Ez a film nem József Attila centenáriumára készült – kezdi az Eszmélet utótörténetét Jelenczki István. – 2001-ben kezdtem el forgatni, de az első pályázatot, bármilyen furcsán hangzik is, 1996-ban adtam be, hogy munkához láthassak. Az életút fellelhető dokumentumaihoz, bizonyítható eseményeihez kötődő filmet akartam rendezni. Olyan alkotást, amely miközben megkíséreli felmutatni azokat a drámai csomópontokat a költőzseni életében, amelyek meghatározták költészetét, eddig homályban hagyott, új oldalairól is megvilágítja József Attila költői hagyatékát. Főleg azokat a vonásait szerettem volna kiemelni, amelyekről keveset beszéltek az elmúlt ötven évben. A különböző szellemi utakat bejáró, különböző világnézeti eszmerendszerektől ihletet kapó József Attila volt számomra a fontos. Ehhez az elgondoláshoz olyan képi rendszert társítottam, amely József Attila páratlanul gazdag életművében megmutatkozik.
– Mi tartott ilyen sokáig az első pályázat benyújtásától, de az első forgatási naptól is 2004 decemberéig?
– A film bemutatója 2004. május 6-án volt az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A moziban 425 férőhely van, a vetítésen tudomásom szerint hatszázan vettek részt. Pótszékeket kellett bevinni a terembe, a földszinten körben álltak, az emeleten, a lépcsőkön is ültek az emberek. Ennek azonban a magyar média számára nem volt hírértéke. Sem az írott, sem az elektronikus sajtó nem számolt be róla. Milyen érdekes… Hogy mi tartott ilyen sokáig? Csaknem tízévnyi kutatómunka után fogtam munkához, azaz csak fogtam volna, de 2004-ig sem a kulturális főhivataloknak, sem a szakmai grémiumoknak nem került az érdeklődési körébe József Attila. Negyvenhárom pályázatból harmincötöt utasítottak vissza, függetlenül attól, hogy milyen politikai lobogó lengett a pályázatot hirdető intézmény homlokzatán. Aztán az Országos Rádió- és Televíziótestület, az ORTT támogatásával 2001-ben végre munkához láthattunk. Az ORTT két és fél millió forintot adott, a film költségvetése tizennyolcmillió forint volt… Külföldön is forgattunk, Bécsben, ahol a Collegium Hungaricumban lakott és takarított József Attila, Párizsban, ahol a Sorbonne-t látogatta. Dél-Franciaországban a tenger partján megpróbáltuk azt a hangulatot megragadni, amely az ott papírra vetett verseket éltette, például azt a négysorosát, amely akár a film mottója is lehetne: „Örökkön háborog a tenger, / Örökkön zúgnak a lombok, / örökkön fájdalmas az ember, / örökkön kicsik a dolgok.” A bérből, fizetésből élők számára ez a tizennyolcmillió rettentően sok pénz, tudom. De ha arra gondolunk, hogy a Magyar Televízióban tizenhárom és fél milliót fizetnek ki hétvégeken másfél órás műsorokért… A négy és fél órás József Attila-filmelégia végül is hatmillió-háromszázezer forintból készült el. Ennyit költ el hetente csütörtök esti műsorára a Magyar Televízió. Ez az összeg is különböző lobbizások árán gyűlt össze. Lobbizni kellett József Attiláért 2001 és 2004 között! Nem szeretnék ünneprontó lenni, de nem tudom elhallgatni azt a „kalapozás” közben szerzett fölismerésemet, hogy József Attila ugyanazt a bánásmódot kapta halála után, mint életében. Az elutasítások, az oda nem figyelések, a fel nem ismerések is változatlanok.
– Ha a pénzforrások nem is buzogtak, a film láttán az az érzése az embernek, a kutató előtt sarkig tárult minden ajtó.
– Így történt, csakugyan. Talán nem is jó leragadnunk a film létrejöttének nehézségeinél, hiszen a szakemberek lelkesedése, ügyszeretete, önzetlen segítsége nélkül semmire sem jutottam volna. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Magyar Rádió hangarchívumában, a Nemzeti Filmarchívumban legalább akkora szeretettel fogadtak, mint amekkora szeretettel én próbáltam elkészíteni a filmemet. A közreműködők áldozatkészsége is megrendítő. Például Simon Péter, aki József Attila azon verseit mondja el a filmben, amelyek nem szerepeltek a színészkirály, Latinovits Zoltán József Attila-repertoárján, egy fillért sem kapott a munkájáért. Tóth Zsóka, aki Vágó Márta leveleit olvasta fel, ugyanígy cselekedett. Két munkatársam, Forgács Sára és Stima Klára is önzetlenül segítette a film elkészültét. A tudományos közreműködők, az interjúalanyok – egyetlen kivétellel – szintén.
– Fejtő Ferenc rossz néven vette az Eszmélet után egyik mondatát, és attól kezdve a nyilvánosság előtt többen kárhoztatják a filmet, mint ahányan dicsérik.
– Fejtő Ferenc problémája szerintem méltatlan József Attilához, méltatlan kettejük munkakapcsolatához és méltatlan a centenáriumhoz is. Cserépfalvi Katalin, a könyvkiadó Cserépfalvi Imre leánya – 92 éves édesanyja elbeszélését felidézve – azt mondja a film bizonyos pontján, hogy a szerkesztőtárs és jó barát Fejtő nem ment el József Attila temetésére. Hogy valaki 92 esztendősen pontatlanul emlékszik vissza bizonyos dolgokra, szerintem nemcsak hogy megengedhető, de szinte természetes. Ugyanakkor megengedhetetlen és egyáltalán nem természetes, hogy végig sem nézik a filmet azok, akik támadják. Ha végignézték volna, bizonyára észreveszik, hogy a negyedik részben Tverdota György irodalomtörténész, József Attila-kutató elmondja, hogy a Szép Szó szerkesztősége teljes létszámban ott volt József Attila szárszói temetésén. Rendezői módszerem mindig is az ellenpontozás volt, soha nem erőltettem rá a véleményemet a nézőre, akit felnőtt embernek tekintek. Hagyom, hogy ő döntsön. A József Attila-filmben is, miközben „körbejárom” a költő gyermekkorban szerzett lelki sérüléseit éppúgy, mint az életút utolsó nagy drámáját, József Attila halálát, legalább négy-öt szempontból közelítem meg az eseményeket, és a nézőre bízom, hogy szerinte melyik verzió a leginkább valószerű. A visszaemlékezéseknek nem a Fejtő Ferenc által kifogásolt rész az egyetlen ellentmondásos pontjuk. Marosán György azt állította, amikor felhozták Budapestre József Attila földi maradványait, és a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra, legalább ötezren gyűltek össze a sírjánál. Radnóti Miklós viszont azt írta naplójába, lehettek vagy ötszázan. A néző, azt gondolom, el tudja dönteni, hogy a két személy közül melyik a hitelesebb. Amikor Fejtő Ferenc kifogásolta Cserépfalvi Katalin visszaemlékezését, pontosabban az édesanyjáét, lehetett volna olyan nagyvonalú, hogy megnézi a film negyedik részét. Ez az egyetlen mondat megkérdőjelezheti a Fejtő Ferenc-i életművet? Túlreagált akciósorozatnak tekintem viszonyulását a filmhez, annál is inkább, mivel már az első levelére, amelyet a bemutató után juttatott el a Duna Televízióhoz, azonnal válaszoltunk Fejtőnek. Megírtuk, hogy korrigáljuk munkánknak ezt a problematikus pontját, ő azonban anélkül indított sajtótámadást a film ellen, hogy elolvasta volna a reagálásunkat. Látva, hogy továbbra is sorra jelennek meg a cikkek ellenünk, még egy levelet küldtünk Fejtő Ferencnek. Megígértük neki, hogy egyértelművé tesszük, ő valóban ott volt a temetésen. A korrekció meg is történt, de a cikkezés azután is tovább folytatódott ellenünk. Aztán abbamaradt.
– Tragikomikusnak tűnik, hogy ezt az egy mondatot kifogásolta Fejtő Ferenc, mást nem. Nekem mint nézőnek az tűnt problematikusnak, amikor a költő egyik támogatásért folyamodó levelének valóságtartalmát kérdőjelezi meg. A villanyvilágítás nélkül maradt, fűtetlen lakására hivatkozó József Attila közvetlen szomszédságában lakó barát azt állítja a filmben e levélrészlet hallatán, hogy ő ebből a végtelen szegénységből semmit sem észlelt. Nem magát vádolja részvétlenséggel, figyelmetlenséggel, á, dehogy. A költőt feketíti be az alamizsnáért folyamodókra jellemző tulajdonságára, túlzó lódítására utalva. Erről a részletről miért nincs egyetlen szavuk sem Fejtő sajtóbeli őrangyalainak?
– Talán mert nem vették észre. Vagy működésbe lépett a freudi csúsztatási mechanizmus? Nem véletlenül vágtam be a filmembe a Cserépfalvi Imréről Fehér György által forgatott tekercseknek azt a részletét, ahol a költő zsenialitását pontosan felismerő könyvkiadó azt kérdezi: „Hol voltak a barátok?” Költői kérdését a Nagyon fáj című József Attila-kötet iránt megnyilvánuló érdektelenség kapcsán teszi fel, és nemcsak ő, hanem a könyv népszerűsítésével megbízott színész, Major Tamás is.
– Vajon miért ilyen kényes kérdés hatvannyolc évvel a költő halála után, hogy ki milyen viszonyban volt József Attilával?
– Az ő sorsa jelképpé vált. Nemcsak az a harminckét év, amennyit élnie megadatott, de életművének későbbi, halála utáni sorsa is. Még az is döbbenten áll élettörténete előtt, aki nem ismeri vagy nem érti a verseit, és kicsit a saját sorsát látja benne. József Attila életúttörténetében ugyanis a magyar történelemben jelen levő archaikus éntudat jelenik meg, a történelmi helyzetünkből adódóan folyamatosan megélhető kudarc és hátrányos helyzet. Mindannyian át- meg átszenvedjük ezt, ki-ki a maga idejében, a saját terében. Mindenki tehetséggel jön a világra, csakhogy a Kárpát-medencében a legtöbb tehetség bukásra van ítélve. Ezért válik jelképessé a hétköznapi ember számára József Attila élete. És Csokonaié, Petőfié… A társadalomnak, a hatalomnak mindig bűntudata van a zsenikkel szemben. Idővel, igaz, a zászlajára tűzi őket, de csak akkor, amikor már nincsenek a hatalmasok közelében. Amikor már meghaltak. Életükben a hatalom képtelen elviselni azt a pozitív erőt, azt a sugárzást, amelyet a zsenik adhatnak a közösségüknek, a hazájuknak.
– Summa summarum: láthatjuk-e mostanában a József Attiláról készült filmsorozatot?
– Április 25-én, hétfőn este fél tizenegykor ismét levetíti a Duna Televízió az első két részt, egy hét múlva, ugyancsak késői időpontban, a másik kettőt. Szellemi életünkből ugyan kiszorították az Eszmélet utánt, de elérhetetlenné nem tehették: a Dunatáj Alapítvány és jómagam saját erőből VHS-kazettán megjelentettük a sorozatot, az egyik budapesti könyvesboltban meg is vásárolható.
– Ismétlés hétköznapi éjszakákon, az ország egyetlen pontján megvásárolható, félig-meddig magánkiadásban megjelent videokazetta, miközben a tankönyvek, a kézikönyvek még ma is a hatvanas–hetvenes években kialakított József Attila-képet kínálják olvasóiknak. Ugyan ki állíthatná ezek után, hogy minden a legnagyobb rendben van a száz esztendeje született költő emlékének őrzése körül?
– Örömmel veszem, hogy akik korábban részt vállaltak József Attila népszerűsítésében, ma is teszik a dolgukat, csak azt nem értem, ha ők változatlanul jelen vannak – és ez így van jól –, az én filmem miért nincs benne a kulturális köztudatban. Miért nem vették észre a film újdonságként ható információit, a leveleket, fotókat, a ritkán hallható költeményeket, amelyeket, ha publikálták is őket korábban valahol, főleg az irodalomtörténészek tartottak számon és nem a nagyközönség?! Hogyhogy nem fedezték fel Simon Péter tehetségét? Miért nem hallották meg Hortobágyi László kísérőzenéjét? Miért nem látták meg a képek, a montázsok gondolatiságát? Miért nem hallják meg a „megöltök! Megöltetek!”, a „vajjon arányos-e hozzám most minden, ami van?” égbekiáltó időszerűségét?
– Szakemberek sorát vonultatja fel filmjében. Kiválasztásukkor mi volt az elsőrendű szempontja? A tekintélyük, az elfogadottságuk vagy az, hogy tudnak-e valami újat mondani a költőről?
– Számomra az volt a kérdés, miként tudják megközelíteni József Attilát. Így került be a filmbe a magyar tehetségek családfáját kutató Czeizel Endre, a költő halálát a bűnügyi nyomozástan tudományos szempontjai szerint újragondoló Garamvölgyi László. Tverdota György az a tudós irodalomtörténész, aki Szabolcsi Miklós halála után átvette a József Attila-kutatást, és azóta igen fontos publikációkkal jelentkezett. Bagdy Emőke iránt pedig az a Rorschach-féle személyiségteszt-elemzés keltette fel az érdeklődésemet, amelyet a Miért fáj ma is? című kötetben publikált. Fontosnak tartom Németh Attila pszichiáternek azt a könyvében közzétett árnyalt megközelítését is, ahogyan a költő „betegségét” elemezte.
– Némi egyszerűsítés árán azt is mondhatnánk, az Eszmélet után című filmnek két főszereplője van: József Attila életműve és a természet. Zöld erdők, tarka rétek, tiszta patakok, vízesések és havas utak szolgálnak hátteréül annak a költői sorsnak, amelyről száz ember közül kilencvenkilenc azt állítaná, a nagyváros volt a színtere.
– Vagy harminc esztendeje állandó útitársam József Attila, s e hosszú közös vándorlások során igyekeztem egyre közelebb kerülni hozzá, kibontani verseinek természetelvűségét, tájleíró zsenialitását. A verseiben „látható”, milyen fontos volt számára a szépség, a „mindenséggel mérd magad” harmóniája. Ezt szerettem volna visszaadni a film kísérőképeiben. A költő természetelvűségét, az ellentmondások tükrözése árán meglelt harmóniáját. Képeim „ablaknyitások”, értelmezési lehetőségek, közelítések József Attila káprázatosan gazdag makro- és mikrokozmoszának képi rendszeréhez.
– A négy és fél órányi film a közös vándorlások végét jelenti?
– Az összegyűjtött, de fel nem használt dokumentumok birtokában legszívesebben egy másik négy és fél órás filmmel folytatnám a „félbe hagyott” munkát. József Attila szerelmeiről, a munkásmozgalommal való viszontagságos kapcsolatáról és a kisajátításoktól, a hamisításoktól szabdalt utóéletéről. Ám a beszélgetésünk kezdetén vázolt méltatlan körülmények között már nem lehet – nem szabad – elkészíteni e hiányzó részeket. A legközelebbi kihívás számomra az a film, amely a költő istenes verseiből ad válogatást, valamint egy hozzá hasonló szerkesztésű CD elkészítése, ami természetesen támogatásra vár.
origo.hu
Bealkonyul az Átlátszónak? A főszerkesztő elismerte, Brüsszeltől és Sorostól is kaptak pénzt
