Köznapló

Március 26., szombat
Itthon már nem volt tojás, gondoltuk, „külföldön” biztos van, menjünk át Párkányba. Elhagyva a Garamot, melynek torkolatánál Marcus Aurelius elmélkedett, sivár, holdbéli lett a táj, kivágták a gyönyörű nyárfákat. Ó, ti barbárok, nem tudjátok, milyen fontosak az út menti fák? A gyalogember alájuk állhat, mikor vágja az eső, vagy égeti a nap; fel lehet mászni rájuk, ha kóbor kutya közeledik, és arra is jók, hogy vezessék az úton járó szemét. Mert a szem vezeti a kezet, a kéz meg a kocsit – laza fogalmazás, de a lényeg benne van. Tudom, lesz indok, a fairtásra mindig van. Azt fogják mondani, pöttyös zimbabwei levélkukacot leltek rajta, márpedig az bárhol megjelenik, dőlnek az útra a fák: miattam vágták ki őket. Miattam a testvéreimet? Mindig köszöntöttem őket, azok meg zúgva bólogattak – legalább egy rossz csipkebokrot ültettek volna a helyükre: belelökném, aki a Stihl fűrészes csapatot odaküldte. No, beérünk Párkányba, megvesszük a tojást, elintézzük, amit akartunk, van még idő, menjünk, igyunk egy kávét. Borús az ég, borús a kedvünk, hátha ettől kiderül. A főtéri cukrászda sokáig zárva volt, de már megnyílt, kicsit átrendezték: máshová került a süteményespult, viszont bővebb a választék, lám, baklava is van, a török mézes sütemény, eddig sose volt. A hosszú kávéhoz tejet kapok, nem műanyagos tejszínt, ahogy eddig – mi történt? Nyilván az unió. A felzárkózás… Kavargatom a kávét, nézelődöm, egyszer csak megáll a kezemben a kanál. De hiszen ez török zene… Korábban itt sose játszottak ilyet. És eszembe jut, hogy befelé jövet láttam, az utcán át 60 koronáért gyrost porcióznak. Csak nem? De igen. Egy asztalnál négy török fickó, egyik előtt papír, számokat ír egymás alá, a másik kezében 33 szemes olvasó, ezen számolják ki, hányszor mondják el: Allah akbar… Pár éve Ján Oravec, a polgármester vezetett oda egy festményhez a városházán. A csatát mutatta: 1683-ban hajtották ki a törököt Párkányból a császáriak. Ugyan látták-e a képet azok ott négyen, tudnak-e a vesztes csatáról? 1686-ban fel kellett adniuk Budát is, amiről Benczúr festett óriás vásznat, de azóta eltelt sok-sok év, s a törökök megint itt vannak. A pesti oldalon a „3 testvér” már az ötödik étkezdéjét nyitja, s lám, megjelentek Párkányban is. Revánsot akarnak venni? Volt idejük végiggondolni a dolgokat, és most megfontoltabbak: nem karddal jönnek, hanem gyrosszal és török csemegével. A kínaiak meg szecsuani kacsával és csípős-savanyú levessel. Nyomul a Kelet…

Március 27., húsvétvasárnap
Az megesik, hogy rádiójegyzetében összetéveszti valaki Apor Vilmost Apor Péterrel. Ha ezért kifogásolnám Döbrentei Kornél mondanivalóját, nem volna korrekt. Az ellen viszont berzenkedem, ha úgy fejeződik be egy felolvasás húsvétvasárnapon reggel nyolckor, hogy „nem érdemes föltámadni”. Dörgő az indulat, hatásos minden szó, mégis úgy érzem, Carlyle fogalmazása halkan is erősebb: „Az ember ne panaszkodjék környezetére, korára és más effélékre; ennek semmi haszna nincs. Rosszak az idők? Helyes, azért van ő itt, hogy javítson rajtuk.” Jó, jó, de miként javítsunk a rossz időkön? Úgy vélem, az ilyesminek jó mércéje a gyermek. Tegyük mérlegre, kirakható-e az iskolai tábla fölé az a mondat, amelyen naponta azt olvassák az emberjelöltek: „Nem érdemes föltámadni.” Aligha. Derű kell, fény kell, kevesebb tragikum és több biztatás. Aki méltó, hogy szóljon, szavait ne csak fogékony közönségéhez intézze. Magyarország baja, amitől anynyira szenved, a szegények szegénysége. Ők a többség, ők a milliók, most rajtuk kell segíteni. Aki dörgő hangú versek mestere, segítsen azokkal, de ne okozzon csüggedést. El kéne indulni, és bejárni a külvárost, a falvakat, megismerni azokat, akiknek jobb sora nélkül nem lesz itt jobb Magyarország. Tudni kell, kihez szólunk, hogy egyszerűek és együtt érzők legyünk.

Március 29., kedd
Olvasom a helyi lapban, hajózási múzeum lesz Maroson. Örülök. Nem csak azért, mert itt folyik a Duna, s szeretnék végre pertuba kerülni vele. Ilyenkor tavasszal széles és gőgös, már-már gátlástalan, nyilván azért, mert nyugatról érkezik. Van egy másik ok, amiért örülök. Szeretem a közlekedés múzeumait: a mozdonyokat, a repülőket, a régi autókat, az oldalkocsis motorokat; emberszabásúbbak, mint a maiak: lassan jártak, és vallom, hogy a lassúság a bölcsesség egyik feltétele. Ezért is keresem szerte a világon nagy buzgalommal azt a múzeumot, amelynél közlekedés dolgában nincs fontosabb: sajnos sehol nincs olyan, amelyet a gyaloglásnak szenteltek. A mai ember mintha szégyellné, hogy hajdan gyalog járt, holott egy helyre még mindig úgy kell mennie – de nem teszem komolytalanná vacak poénokkal a dolgot. Gyalogolni jó, szögezte le Móricz, s tételét úton-útfélen idézték. Ma már senki nem idézi, legfeljebb a reforméletmód harcosai, bár ők inkább a kocogásra esküsznek, nem is kapnának a gyalogosok múzeumában helyet. A reggeli futkosók legtöbbje önző: azért kocog, hogy egészséges legyen – Kőrösi Csomának nem ez járt a fejében, mikor India felé indult. Se Gandhinak, aki 1930-ban, hatvanegy évesen vágott neki a sóútnak. Ahmedabadból indulva 241 mérföldet tett meg huszonhat nap alatt. Egy angol mérföld 1609 méter, s ha elvégezzük a szorzást-osztást, 388 kilométert kapunk – rendes teljesítmény. Főleg, ha tudjuk, Gandhi minden faluban megállt, buzdító beszédeket tartott, az út végén, a tengerparton részt vett a sólepárlásban, majd pár hét múlva, mivel megsértette az angol sómonopóliumot, börtönbe csukták. Bízvást mondhatjuk hát: a gyaloglás némely történelmi helyzetben hősi cselekedet. Petőfié irodalomtörténeti volt. 1844 telén „kopott ruhában, gyalog, egypár húszassal és egy kötet verssel” indult Debrecenből Pestre: „A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek. (…) A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál” – írta utóbb. Vörösmarty volt az a nagy ember, aki elolvasta verseit, ajánlására kiadta a Nemzeti Kör, s Petőfi leírhatta: „lett pénzem és nevem”. A díszhelyet a gyalogosok múzeumában mégse a költő kapná, mert a távolság Debrecentől Pestig semmi, ha jó az ember lába. A díszhely azt illeti, akié rossz volt, béna, mégis elindult, hogy találkozzon az Ázsiában rekedt magyarokkal: tudni akarta, honnan jövünk, kik vagyunk. Vámbéry Ármin nevét utcának kéne viselnie, de a magyar fővárosban egy se viseli. Szégyen. Tizenhét nyelven beszél, mikor 1857-ben elindul. Sztambulban bejárása lesz a szultán udvarába, s hiába riogatja egy pasa: ha Szamarkandban kiderül, nem közülük való, meg is nyúzhatják, semmi nem tántorítja el. Vegyenek elő térképet, és kövessék ujjukkal Vámbéry útját. Értik, miért keresek helyet egy gyalogosmúzeumnak? Helyet és társakat. Ugyan találok-e?

Március 30., szerda
Kedves, szép levelet küldtek ismeretlen barátaim a hortobágyi lovas- és agarászegyesülettől Ezek a drága emberek kérik, támogassam őket abban, hogy bekerüljön a vadászatról szóló törvénybe az agarászat: „az agárfajta kutyával való vadászat”. Az idézőjeles részt okos előrelátással írták bele a pontos, korrekt szövegbe, nyilván sejtették, a címzettnek, vagyis nekem, nincs sok elképzelésem az ügyről. Már akkor bajban voltam ezzel a szóval, mikor Ady versét tanultuk az általánosban. A címére mindenki emlékszik, A grófi szérűn, ebben van egy sor: „A gróf tán épp agarász…” Ez elém idézi szomszédunkat, aki reggelente, hogy kirohangásszák magukat, levitte apadt hasú kutyáit a Duna-partra – azt hittem, ez az agarászat. Később nagyot lódult szellemi fejlődésem, megtudtam, hogy a szomszéd afgán agarain kívül létezik magyar fajta is. Ez büszkévé tett, és az se zavart, mikor egy könyvben felfedeztem az orosz agárt. (No, merthogy ideiglenesen bár, de még javában itt voltak az oroszok.) Ennyiből áll agáros előéletem. S a vadászos se több. Hogyan is lehetne, mikor mindig gyanakodva vetem le a télikabátom olyan előszobákban, ahol a falról vaddisznópofák vicsorognak rám. Míg fölrakom a sapkám a kalaptartóra, a házigazda mindig elmeséli, milyen szemtől szembe állni a gonosz vadkannal. A hangsúlyokból olyasmit érzek, mintha a vadászok honfiként újra meg újra Zrínyi halálát akarnák megbosszulni, mikor fölemelik a puskát. Mindenkinek elhiszem, hogy a vadászat múlhatatlan szenvedély, egy baj van csak: nem tudom odaképzelni magam. Se a hajnali lesre, ahol jeges szélben őzpatába töltött pálinkát nyújtanak felém, se a célzás nagy pillanatára, mert tartok tőle, ha odadurrantok, a vadászcimborát találom el, és akkor mit mondok az özvegynek? Hogy meghoztam az ura bőrét? Mindez egyáltalán nem jelenti, hogy ki akarok farolni a kérés elől. Ellenkezőleg. Innen üzenem minden szelíd és vadászlelkű képviselőnek – kormánypártinak és ellenzékinek –: az agarászat „nemzeti történeti hagyományainkban, vadászati kultúránkban, a nemzetgazdaságban, állattenyésztésben, sportban, a nyelvünkben, a magyar társas lélekben mélyen gyökerező, méltatlanul elfeledett tevékenység”. A hortobágyiak leveléből idéztem, akik szeretnék újjáéleszteni ezt a nyilván remek hagyományt „a társadalom különböző rétegeinek bevonásával, az európai integrációval”. Ha felelős dologban járok el, többször átolvasom a végén, mit írtam, s látom, most egy helyen döccen a mondandó: az európai integrációnál. Mert, ugye, az angol parlament betiltotta a falkavadászatot. Kérdem is a feleségem, ő több hónapot töltött a szigetországban: milyen kutyafajták szerepeltek a tiltott falkákban? Kopók, hangzott a válasz. Akkor semmi baj. Az agár még csak nem is hasonlít rá. Az agarászatot támogatom.