Könyvtár a hamu alatt

Ezernyolcszáz elszenesedett és hamuval borított papirusztekercs válik olvashatóvá egy technikai eljárásnak köszönhetően. Görög filozófusok elveszettnek hitt művei, köztük a Vergiliust tanító Philodémosz, a sztoikus Zénon és az epikureizmus névadója, Epikurosz munkái. A vastag láva- és hamuréteg alá temetett ókori Herculaneumban kerültek elő.

Idilli természeti környezetben, a Nápolyi-öbölben, Pompeji mellett építtette fel lakhelyét Cicero. A hozzá közeli Herculaneumban a tudományokat és művészeteket kedvelő Lucius Calpurnius Piso, Julius Caesar sógora emeltetett hatalmas épületkomplexumot, amelyet az itt meglelt papirusztekercsekről neveztek el a papiruszok villájának. A tudóstársadalom egyik része további nagy felfedezések reményében sürgeti a teljes feltárást. Mások viszont határozottan ellenzik – nyomós indokok alapján.
Kr. u. 79-ben kitört a Vezúv, és elpusztította Pompejit Herculaneummal, valamint a kisebb Stabiae településsel együtt. Mindháromra kő-, láva- és hamuréteg „borult szemfedélként”. Ifjabb Plinius, aki túlélte a tragédiát, levélben számolt be róla barátjának. „Látta, hogyan húzódik vissza a tenger, majd hogyan zúdul vissza árja, hogyan veti szárazra a víziállatokat az ár. Egyik oldalt a háborgó tenger, másik oldalt a kénköves pokolban lángoló hegy, borzasztó fekete felhők, melyeket cikázó villámok szaggatnak szét, s amikor e felhő meghasad, a villámoknál is hatalmasabb lángok csapnak fel! Sötétség telepedett a világra, s az emberek pánikba estek. Ki családja után kiáltozott, ki az istenekhez könyörgött…” – idézi fel a régész Vaday Andrea ifj. Plinius elbeszélését. Mintha a közelmúlt félelmetes eseményeiről olvasnánk tudósítást. Bizonyára a nemrég pusztító délkelet-ázsiai szökőár is hozzájárult ahhoz, hogy ez év elején felgyorsultak az ókori Herculaneum további régészeti kutatásáról szóló viták. (Herculaneum állítólag olyan geológiai törésvonalon fekszik, amely elméletileg okozhat újabb természeti katasztrófát, és a Vezúv is él, a vulkanológusok szerint újra kitörhet.) A másik ok, hogy a NASA laboratóriumaiban kidolgozták az úgynevezett multispektrumos leképezési eljárást (MSI), amellyel a távoli égitestekről érkező fényt elemezték. Ezt a technikát fejlesztette tovább az amerikai Steve Booras, neki köszönhetően váltak olvashatóvá a hamuréteg alatt csodálatos módon megmaradt papirusztekercsek. (A laikus számára már az is csoda, hogy ki tudják „hengergetni” a tekercseket.)
A Herculaneum régészeti értékeinek megmentésére tavaly megalakult társaság tudományos ülésre hívta össze Oxfordba az antik világ neves kutatóit, és az újabb régészeti feltárást szorgalmazza – jelent meg a hír az interneten. Matthew Bladentől, a társaság munkatársától e-mailfordultával megkaptuk a témára vonatkozó összes anyagot. A máig tartó fejleményekről a Daily Telegraph számolt be. A Herculaneum Baráti Társaság oxfordi vitáját egy Pompejiről szóló sikeres könyv szerzője, Robert Harris foglalta össze a Sunday Timesban. De előbb lássuk az előzményeket!
A papiruszok villájának nyomaira kútásó munkások bukkantak 1738-ban, akkor mozaikpadló maradványait hozták felszínre, de lejjebb nem merészkedtek. Mintegy húsz év múlva egy svájci hadmérnök, Karl Weber a terület feltérképezése és alagútépítés közben keresztülvágta a villa oszlopcsarnokkal körülvett belső udvarát, az átriumot és a hatalmas úszómedencét. Szekérderéknyi értékes tárgyat is felszínre hozott – a nápolyi királyok kincstárába. A munkások, akiket elkábítottak a pompás leletek, hengerforma „széndarabokat” is találtak, és belehajigálták őket a tengerbe. Egészen addig, amíg később fel nem fedezték az érintetlen könyvtárat, és rá nem jöttek, hogy elszenesedett könyvekkel (papirusztekercsekkel) van dolguk.
Amikor 1600 évvel ezelőtt leégett az alexandriai könyvtár, több mint félmillió papirusztekercs semmisült meg. A tudósok szerint ez volt a világtörténelem legnagyobb intellektuális katasztrófája. Pompejiben és Herculaneumban azonban elszenesedtek a szorosan összetekert papiruszívek, a rájuk hullott vastag horzsakő- és hamuréteg pedig légmentes védőréteggel vonta be őket, ezért maradtak meg. A tekercsek feldolgozását Marcello Gigante professzor kezdte meg a Nápolyi Egyetemen. Megszállottan hitt abban, hogy az 1800 tekercs csak mintegy a fele a papiruszok villájában lévő könyvtárnak. Az ő kezdeményezésére indult meg újra az ásatás a kilencvenes években, de a pénz hamar elfogyott. Ám azt legalább megtudták a régészek, hogy a villa sokkal nagyobb, mint gondolták. Két- vagy háromszintes lehetett, teraszosan húzódott le egészen a tengerig. Gigante feltételezte, hogy a mozaikpadlós, freskókkal díszített alsóbb szinteken még egy másik könyvtár is lehet. Az ő 2001 novemberében bekövetkezett halála után felerősödött az ásatások folytatására megkezdett kampány. Harvardi, oxfordi és londoni professzorok 2002 tavaszán a Timesnak írott cikkükben sürgették a feltárást, mondván: esély van rá, hogy megtalálják „az emberiség kétezer éve elveszett műveit”. A Herculaneum társaság Ásni vagy nem ásni? címmel tette közzé két nemzetközileg elismert régészprofesszor véleményét arról, indítsanak-e újabb ásatást. Robert Fowler, a bristoli egyetem professzora az igen mellett érvelt. Azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a feltételezett második könyvtárban bújnak meg Arisztotelész örökre elveszettnek hitt dialógusai, Szophoklész, Euripidész és Aiszkhülosz hírből ismert drámái, Livius Róma történetéről írott nagy munkájának több kötete.
Andrew Wallace-Hadrill, a római British School régészprofesszor-igazgatója viszont határozottan ellenzi az újabb feltárást. Fő érve az, hogy Herculaneum Pompejinél is értékesebb tanúságokkal szolgál az ókori civilizációról, de szakszerű feltárásához és megőrzéséhez nincsenek meg a kellő anyagi feltételek. Pedig a Herculaneumot beborító 25-30 méteres kő- és hamuréteg olyasmit is megtartott, ami Pompejiben nem maradt meg: a házak teljes szerkezetét a gerendákkal együtt, bútorokat, még egy bölcsőt is. Wallace-Hadrill profeszszor nincs meggyőződve arról, hogy létezik még egy könyvtár a villában. Fő ellenérve azonban az, hogy az 1930-as években felszínre hozott épületrészeket is elhanyagolják, nincs elég pénz a rendszeres rekonstrukcióra, és a rendkívüli kulturális örökséggel büszkélkedő Olaszországnak nincsenek kielégítő mechanizmusai arra, hogy a turizmusból származó nyereséget visszaforgassa az örökségi helyszínek megóvására. Amíg nem tudnak abszolút garanciát adni arra, hogy a herculaneumi villát a jövőnek is megőrzik, „botrány” volna, ha napvilágra hoznák – hangsúlyozza.
Robert Fowler abban egyetért Wallace-Hadrill professzorral, hogy az ásatás rendkívül súlyos problémákat vet fel, és csak akkor szabad megindítani, ha megvan a kellő anyagi háttér is a feltáráshoz és a konzerváláshoz. A helyzetet nehezíti, hogy a nagy kiterjedésű villa a mai Ercolano városa alatt húzódik, ha bemutathatóan fel akarnák tárni, ahhoz irtózatos rombolást kellene végezni, nem beszélve a csillagászati összegre rúgó költségekről. Ezért csak arról lehetne szó, hogy alagútrendszerben, a föld alatt ássák ki a villát, az ennek megvalósíthatóságára vonatkozó tanulmány most készül.
Megkérdeztünk itthon három római koros régészt: Zsidi Paulát, az Aquincumi Múzeum főigazgatóját, Visy Zsoltot, a Pécsi Egyetem professzorát és Redő Ferencet, az MTA Régészeti Intézetének munkatársát, hogy elvben mikor lehet ásatást indítani. Mindhárman szinte szó szerint ugyanazon a véleményen vannak: csak akkor, ha minden szakmai, tudományos és anyagi feltétel megvan hozzá (kivétel persze a sürgős leletmentés, amikor a régész menti, ami menthető). Csak akkor, ha a feltárás során mindent pontosan és szakszerűen dokumentálni tudnak, és garanciák vannak arra, hogy az, ami a földben évszázadokon, évezredeken keresztül megmaradt, nem kerül rosszabb állapotba, ha felszínre hozzák, és a szakszerű restaurálás után meg is tudják őrizni. Ha minderre nincs lehetőség, jobb, ha megbolygatlanul ott hagyják a földben, ahol nem romlik tovább. A régészet ugyanis olyan tudomány, amelyben „javításra” nincs lehetőség.