Nemrégiben a magyar animációsfilmesek Manifeszt nevű szervezete az Állami Számvevőszéknél (ÁSZ) vizsgálatot kezdeményezett az MMK filmtámogatási gyakorlatában felmerült visszásságok miatt. Ön már jó ideje rendszeresen bírálja a közalapítvány működését. Öszszefoglalná mégis, ön szerint miért „beteg” a mai magyar filmszakma?
– Április 1-jén volt egyéves a filmtörvény, amely gyakorlatilag nem lépett életbe. A minisztérium ugyanis elfelejtette elkészíteni hozzá a végrehajtási utasításokat, és a koordinációs tanács sem állt fel, így az egész rendelet csakis arra jó, hogy ürügyet biztosítson a pénzek elvonására. Ráadásul a február 28-ra ígért pályáztatási naptárt sem tették közzé, és a filmtörvényben előírt normatív támogatásról sem esik szó, arról meg még ennyire sem, hogy mekkora összeget szánnak rá. Többek között emiatt gondolom, hogy a szakma elért arra a pontra, ahonnan nincs hová továbblépni.
– A filmszakma más képviselői mintha nem kongatnák ennyire lelkesen a vészharangot…
– Ezt én is furcsállom. Annak idején Medgyessy Péter hihetetlen összegű támogatást ígért a magyar filmnek, mire az egész szakma lefeküdt, széttette a lábát, és hallgatott. Aztán kiderült, hogy a nyolcmilliárdnak a fele sem igaz, sőt. A szakma azonban továbbra is hallgat. Pedig korábban már volt példa arra, hogy egészen serényen megmozdultak a filmesek; kitűzőket hordtak, rendezvényeken dobáltak szórólapokat, ám most csendben vannak. Ebből azért le lehet vonni a megfelelő tanulságokat… Mindenesetre, ha a filmszakma akkor jó volt arra, hogy a miniszterelnök és az akkori kultuszminiszter fürödjön a dicsfényben be nem tartott ígéreteivel, akkor azt gondolom, most számon lehetne kérni rajtuk ezek teljesítését.
– Ugyan miképpen?
– A számonkérésnek több módja is van. Először is a szakma megint álljon ki a színre, és mondja azt, hogy minket be tetszettek csapni, velünk ki tetszettek babrálni, minket meg tetszettek vezetni, ezért most kérjük azt, amit meg tetszettek ígérni. A legtisztességesebb pedig az volna, ha kiállna valaki a kormány, vagy a szocialista párt éléről, mondjuk olyasvalaki, aki minderre még rá is ígért folyamatosan, például óriási, nemzetközi filmfesztiválokat álmodott Székesfehérvárra.
– Igen-igen, azonban Hiller István később kijelentette, csak erkölcsi támogatásra gondolt. Biztos a szocialista erkölcs vezérelte…
– Hát, úgy is sikerült az ügy. De hogy valaki Cannes-ban, egy magas rangú nemzetközi fórumon ilyen őrületes bejelentéseket tegyen arról, hogy mindenkinek ide érdemes jönnie forgatni, mert a magyar filmipar éppen a hetedik mennyországban van… Ezeknek a kijelentéseknek a valóságtartalmára azért most már talán rá lehetne kérdezni. Mégsem ez történik. Vajon miért? Hogy ez a hallgatás a szakma vagy az egész mai magyar közélet természetéből fakad-e, nem tudom. Viszont elgondolkodtató, hogy azok, akik most ily eltökélten hallgatnak, régebben készek voltak gőzerővel szervezkedni. Például amikor az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) nem az MMK-n keresztül folyósított pénzt filmeknek, akkor kifütyülték az elnökét. Hadd szabadjon halkan megjegyeznem, el is vágtak egy nagyjából másfél milliárdos filmtámogatási csatornát. Az zavarta őket ugyanis, hogy így nem tarthatják a markukban a magyar filmipar teljes egészét, és nem érvényesülhet százszázalékosan ízlésterrorjuk, mert esetleg olyan filmek is kaphatnak támogatást, amelyek egyébként sohasem születhetnének meg.
– Ön szerint a normatív támogatás bevezetésével demokratikusabbá válhatna a támogatások elosztása?
– Minden bizonnyal. De ne feledjük: a Medgyessy által ígért nyolcmilliárd helyett idén csak 3,3 milliárd jut a magyar filmre. És emiatt ebben az évben nem lesz normatív támogatás, hiszen nincs rá pénz. De hadd kérdezzem meg: ugyan ki határoz arról, hogy a szubjektív vagy a normatív eljárás legyen elsődleges a támogatási rendszerben? Én azt gondolom, hogy a normatív az egyetlen tisztességes mérce. Ha ez működne, akkor nem lehetne azt mondani, hogy egy tízfős kuratórium dönti el baráti alapon és saját ízlésvilága szerint, hogy mi történik a magyar film világában. Ez a gyakorlat a mai magyar filmszakma rákfenéje, ugyanis ez a tíz ember szemmel láthatóan be van oltva a közönség ellen, ráadásul rengeteg olyan filmet stafíroznak ki, amelynek az esélye a megvalósulásra a nullával egyenlő. Elég volt, készítsük el a leltárt, és végre mondjuk meg ezeknek az embereknek, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoznak, anélkül, hogy vállalnák érte a felelősséget, ezért menjenek isten hírével. Álljunk ki végre, és mondjuk a szemükbe: még mindig ugyanabban éltek, mint ’89 előtt, cenzorok vagytok! Ugyanis a kurátorok csupán a baráti kapcsolataik és ízlésterrorjuk alapján döntenek, a megvalósíthatóság nem szempont.
– A Manifeszt kezdeményezése mintha nem arra vallana, hogy ennyire általános a baj.
– Ők végre megkérdezték, hogy hol vannak a pénzek. Keményen nekirontottak egy – szerintem igen kiváló – rajzfilmrendezőnek, de én tudom, hogy az általuk kifogásolt összeg csak töredéke, számszerűen nagyjából két százaléka a bizonytalan sorsú pénzeknek. Mindemellett az általuk megtámadott alkotásból jó néhány rész el is készült, miközben – nem lehet elégszer elmondani – százmilliók tűntek el olyan filmekben, amelyek nem is forognak. Igazán azért sajnálom, hogy ez így alakult, mert ’89 után ez az alapítvány megtette a dolgát, életben tartott egy szakmát. De aki képtelen megújulni, és akire egy törvény sem tud hatást gyakorolni, annak mennie kell. És éppen ebben rejlik a közalapítvány őrületes nagy tévedése. A filmtörvény megszületése előtt ugyanis bármit megtehettek, mert a saját rendszerük szerint mentek a dolgok. Azonban most már törvény rendelkezik arról, hogyan is kellene működnie a magyar filmiparnak.
– Eszerint megváltozott volna a véleménye az ön által korábban oly gyakran kritizált filmtörvényről?
– A legkevésbé sem: a filmtörvényt egy éve, április 1-jén, a bolondok napján fogadták el – nos, olyan is. Le lett nyomva a torkunkon, és ki kellett belőle venni számtalan olyan javaslatot, ami a tervezetben még benne volt. Úgy gondoltam, ha a törvényben nem szerepel, hogy mennyire kell megemelni a filmes támogatások keretösszegét, akkor nem szabad aláírnunk. Eme vélekedésemnek a Magyar Filmproducerek Szövetsége akkori alelnökeként is hangot adtam, minek következtében szereztem jó néhány újabb ellenséget, akik azt kifogásolták, miért vagyok én ilyen kötekedő alak, hogy azt gondolom, egy szocialista miniszterelnök nem tartja be a szavát. Hát, kérem alássan, nem tartotta be. Oda is kellene menni hozzá, és megkérdezni, jó volt-e akkor Szabó Istvánnal ülni egy asztalnál, és újságíróknak nyilatkozni arról, hogyan mentette meg a magyar filmszakmát? Azt a filmszakmát, amely mellesleg ma sokkal rosszabb helyzetben van, mint azelőtt.
– Ön szerint mi volna a konkrét megoldás?
– Két éve volt egy ÁSZ-vizsgálat az MMK ellen. Akkor arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a közalapítványt meg kellene szüntetni. Ha ezt azért nem is szeretném, annyit talán javasolhatnék, legalább az akkori vizsgálat során emelt kifogásokat vegyék figyelembe. Ugyanis meglehetősen különös, mindenesetre aligha EU-konform, hogy éppen az egykori alapítók kapják a legtöbb pénzt az alapítványtól. Egyszóval van mit átgondolni és volna min változtatni. Ha ez nem történik meg, az előbb-utóbb oda vezet, hogy a szakma egyszer majd újra összefog, és azt mondja, elég volt az ígéretekből, elég volt a törvénytelenségekből, és akkor majd összeomlik a jelenlegi struktúra, hogy valami teljesen új épüljön a romjain.
– Mit fog csinálni akkor, ha netán nem kap lehetőséget arra, hogy újabb filmet forgasson?
– Nos, a minap, ahogy Horn Gyulát, engem is megkérdezett az utca embere, és én is ugyanazt válaszoltam neki: szeretnék köztársasági elnök lenni!
origo.hu
Megszólaltak a Mályi-tóba fulladt fiú vele fürdőző barátai
