghatározta a konklávé helyszínét (a pápa halálának helyszíne), a kivárási időt (10 nap a szentatya halála után), a bezárás módját, valamint a napok előrehaladtával fokozatosan csökkenő ételadagokat.
III. Sándor pápa 1179-ben máig ható érvénnyel megállapította, hogy megválasztásához egy jelöltnek legalább a szavazatok kétharmadát kell elérnie, az alulmaradt számára pedig nincsen fellebbezési lehetőség. Ez a szabály is az egyház egységének megőrzését hivatott szolgálni, hogy minél nagyobb legitimitása legyen az új pápának.
Az így kialakult konklávé intézménye a későbbi századok során is változott, és a XX. század majdnem minden pápája csiszolt rajta valamit. XXIII. János pápa 1962-es rendelkezése óta minden bíborost püspökké kell szentelni, így a bíborosi kollégium a püspökök testületén belül egyfajta „szenátussá” vált.
VI. Pál pápa nevéhez több jelentős módosítás is fűződik. Bíborosi méltóságot adott a keleti rítusú katolikus egyházak pátriárkáinak, 120 főre emelte a választókorú bíborosok létszámát, 1970-ben pedig kizárta a 80 év feletti bíborosokat a konklávéból.
II. János Pál pápa a teljes kánonjogot megújította az 1983-ban kihirdetett egyházi törvénykönyvvel és az 1990-ben kiadott Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexével. Ezek nyomán a pápaválasztás rendjét is új formába öntötte az 1996-ban kiadott Universi Dominici gregis („Az Úr egész nyájának pásztora”) kezdetű apostoli konstitúciójával, amely a régi szabályok megerősítése mellett több újdonságot is tartalmaz.
Így például a kétharmados szabály megerősítése mellett lehetővé tette, hogy 34 eredménytelen szavazási forduló után akár úgy döntsenek, hogy a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül választják meg a pápát. A rendelkezés – szintén a függetlenség megőrzése végett – meghatározza, hogy a konklávét mindenkor a Vatikánban, a Sixtus-kápolnában kell tartani, mert ott „minden hozzájárul ahhoz, hogy Isten jelenlétét tudatosítsa” a bíborosokban. Ezt a gondolatot egyébként a pápa versben is megfogalmazta, a Római triptichon címmel 2003-ban kiadott könyvében: „Íme, látják önmagukat a Kezdet és a Vég között / a Teremtés Napja és az Ítélet Napja között…”
Lényeges újítás ellenben, hogy a bíborosok immár nincsenek fizikailag bezárva a Sixtus-kápolnába és a környező helyiségekbe, hanem a Szent Márta Házban szállnak meg, ahonnan átszállítják őket a szavazás színhelyére. A konklávé így „virtuálissá” lett elzártságát pusztán jogi szabályok hivatottak garantálni: a titoktartási eskü, amit csak az új szentatya oldhat fel, és mindenféle kommunikációs eszköz használatának tilalma.
Minden egyházfő nagy gondot fordított arra, hogy hatékonyabbá, biztosabbá tegye a két pápaság közötti átmenetet. Így vált alkalmassá a konklávé emberi intézménye az isteni akarat megjelenítésére.
A szerző Vatikán-szakértő (Keresztény Közéleti Akadémia)
II. János Pál gondolatai a konklávéról. „S éppen itt, a Sixtus-kápolna csodás színáradata alatt gyűlnek egybe a bíborosok / A közösség, mely az Ország kulcsainak örökségéért felel. / Éppen ide gyűlnek. / Michelangelo pedig ismét átöleli őket látomásával. / (…) A Sixtus-kápolna ezer színe akkor az Úr szavával szólt: Tu es Petrus – hallotta Simon, János fia. / „Neked adom a Mennyország kulcsait.”
