Mélységes csönd a város közepén

Előfordul, hogy igazolja magát a merészség. Pusztán a vizualitásra alapozni egy reklámstratégiát ott, ahol minden tele van hirdetéssel, nagy dobás. Az utóbbi időben ebben a városban a falak már beteltek, így a metróban a padlót szórták meg a valamit eladni vágyó, körülvágott kezekkel, ami két okból is idegesítő: eddig legalább lefelé volt menekülőútja a tekintetnek és az agynak, és így a tömeg közepén kislisszanhatott a lélek másfelé, hát ennek vége; másrészt meg a megalopoliszban még létező maradék emberiesség ösztöne miatt senki nem akar rálépni a kezekre, amitől mindenki a másiknak megy, ezen meg vigyorognak a „kijáratnál dolgozó” ellenőrök, és ez a felállás a szükségesnél jóval tovább fokozza az amúgy is elmebeteg belvárosban az agresszivitást, mindezek okán Aba Botond úrral közölhetnék a tanácsadói, hogy a Deák téren jobb lenne egy keze(le)tlen padló.
Miután Budapest gyakorlatilag nem látszik ki a reklámok alól, ahhoz, hogy feltűnjön két új europlakát a vizuális zűrben, anynyira jót kell alkotni, amilyen évek óta nem sikerült senkinek, talán egyedül Benettonéknak, de az meg már a kultúrtörténet egyik fejezete.
Az Alfio Raldo-plakátok alkotóinak sikerült. A Nő és a Cipő témakörével dolgoznak. A meggyőzés eszközeként nem alkalmaznak szöveget – nehéz is lenne, az xx kromoszómarendszer és a cipőfétis összefüggése az örök időktől létezik, és mindent elmondtak róla –, csak a márkanév szerepel jól láthatóan mindkét plakáton, valamint a nő és a cipő, két olyan fotón, ami művészetgyanús, mert mindent elmond a Nőről, amit csak a művészek értenek meg, a férfiak soha.
Ez persze még mindig kevés lenne ahhoz, hogy sokkolja a szemet – amire a Yomax nevű, rejtélyes székhelyű cég ugyanerre az elvre épülő plakátja is bizonyíték, az ugyanis szépen belesimul a város foszladozó arcába –, a sokkhoz valami más, több, különösebb kell.
Abban a korban viszont, ahol minden igyekszik más, több és különösebb lenni, mint a megszokott, a nem megszokott válik szabállyá, vagyis megszokottá és unalmassá: unalmasak az üvöltő arcok, a villogó fények, az ordítozás, a harsányság, a neonszínek, a reklámszakemberek minden petárdát kilőttek, és nem maradt új vizuális sokkolóeszközük. Viszont a munkásságuknak köszönhetően már minden villódzik, ordít és rángatózik, és innentől talán az is érthető, miért kattan be valakinek végre: csináljunk valamit, ami más, több és különösebb annál, ami van, vagyis egyszerű, elegáns és szép. És bejött. Alfio Raldo: csönd a város közepén. Az elmúlt tíz év két legjobb europlakátja.