A mai világban tehát a csend biztonságosabb, mint a szimuláció. Egy tisztán verbális állítás „elillanó”, nehezebb rajta kapaszkodót találni, nem lehet geolokalizálni vagy spektrálisan elemezni. Arról nem is beszélve, hogy a narratíva védelmezői mindig elbújhatnak a „bizonyíték hiánya, nem a hiány bizonyítéka” egysorosa mögé.

Az orosz doktrína központi eleme az úgynevezett „reflexív kontroll”, amely nem a meg­győzésre, hanem az ellenfél döntéshozatali mechanizmusának manipulálására, megzavarására, lelassítására és megbénítására törekszik. A Valdaj-művelet sem vákuumban történt. Közvetlenül a Trump–Zelenszkij-találkozó után indult el, amikor a nyugati döntéshozók éppen a lehetséges béketárgyalások kereteit formálták. Egy bonyolult, többügynökségi koordinációt igénylő, látványos robbantásokkal tarkított művelet megtervezése heteket vett volna igénybe. 

Az orosz tervezőknek viszont óráik voltak arra, hogy beleavatkozzanak a diplomáciai narratívába.

A jelenség megértéséhez meg kell értenünk az orosz információs környezet sajátosságait is. Az orosz hatalmi vertikum számára a belső közönség kiszolgálása az elsődleges cél, a háború színházában elsősorban ennek a páholynak játszanak. Az orosz állami média nézői számára nem szükséges a hollywoodi minőségű számítógépes effektusokat szolgáltatni. Számukra a tekintélyelvű közlés és a folyamatos ismétlés önmagában bizonyító erejű.

Itt jön a képbe a „vranyo” orosz kultúrája: „Én hazudok neked, te tudod, hogy hazudok, én is tudom, hogy te tudod, mégis úgy teszünk, mintha igaz lenne.” A Valdaj-ügyben Lavrov külügyminiszter és a védelmi minisztérium egymásnak ellentmondó számai (90 kontra 47 drón) nem feltétlenül az inkompetencia jelei, hanem a „hazugság tűzoltótömlője” (Firehose of Falsehood) taktikáé, ahol a cél a káosz és a bizonytalanság fenntartása, nem pedig egy koherens igazság felépítése. Arról nem is beszélve, hogy a tapasztalt hírszerző szemében ezek az „életszerű” eltérések fedezéket nyújtanak az előre koordinált információs hadviselés vádja ellen. Ahogy azt minden kezdő zsaru tudja, ha egy bűntény összes szemtanújának a tanúvallomása egybevág, akkor ott valami bűzlik, ez sohasem életszerű. Így válik paradox módon a koordináció pongyolasága a kommunikáció legjobb testőrévé.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az orosz biztonsági apparátus strukturális nehézségeit sem. Egy olyan komplex művelet, amely valódi robbanásokat, légvédelmi tüzet és koordinált drónrepüléseket és a többit igényelne, példátlan együttműködést követelne meg az FSZB, a GRU, az FSO és a hadsereg között. Az orosz bürokrácia azonban híresen széttagolt és rivalizáló, és esetenként halmozottan inkompetens. Emlékezzünk a hírhedt 2022-es FSZB-akcióra, ahol a tisztek három SIM-kártya helyett véletlenül a The Sims 3 videó­játék három példányát helyezték el bizonyítékként. Egy ilyen rendszerben a túl bonyolult terv több hibalehetőséget rejt. A valdaji esemény során választott „minimális konfiguráció” – egy sajtóközlemény, egy generikus térkép és némi bizonytalan videófelvétel – radikálisan csökkentette a lebukás vagy a belső szivárogtatás kockázatát.

Érdemes ezt összevetni a tudományos hírszerzés egyik történelmi alakjának, R. V. Jonesnak a megállapításával, miszerint minél tökéletesebbé akarunk tenni egy szimulált repülőgép- vagy harckocsimodellt, a szimulákrum ára annál inkább megközelíti a valódi objektum árát. Így a katonai/hírszerzési hatékonyság, illetve hatásfok szempontjából a szimulációnak megvan a saját ár-érték kalkulációja.

A Nyugat számára az első tanulság az, hogy ne az orosz propaganda „amatőrizmusán” gúnyolódjon. A cél ugyanis nem az volt, hogy elhiggyük a narratívát a kilencven drónról. A cél az volt, hogy míg a Nyugat a bizonyítékok hiányán vitatkozott és a semmit elemezte, ők már a következő lépést készíthessék elő a diplomáciai sakktáblán. Ebben a játszmában pedig egy jól időzített, olcsó megtévesztés gyakran többet ér, mint egy drága és bonyolult igazság.

Ez pedig a második tanulság, amit érdemes hazavinni. Az információs hadviselésnek nemcsak geopolitikája van, hanem kronopolitikája is, és az idő ebben a játszmában legalább olyan fontos dimenzió, mint a tér. A tér és az idő közötti kapocs a sebesség, illetve a gyorsulás.

A Valdaj-maszkirovkának nem kellett elég hatékonynak lennie, hogy megállítsa a tűzszüneti tárgyalásokat. A célját elérte azzal, hogy megtörte az események lendületét, és ezzel valószínűleg jelentős mértékben átformálta a tárgyalások dinamikáját.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa