Mi, szlovákok

Egy éve ilyenkor, amikor ez a tárcasorozat elindult, az unió újdonsült tagjaként azt hihettük: ha a ránk váró laza kontinentális konglomerátum nem is az ígéret földje, talán tényleg egy szabadabb Európa. Persze a kincstári optimizmusnak előtte is, utána is voltak hivatásos ünneprontói: a tudatos euroszkepticizmus immár a hazai pártpalettán is tüntetően megjelent.
Mi tagadás: tavaly májusban többet reméltünk. Jóval többet. A beígért pénzek java részéhez (részben az eurobürokrácia útvesztői, részben saját ordító kormányzati tehetetlenségünk miatt) egyelőre nemigen jutottunk hozzá. A brüsszeli csíraállapotú szupranacionális rezsimben pillanatnyilag másodrangú uniós polgárok vagyunk. A „belső körök” speciális megszorításokat alkalmaznak ellenünk: jól képzett orvosainkat és informatikusainkat tárt karokkal várják, nem annyira kvalifikált munkaerő-feleslegünket kirekesztenék módos országaikból. Nehezen szokjuk a kettős mércét (elvégre itthon is alapvetően ez keseríti meg az életünket), s nehéz ellenvetésekkel élni azokkal szemben, akik úri és szolganépekre osztják fel a képmutató nyugati világot. Érthetően nem akarunk szolganép lenni, de hát jószerivel minden e berzenkedés ellen szól. A pénzügyi világrendszer becsempészte falaink mögé gyatrán álcázott trójai falovát, módszeresen eladósítva bennünket. A túlélésért cserébe odadobtuk egy viharos évezreden át féltve óvott kincseinket, miközben honvédelmünk, mezőgazdaságunk és iparunk java részét önként és dalolva felszámoltuk. Azt mondták: tartozunk szuverenitásunk egy részével – de nem figyelmeztettek, hogy jóformán az egésszel.
Most ott tartunk, hogy ha hajlandók volnánk megtanulni tisztességesen angolul, talán afféle civilizációs skanzenként megőrizhetnénk barbár ázsiai mentalitásunkat, rokontalan nyelvünket, bosszantóan különutas kultúránkat. Ráadásul amihez csatlakoztunk – az európai alkotmány francia népszavazási vétója esetén –, talán most kezd el szétmállani, s a szemünk előtt hullik darabokra. Hogyan, milyen alapokról kezdjük újra, ha oszlásnak indul a Gyűrű Szövetsége?
Számomra az a legaggasztóbb, hogy már a szlovákok is elénk vágtak. Pozsonyról korábban Meciar miatt hallani sem akart a kényes Nyugat, most meg nem dobhatunk el úgy egy követ, hogy ne találjunk el egy autógyárat. A szlovákok még Gyurcsányt is büntetlenül alázhatják, mert külügyi főembere, Bársony András szájára merte venni a fasiszta Benes-dekrétumokat. A szlovákok (s hozzáteszem: a szlovákiai magyarok) tudnak valamit, amit mi itt, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren nem. Hogy harcolni kell, mert a jövő biztosan eljön, a szövetségek meg biztosan átmenetiek. Hol van már az a nyomott fíling, amit pár éve a fölöttébb korérzékeny Mind1 nevezetű zenekar szövege csípett meg: „Olyan ez mint egy rossz álom / néha nappal is látom / hogy varjak ülnek a fákon / odaát túl a határon / furcsa vagy mostanában / úgy érzem magam mint Szlovákiában / hazafelé baktató ember / borovicskával elúszott fejjel / többet tenni ő már nem mer / de ő itthon a szlovák ember / mit is tanult a szakiskolában / szép az élet Szlovákiában / úgyhogy üldögélek a párkányon / innen mindig a Dunát látom / de olyan ez mint egy szörnyű álom / odaát túl a határon…”
Most képzeljünk el egy szlovák zenekart (mondjuk Secko Jedno névvel), amint a magyar szakiskoláról, a kisüstitől kótyagos magyar emberről meg a Párkányról szemlélt Esztergomról dalol ékes tót nyelven. Nyugodtan elképzelhetjük, mert ez a vágyott szabad Európa: ezt akartuk, ezt áhítottuk. Vajon mi kellene ahhoz, hogy úgy érezzük: mindezen túlvagyunk – mi, szlovákok?