Kései megvilágosodás

Az 1994-es választások második fordulóján megszűnt a Pesti Hírlap. Bukása törvényszerű volt, a lap egész addigi élete a borotvaélen táncoló légtornász bravúrjához hasonlított. A Pesti Hírlap nem tartozott az Antall-kormány kedvencei közé, nem gáncsolták, de némi tétova ígéreteken és az akkoriban őrjöngő balos médiadühöt kiváltó soványka kis ÁVÜ-hirdetéseken kívül nem sokat tettek fennmaradása érdekében. Ami mai szemmel fájó dilettantizmusra vall. Megszűntével egy nagyon komoly és értékes szellemi műhely szóródott széjjel. Akkor azt mondta nekünk Forró Tamás a Nap-keltében nekrológként: a piac döntött felőletek, ha nem veszik a lapotokat, bukjatok meg! A jobbközép olvasótábornak a Magyar Nemzet hajóján kívül ma egyetlen vitorlása sem hajózik a tengeren. Szemben a másik oldali napilapok bántó túlsúlyával. A Pesti Hírlap megszűnte után a Demokrata lépett bele ugyanabba a folyóba. A Horn-kormány idején egyetlen komoly cég sem kockáztatta, hogy deklaráltan jobboldali hetilapban hirdessen. Az Orbán-kormány idején történt meg először és utoljára, hogy a Nemzeti Kulturális Alap pályázatán nyert némi pénzt, két hónapra elég nyomdaszámlára. Csúnyán meghurcolták miatta Jankovics Marcellt, és vezető hír volt a Déli Krónikában. Bajomi Lázár Péter médiakutató már úgy tolmácsolta, hogy „az Orbán-kormány pénzzel tömte ki kedvenc lapját, a Demokratát”. Elképedtem a tömény rosszindulaton, hiszen főszerkesztőként tudnia kellett, hogy hatmillió forint mennyit segít egy hetilapon. Utólag könnyű okosnak lenni. A „harcos” Kurírról, a Magyar Narancsról, piac ide vagy oda, sorban derültek ki a horribilis ráfizetések.
Pokol Béla már a kilencvenes években előállt egy javaslattal, miszerint skandináv példára a nyereséges lapok reklámbevételeiből támogassák a kisebb, veszteséges lapokat, hogy némi médiaegyensúly álljon be Magyarországon, és hogy az induló lapok is erőre kapjanak. Pokol Bélát a jobboldal szekértolójának, javaslatát baromságnak és piacellenes támadásnak vették. Nagyot fordult a szél. Nemrégiben megszűnt, majd újraindult a Magyar Hírlap, és nem tudni, hogy a Népszavát ki és meddig tartja életben. És ekkor Bajomi Lázár Péter előjön a Sajtóalap gondolatával. Pokol Béla után szabadon, legyen egy átcsoportosított alap, amelyből az állam támogatná a veszteséges politikai (!) lapokat, mert fontos a gondolatok sokszínűsége stb.
Mi a csoda? Hát mégsem mindenható a piac? Hát mégsem
a fogyasztó dönti el, hogy életben tart némely sajtóterméket, avagy sem? Mégis létezik olyan, hogy a véleményszabadságra hivatkozással lapokat lehet támogatni? Mi történt, ami hirte-
len megszelídítette a médiapiac kegyetlen ítészeit, szalonképessé tette Pokol Béla és utóbb Lovas István erre vonatkozó indítványait?
Csak nincs némi igazság ama megállapításban, hogy a politikai napilap azért van és létezik, hogy politikai befolyást gyakoroljon? Amennyiben ezt az igazságot elfogadjuk, akkor különös fényt kap Bajomi Lázár Péter megvilágosodása. Nem a vélemények sokszínűségéről van itt szó, meg a szólás szabadságának megóvásáról. A megszűnés veszélye ólálkodik néhány liberális és ortodox balos lap körül. Őket kellene az úgynevezett Sajtóalap lélegeztető- gépére kapcsolni. Tényleg nem tudom, sírjak vagy nevessek. Ismét megmutatta magát a kettős mérce, melynek igazságtalansága eszi és rombolja a nyilvánosságot a benne szolgálókkal együtt. Bajomi Lázár Péter médiakutató rájött, hogy ha az ő oldaluk bajban van, akkor félre a piaccal. Milyen kár, hogy ez a megvilágosodás nem hamarabb történt! Akkor nem négy napilap uralná a standokat.