Kertek alja

A kert legvégében, ahol a szomszédos telkek összeérnek, és a fák, bokrok áthajolnak egymáshoz, egészen más a világ. Ide már nem ér el az utcai zaj, itt nincsenek dísznövények, tujasorok, szögletesre nyírt sövények, idáig nem terpeszkedik el a civilizáció, ez itt ősi és szabad része a világnak, és talán ez benne a vonzó. A kertek alja mindenütt egyforma, trágyadombos, téglakupacos, farakásos. A kertek alján rozsdás a kerítés, vascsövek és hordódongák hevernek a földön, a kiszolgált samottkályhát körbenőtte a gaz, itt egy lefordított malterosláda, ott egy fél kupac széttúrt sóder…
Van valami megnyugtató abban, amikor az ember megáll a kert végében, és körbenéz a limlomokon. Őszinte és hiteles ez a pillanat, nincs benne semmi csinálmány, ide nem szokás vendégeket hozni, ez abszolúte intim vidék, magyarul úgy mondanám: a kertem alja én vagyok magam. Itt más a világ. Itt nem kell viselkedni, ide nem kell póz, bevezető körmondat és ajánlólevél. A kertek alja maga a kitárulkozás, ha esztendeje ott áll a félig kiásott gödör, azt úgysem lehet megmagyarázni a szomszédnak, meg aztán én is látom az ő félkész emésztőjét, a félbeszakadt fóliát, a csorba üstöt…
A kertek alja bizalmi övezet.
Most, hogy jön a pirkadat, és jönnek a rügyek, már az utcáról is hátra lehet látni, őszintébb lett minden.
Lemeztelenedett a kert, a rügyekre még várni kell, és mintha a szerszámosbódé is előrébb araszolt volna az utca felé…