Nagy Könyv, százmillió nélkül

Karol Wojtyla, a későbbi II. János Pál talán éppen járni tanult, amikor némiképp délebbre József Attila már A szépség koldusa verseit dünnyögte. A költő volt az idősebb, a pápa a fiatalabb – mégis az utóbbit őrzi meg aggastyánként az emlékezet, míg az Istennel viaskodó poéta megmarad mindörökre harminckét évesnek. Az idő játéka ez, vagy a Mindenhatóé? S vajon erőltetett-e a párhuzam e két személyiség között? Tudjuk, kedvtelésből vagy kegyes szándékkal Wojtyla is irodalmárkodott – József Attilával azonban e tekintetben nyilván nem mérhető össze. A pápát milliók temették Rómában – a költő sírja körül csak a közeli barátok gyülekeztek. Mégis, miért érzi úgy a túlélő utókor, hogy e sorsok a végtelenben összeérnek?
Talán az áldozathozatal miatt. A sültrealista világ nem érti ezt a fogalmat, mert nincs köze a részvényárfolyamokhoz. A szakralitáshoz van köze. A létezés misztériumához. A lelkünkhöz, ami minden ellenkező híresztelés dacára mégiscsak létezik. Hit és költészet rokonságban vannak egymással: mindkettő küzdelem, s csak a legritkább esetben megnyugvás. Van, akinek módjában áll kiteljesítenie az élethossziglani küzdelmet (aminél Madách sem talált méltóbb életcélt); és akad, akinek az áldozata torzóban marad. Torzó-e vajon József Attila költészete? Nyilván az, és mégsem. Pars pro toto, vízcseppben a tenger. Olyan, akár a hit: nem tudja (mert nem tudhatja) az Egészet, s valami módon mégis birtokolja azt.
József Attila szűkre szabott életműve a XXI. századból nézve is megkerülhetetlen – még a töredékeiben is ott lüktet a teljesség igézete. Nővére, Etelka túl a százon távozott közülünk – öccsének csupán harmadannyi idő adatott. József Attila verseiben mégis éppúgy minden benne van, mint a Könyvek Könyvében. Előszeretettel keresgélnek benne a mindenkori politikusok is, s mindig találnak valamit. Aki azonban a munka öntött csillagáról prédikáló marxizáló prófétát látja benne, nem akar tudni a Trianon miatti fájdalmáról; s aki teli szájjal citálja, hogy tőke és fasizmus jegyesek, hajlamos metaforának tekinteni az új mesét a fasiszta kommunizmusról. Úgynevezett proletár költő írta volna a század talán legérzékenyebb istenes verseit; s a freudista-egzisztencialista szépelgő mutatta volna fel a legpőrébben a mindenkori hatalomgyakorlóknál oly kínos hiánycikknek számító szociális érzékenységet? Ez a költészet leveti magáról a skatulyázó szándékokat: csupán a maga egészében érvényes. Érthető a gondos kisajátítók rettenete, akik csasztuskaszerzővé silányították a Semmi és a Mindenség dalosát: mi lesz, ha ezután mindenki a magáénak tudja, s nem csak ők őrzik a megkaparintott monopóliumot, hogy „rendezhessék közös dolgainkat”?
A folyóiratok most vaskos különszámokat szerkesztenek, sereglenek a tudós könyvek, egymást érik a hivatalos koszorúzások. Milliárdosok méltatják az éhező poétát, s olyanok szólnak költészetének titkos hatalmáról, akik még az érettségin is puskából másolták szavait. Az értelmezők pedig minden egyes sort értelmeznek és újraértelmeznek. Jól van ez így. Kihez a fecsegő felszín ér el, kihez a hallgatag mély. Utóbbiak tudják: bár a versbéli Duna maga a történelem, magyar ember számára immár a valóságos Duna is mindig a cingár Attila szívéből folyik tova. Szobrát a városgazdák az elegánsabb folyóparti szakaszra helyezték, ahol jól mutat; pedig az a bizonyos rakodópart sokkal lejjebb, a Vásárcsarnoknál volt: ott dobálták a kofák a vízbe a dinnyehéjat. Persze a dinnyehéj folyton elmozdul – ellentétben a kimerevített pillanattal.
Olykor – roppant történelmietlenül – eltűnődöm, mi lett volna, ha isteni közbelépésre mégsem történik meg a szárszói tragédia. József Attilát kigyógyították volna pszichés terheltségeiből, rendesen kap enni, talán még egy tehetségéhez illő életjáradékot is. Szeret és szeretik, s remélhet magának tűzhelyet, családot. Mi történt volna vele a háborúban? A Donhoz nem éppen az ilyen vékony dongájúakat hurcolják ki, s talán a munkaszolgálatot is megússza. Mit csinál a nyilasuralom, a deportálások idején? Hol találja a front: boráért aggódó polgárként a kúriájában, mint a vele közös születésnapot ülő Márait; vagy egy dohos pesti pincében, melynek elgyötört népét ázsiai csillagosok szabadítják fel (vagy meg), különös tekintettel a szemrevalóbb nőszemélyekre? Írt volna ostromnaplót? Mit csinált volna a koalíciós időkben? Zászló lett volna vagy osztályáruló: netán a Rajk-per hatodrendű vádlottja? Kiderült volna, hogy Párizsban beszervezték a francia imperialisták? Kapott volna Kossuth-díjat? Kapott volna József Attila-díjat? Bezárták volna őt is a hallgatás tornyába? Írt volna egy-két mondatot a zsarnokságról? (S
Illyés Gyula vajon az lett volna, aki lett?) Megkapta volna a kultusztárcát a Nagy Imre-kormányban? Felakasztják vagy bebörtönzik Kádárék? Amíg ül, neki ítélik-e demonstratívan a Nobel-díjat? Megöregedvén lett volna vajon kultúrtekintély, irodalmi pápa? Írt volna róla könyvet Aczél György? Lenne-e ma érettségi tétel? Ha megéri a kilencvenet, sőt a százat, ünnepelné-e úgy a születésnapját a haladó elit, mint a másik költőóriásét, a legendás barátét, Faludy Györgyét? Egyáltalán: volna akkor napja a magyar költészetnek?
Ki tudja: talán minden nap a költészet napja volna. A költészet napjai egybeesnének a mi földi napjainkkal. Figyelnénk a válogatott szavakra, s jobban megválogatnánk azt is, hogy a mindennapok végtelen prózájában kinek hiszünk. Nem kéne azt lesnünk, hogy az agg József Attila aktuálpolitikai hisztériák idején kilép-e az írószövetségből vagy benne marad. Talán mogorva lenne és udvariatlan. Röviden elhatárolódna az elhatárolódás virtuózaitól. Az igazat mondd, ne csak a valódit! – hajtogatná, és tüntetően nem írna az ÉS-be. Kiverné a székházból a kufárokat, vagy épp legyintene: az irodalmat nem a szélességi és hosszúsági körök metszete avatja irodalommá. De a könyvtárat nem engedné: ahhoz semmi közük a szellemi szerencselovagoknak…
Az evangéliumként felzengő vers arra emlékeztet, hogy az ember minden esendőségében, gyarlóságában is a teremtés csodája, az isteni terv része. E súlyos tudattal érthető módon nem mindig tudunk mit kezdeni – de csodáljuk, ha valaki mégis képes erre. Wojtyla halála pedig arra is jó volt, hogy túllépjünk a kicsinyes, hiábavaló ügyeken. Akárcsak a húsvét misztériuma, nagyobb dolgokra emlékeztet ez, mint egy szuicid szakma pályaháborgásai. Ilyenkor a keresztény ember – amíg csak ki nem irtják az összeset – fölemeli a fejét és elnéz a horizont fölé. A látóhatár peremén talán ott sejlik három kereszt (ami ezúttal nem az analfabétizmus jele), de a tekintet tovább siklik: föl, a hit és a költészet régióiba. A semmi ágán ül szívünk, kis teste hangtalan vacog. Olyan távoli innen minden földi háborúság, minden körmönfont ideológiai hadművelet. Megbocsátunk a sandáknak, könyörgünk a lenyúlást és bekebelezést vizionálók lelki üdvéért. Csak a legszükségesebb verbális muníciót visszük magunkkal: a Bibliát, a József Attila-összest. Nem költünk rá százmilliókat: ösztönösen is tudjuk, mi a Nagy Könyv. A feltámadás ugyan fennkölt dolog, de nem ölhet meg bennünket az unalom. Olvasunk. Körénkbe gyűlnek, s szelíden néznek, néznek a csillagok.