Keksz

Először 1985. április 13-án tartóztattak le. Azon a napon délelőtt 10 órakor felvonultam a veszprémi főposta elé, és egy táblát tartottam a magasba. Ez a felirat állt rajta: Le a silány háztartási keksszel! Percek múlva megérkezett a járőrkocsi, a transzparenst lefoglalták, engem őrizetbe vettek. Késő délutánig tartott a kihallgatásom. Arról faggattak, hogy ki tudott a tervezett rendbontásról, egyedül készítettem-e a tiltakozó táblát, hol vásároltam a színes kartont, amiből a betűket kivágtam, segített-e valaki megfogalmazni a feliratot, és élnek-e rokonaim Nyugaton? Minden kérdésre vonakodás nélkül, őszintén válaszoltam, mégis elengedtek. Különösnek találtam, hogy a kihallgatásom során szóba sem került, hogy miféle kifogásaim vannak a háztartási kekszet illetően, pedig szívesen elmondtam volna, hogy ízléstelen csomagolásban forgalmazzák, maga a keksz pedig nem törik, hanem mállik, mégis ehetetlenül kemény, akkor sem képes megpuhulni, ha tejbe mártogatom. Vagyis csapnivaló selejt.
Estefelé tértem haza Nárcisz utcai otthonomba. Éjfélkor még az ablakba könyökölve elszívtam egy cigarettát, akkor vettem észre a házzal szemközt várakozó Lada személygépkocsit. Valahogy fel sem merült bennem, hogy figyelik minden lépésemet. Az sem volt gyanús, hogy két napon át egymásnak adták nálam a kilincset a telefonszerelők.
Persze a háztartási keksz minősége továbbra sem javult. Egy ideig türelmesen vártam, aztán 1988 nyarán, egy forró vasárnap délelőtt kiálltam a városi strandfürdő elé. A nyakamban barna hullámkarton lógott. Ez állt rajta: Követelem a jobb minőségű háztartási kekszet! Rögtön megjelent a fürdőigazgató, felszólított, hogy oszoljak, s miután erre nem voltam hajlandó, hívta a rendőrséget. Két járőrkocsi érkezett szirénázva. Három napig bent tartottak.
A kihallgató tiszt cinikus mosollyal dugta az orrom alá a korábbi jegyzőkönyvet. Közölte, hogy rendszerellenes szervezkedésben viszszaesőként kezelnek. A nyomaték kedvéért kaptam egy pofont. Amikor tiltakoztam, kaptam egy még nagyobb pofont. Aztán két napig békén hagytak, a harmadikon egy kellemes modorú úrral kellett beszélgetnem. Megkínált cigarettával, de a vallomásomat akkor sem voltam hajlandó aláírni, én ugyanis olyasmit nem mondtam, hogy az egész magyar élelmiszeripart le kellene húzni a vécén. Erre a kellemes modorú úr belemarkolt a hajamba, rázta a fejem, mint egy kugligolyót, közben azt üvöltötte, hogy hiába tettetem magam elmebetegnek, ő nagyon jól tudja, hogy sz…házi bajkeverő vagyok, aki forradalmárnak képzeli magát, és ha nem írom alá a vallomásomat, akkor ő majd gondoskodni fog arról, hogy minden hozzátartozóm, de még azok utódai is legfeljebb csak éjjeliőrök lehetnek valamelyik vidéki tüzépen. Mondtam neki, hogy csak rajta. Ettől megnyugodott. Kiengedtek.
A következő héten a Fradi–MTK-meccs félidejében berohantam a pályára, benzinnel leöntöttem, majd felgyújtottam hat zacskó háztartási kekszet. Zúgott az aréna, dörgő vastapsot kaptam. A rendőrök megpróbáltak elkapni, de a játékoskijárón át egérutat nyertem. Otthon, a kapu előtt két férfi várt. Kegyetlenül megvertek, vérzett az orrom, a zakóm háta leszakadt. Kilátásba helyezték, hogy legközelebb lerúgják a fejemet is, de előbb még nyakláncot csinálnak a fogaimból. Másnap kidobtak az állásomból, de sebaj, bosszúból röpcédulákat gyártottam. Nem ezt érdemeljük – állt legfelül, aztán következett a jó minőségű háztartási keksz tizenkét alapkövetelménye. A rendszerváltás körüli bizonytalan időket kihasználva az utcán osztogattam a röpcédulákat, és láss csodát, esténként senki nem várt a lakásom előtt, hogy jól megverjen.
A keksz persze továbbra sem lett jobb. Vitorlámba fogva az új szeleket, nagyszabású akcióra szántam el magam. Barna hullámpapírból kekszjelmezt készítettem, egy platánfához láncoltam magam a város főterén, és a kekszkedvelő magyar közvélemény nevében óránként beolvastam a hangszóróba a követeléseimet.
Senki nem törődött velem. Se rendőr, se újság, se tévé, se rádió. A járókelők meg-megálltak, bámultak, a bunkók kiröhögtek, aztán továbbmentek. Mindössze egy kellemes arcú öregúr állt velem szóba. Kiderült róla, hogy pszichiáter. „Jóember, ha gondolja, keressen fel a rendelőmben” – mondta sajnálkozva, és átadott egy névjegyet.