Lengyelország fehér forradalma

Jó volt a napokban lengyelnek lenni! A Karol Wojtyla halála felett érzett szomorúságon, az őszinte gyászon ugyanis átütött egyfajta emelkedettség, méltóság. Egy nemzet nézett szembe fájdalmasan az elkerülhetetlennel, a könnyes szemekben is ott csillogott azonban a belső megnyugvás, a hit ereje által sugárzott derű, az elmúlt jó negyed század adta magabiztosság. Jó volt látni a Szent Péter téren a piros-fehér zászlóerdőt, amely mögött felsejlett a Varsó, Krakkó vagy Wadowice terein gyászolók tömege is. Úgy is fogalmazhatnánk, ezekben a szomorú pillanatokban érett be valójában II. János Pál tanítása, most mutatkozott meg ismét teljes nagyságában, hogy az elhunyt pápa igazi világítótorony, erkölcsi mérce a lengyelek számára. A halál érezhetően egyetemessé tette Karol Wojtyla első lengyelországi zarándokútján elmondott, azóta már a történelemkönyvekben idézett szavait. A varsói Pilsudski téren egykor arra emlékeztetett a szentatya, hogy „Krisztust nem lehet kiiktatni az emberiség történetéből, míg a krakkói Blonia parkban hangzott el a rendszer számára akkor dermesztő felszólítás: „Ne kételkedjetek, ne fásuljatok el, és ne csüggedjetek soha!” Ugyanezeken a helyeken ma újra aktuális e kijelentés. Az összetartozás, az egymás iránti szolidaritás különlegesen szép érzése hatotta át lengyel testvéreinket. Új értelmet nyert e napokban az a szó, hogy honfitárs.
A szentatya halála valódi erkölcsi, az államfő szavaival fehér forradalmat gerjesztett, amelynek külső jelei már-már meghatóak voltak. A spontán megmozdulások tömegéből érződött a megrendültség mellett annak jól érezhető felismerése, hogy Karol Wojtyla tanításához még csak ezután kell igazán méltónak lenni. A mindig időben figyelmeztető, honfitársainak minden rezdülésére reagáló atya távozásával másképp kell viselkedni. Az egymással háborúban álló szurkolótáborok varázsütésre békültek ki. A Legia és a Polonia, a Cracovia és a Wisla drukkerei közös miséken emlékeztek szeretett pápájukra, de évtizedes harag után kezet nyújtott egymásnak a gyászszertartás előtt Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski, akik néhány órával korábban még nem voltak hajlandók egy gépen repülni az olasz fővárosba. A lengyelek reagálásából annak felismerése is kitetszett, hogy a demokrácia, a szabad piac megteremtése után is hiányzik valami az életünkből, ez pedig az a kedvesség, jó modor, amit nyugati szomszédainknál tapasztalhatunk. A társadalmi fejlődés történelmi fázisait persze nem lehet csak úgy átugrani, az ilyen események belső megélése azonban – mint az most is látszott – lerövidíthetik ezt az utat.
Mindezek után nem lehet csodálkozni azon sem, ha valaki a gyász, a veszteség ellenére is irigyelte kicsit a lengyeleket. Megvallom, én valahogy így voltam ezzel. Jó volt ugyanis nézni azt az összetartást, a spontán össztársadalmi megmozdulást, az emberekből érezhetően belülről feltörő érzések őszinteségét. Irigyeltem hát – azt az elmúlt 26 év alatt nem utolsósorban Karol Wojtyla tanítása nyomán – a lelkekben megerősödött hitet, azt a belső erőt, ami abból is fakadhat, hogy megértették honfitársuk szavait: Ne féljetek! Még nagyobbnak látszott a lengyel társadalom e belső tartása annak fényében, amit itthon tapasztalhattunk ezekben a napokban. Az ilyen pillanatokban ugyanis mindennél tisztábban látszik a magyar társadalom szerencsétlen állapota. Most köszön vissza a Kádár-rendszer lelkeket romboló hatása, amelyet betetőzött az elmúlt 15 év tétova útkeresése, a kommersz, a fogyasztás diadalmenete. Így aztán, mondhatnám, természetes volt az ország – tisztelet a kivételnek – egyrészről álszent, másik oldalról pedig inkább csak kötelességtudó, de mélyebb átérzés nélküli gyásza. Ezen a sokszor mesterkélt szomorúságon könnyen áttört II. János Pál munkásságának hol rafinált, hol pedig durva relativizálása, a haladás olcsó, posztmarxista leegyszerűsítésének törekvése. E sajtóban ízléstelenül tobzódó logika szerint a vatikáni haladás formája az lenne, ha a következő pápának egy leszbikus, legalább az első abortusza után lévő nőt választanának. E publicisták számára fontosabb volt a katolikus egyház és II. János Pál a homoszexualitás vagy a papi nőtlenség kérdésével kapcsolatos konzervativizmusának bírálata, mint a pápa rendszerváltásban játszott szerepének kidomborítása. A törzsi gyűlölet egyesek szemében elhomályosította annak nagyságát, hogy II. János Pál mennyit tett térségünk szabadságáért. Sajnos, még a pápát hittel gyászolók gondolkodásában sem domborodott ki igazán markánsan Karol Wojtyla életművének közép-európai aspektusa. A pápa tanításának meg nem értéséről, a társadalom merevségéről, a hit adta belső magabiztosság hiányáról tanúskodik az is, hogy nálunk nem szabad téri miséken emlékeztek II. János Pálra, s a gyász is nélkülözte a máshol tapasztalt derűt. De miért is csodálkozunk ezen, amikor a világ legnagyobb médiaeseménye iránt erkölcsi, szakmai és üzleti szempontból is érzéketlen MTV először a halál újfajta megközelítésével, megélésével való szembesüléstől fosztotta meg a társadalmat, majd túlkompenzálva feketébe borult, és azt erősítette, hogy a külső jegyek, a látszat a fontos, s nem a belső tartalom. Igen, talán ez a legnagyobb baj, s abban maradtunk le leginkább lengyel barátainktól, hogy a legtöbb honfitársunkból hiányzott az erkölcsi vágy, hogy legalább egy pillanatra legyünk jobbak, mint máskor.