MI A MAGYAR?

Buda várában, a Bécsi kapu belső bolthajtása alatt egész a XIX. század húszas éveinek végéig láthatók voltak holmi kifüggesztett, óriásra valló fegyvermaradványok, melyeket a nép Toldi Miklósnak tulajdonított. […]
Dugonics András 1756-ban és 1794-ben látta e legendás maradványokat, és a Jeles történetek első könyvének 153-ik lapján így ír róluk: „Toldi Miklósnak azon fegyverei, melyek régi időtől fogva a budai várnak Bécsi kapujában felakasztva függöttek, ennek előtte nyolc darabból állottak, de mármost vagy lehullottak, és talán el is vesztek, vagy egy-két itcze borért az őrt állóktól eladattak, és így eltévelyedtek.
I. Húsz vagy talán több kőgalacsinok, azaz ökölnyi vagy talán annál is nagyobb golyóbisok, melyeket Toldi Miklós, az igen régi hagyományok szerént, a Dunának egyik partjáról a másikra parittyából hagyított. Ezen golyóbisok a bal kéz felől vannak felakasztva, amint a várból a Bécsi kapun kimegyünk.
II. A kapunak jobb kéz felől való falán függ az emberi főnél nagyobb golyóbis kőből, melybe egy vas vagyon becsinálva; a vas pedig eme buzogánnyal láncon függ. Azt mondják, hogy ezt övén hordozta a hadban, és vele egy kézzel könnyen hadarászott, melyet mások két kézzel is alig emelhetnének fel.
III. A buzogány mellett vagyon ama híres szántóvas, melyet erejének elsőbbi kimutatása végett Zsámbékon lándsájával könnyen keresztüldöfött Mátyás királynak jelenlétében.
IV. Nem messze ezektől vagyon Toldi Miklósnak ama paizsa avagy karvasa, melyet nyilak, lándsák és kardok ellen a bal karján hordozott. Vasból vagy acélból vagyon meghorgasítva, és oly nehézségű, hogy a mai emberek közül alig vihetné el onnét egyvalaki, aki el kévánná lopni.
V. Volt, de már nincs ott egy lándsája Toldi Miklósnak, melynek csak vasát fél mázsának lenni mondották, melynek högye egy nagy vastag, széles vasból egyenesíttetett. Oly nagyságú vala pedig, hogy ama régi órjásoknak se volt magosabb fegyverjek.
VI. Volt, de már nincs ott Toldi Miklósnak ama páncélja, mely csupa vaskarikákból fűzettetett. Erről azt mondja Bél Mátyás, hogy az ő idejében csak fele vala azon páncélnak felfüggesztve, mert úgymond, ha egész volna, azt egy mostani ember el nem viselhetné.
VII. Volt, de már nincs ott Toldi Miklós lovának egy kietlen patkója, melyből ki lehetett venni azon lónak temérdek nagyságát és erősségét, melyen Toldi Miklós ült vala.
VIII. Volt, de már nincs ott Toldi Miklósnak széles, hosszú, tarajos sarkantyúja, melyből csizmájának nagyságát meg lehetett ítélni, és a régi szokást a mostanival egybevetni.
[…] Elég az, hogy mindezen régiségeket meg nem tudták őrizni azok, kiknek gondviselésjekre a fölsőségtől bízattatott. Kárt ugyan az ország, hogy elvesztek, velek nem vallott, de megérdemelte volna Toldi Miklós ebben is az örök emlékezetet. Csak már arra vihetnők a dolgot, hogy ama most ott található négy darabokat megőrizhetnék a gondatlanok. Csekélységet kérek ugyan a budaiaktól, de ha megteszik, örök emlékezetre méltók. Tegyenek arról, hogy utóink meg ne átkozzák hamvokat.”
A jó Dugonics szava elhangzott a pusztában. A budaiak nem féltek az átoktól sem. E század tízes éveiben a Bécsi kapu e nevezetes ékességei már teljes elkallódásnak indultak. […] E maradványokat aztán 1830 táján állítólag bevitték a budavári régi fegyvertárba, melynek tárgyait 1849 végén Bécsbe szállították. Ez a Zeughaus, melynek épületét nemrég bontották le, érdekes és értékes gyűjteményt rejtett magában.
Tóth Béla: Toldi Miklós fegyverei. In: Magyar ritkaságok (1907)