A hetvenkét esztendős főállású provokátornak nem ez volt az első pápa- és egyházellenes kirohanása, a jelek szerint hetilapjának éppen a katolicizmus szüntelen bírálata a profilja. Először 1991-ben ítélték el lapját pornográfia terjesztése miatt. 2002-ben, közvetlenül a nyolcadik lengyelországi pápalátogatás előtt, gúnyt űzött II. János Pál egészségi állapotából, s ezért a lengyel bíróság 2005 januárjában 20 ezer zloty (1,2 millió forint) pénzbüntetésre ítélte. 2003-ban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bejelentette: bordélyházat vagy diszkót akar berendezni egy közép-lengyelországi település, Dalikowo elárverezett paplakjában, hogy nyomást gyakoroljon a katolikus egyházra.
Urban atavisztikus antiklerikalizmusa mögött nemcsak személyes meggyőződése munkál, hanem az üzleti haszonszerzés is. A többségi társadalom véleményével élesen szembehelyezkedő újságíró állandóan a közfigyelem homlokterébe akar kerülni, s állítása szerint botrányos perei alatt hetilapjának példányszáma megkétszereződik. „Ez tehát rendkívül előnyös helyzet a lap számára. Annyira, hogy olykor azon gondolkodom: egyáltalán fellebbezzek-e, s ne üljem-e le inkább a büntetésemet, illetve ne provokáljam-e ki, hogy végül mégis leültessenek, ezzel is növelve a botrányt.”
A közelmúltban megjelent írása szerint Lengyelország gyásza az 1953-as Sztálin-temetéshez hasonló. A Nie főszerkesztője a lengyel értelmiséget célozta meg, amikor azt állította: II. János Pál sohasem tartozott az ország szellemi élvonalához, nem buzdította híveit gondolkodásra, és egész életében semmi érdekeset vagy eredetit nem mondott, amint az a végrendeletéből is látszik.
Urban érvelése önmagában hordozza az ellentmondást, hiszen a csúsztatáson kívül mi oka lehetne ennyire leegyszerűsítve minősíteni az egyházfő egész életútját? Azt azonban pontosan tudja, hogy a felületes szemlélő számára csakugyan szokatlan és zavarba ejtő II. János Pál végrendelete. Legalábbis első ránézésre.
A végrendelet nyilvánosságra hozatalát fokozott figyelem előzte meg. Joaquín Navarro-Valls és Piero Marini érsek, pápai szertartásmester április 5-én, kedden tartott sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy Eduardo Martinez Somalo és Leonardo Sandri érsek, helyettes államtitkár már felbontották és elolvasták II. János Pál pápa végrendeletét, de annak tartalmát még nem ismertették a naponta ülésező bíborosi kollégium tagjaival. Csupán annyit hoztak nyilvánosságra: a végrendeletben nincs utalás a temetés helyét illetően.
A temetés szempontjából valóban különleges jelentősége volt ennek az információnak, de a végrendeletre kíváncsi közvélemény alighanem inkább az írás spirituális tartalmát várta. II. János Pál valamennyi megnyilatkozása, dokumentuma, enciklikája, pápai katekézise, üzenete, könyve különlegesen feszesen szerkesztett, intellektuálisan is izgalmas, eredeti stílusú olvasmány. Okkal gondolhatta mindenki, hogy végrendelete is ezekhez hasonló lesz, és talán egész tanításának tömör foglalatát adja.
Ezzel szemben a pápai testamentum meglehetősen töredezett, több éven keresztül íródott, nem egységes szöveg. Három hosszabb összefüggő része 1979. március 6-án, 1980. február 24. és március 1. között, illetve 2000. március 12. és 18. között készült. „Totus Tuus ego sum. A Legszentebb Szentháromság nevében. Ámen. »Virrasszatok… mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok« (vö. Mt 24,42) – ezek a szavak arra a legutolsó hívásra emlékeztetnek, amely abban a pillanatban következik be, amikor az Úr akarja. Ezt a hívást kívánom követni, és azt kívánom, hogy mindaz, ami földi életem része, erre a pillanatra készítsen fel” – kezdődik a testamentum szövege. A 2000-ben készített részből kiderül az is, hogy a pápa minden évben, a lelkigyakorlat idején, elolvasta az 1979. március 6-án készült végrendeletét, és ehhez fűzött további kiegészítéseket és kommentárokat. Szinte azt mondhatjuk, lelkigyakorlata részévé vált a végrendelet olvasása, amelynek kiegészítései ennek szellemében íródtak.
Az 1982-es feljegyzésből megtudhatjuk, hogy a szentatya tisztában volt a szöveg töredezettségével: „Bár még most is vázlatosnak (nem véglegesnek) tekintem, meghagyom abban a formában, amelyben íródott.” Ezen a vázlatosságon azonban nem akart változtatni később sem, nem írta át, nem egységesítette a különböző időpontban készült részeket, nem készített végleges és egységes változatot. Mi lehetett ennek az oka? Hiszen bizonyára tisztában volt azzal, hogy feszült figyelem és hatalmas érdeklődés fogja várni a végrendelet szövegét.
A pontos választ talán sohasem fogjuk megtudni, egyelőre legföljebb találgathatunk. E sok kis részből álló feljegyzések a pápa életét a gondviselés szempontjából értelmezik, ugyanabból a perspektívából, amelyből az egyház és az egész emberiség történelmét is látni akarja. A végrendelet mégsem személytelen vagy általános buzdítások és kívánságok gyűjteménye. A pápa testamentuma a legszélesebben értelmezhető közügy, ugyanakkor a legszemélyesebb magánügy is. Elmélkedéseket, gondolatokat olvashatunk a végrendeletben: halálról, történelemről, feltámadásról; arról a korról, amelyben a pápa teljesítette szolgálatát. Köszönetet mondott, és bocsánatot kért, bepillantást engedett gondolataiba. Kérte, hogy minden feljegyzését semmisítsék meg, s így e végrendelet voltaképpen az egyetlen „fésületlen kézirat”, amelyet hátrahagyott.
A világ bizonyára mást várt. A hívők belső köre egységes, összefüggő, jól szerkesztett tanítást. A kívülállók talán titkokat reméltek megtudni, amelyeket csak a pápa tudhatott. Jövendöléseket a világ sorsáról és a harmadik évezredről. Sokan várták utódának megnevezését is – mintha a pápaság dinasztikus intézmény lenne. A rosszindulatúak anyagi természetű kérdések napvilágra kerülését remélték a végrendelet nyilvánosságra hozatalától. De az a pápa, aki az 1978. októberi konklávéra lyukas cipőben érkezett, nincstelenül hagyta itt a világot. „Semmiféle tulajdont nem hagyok magam után, amelyről rendelkeznem kellene. A mindennapi használati tárgyakat, amelyeket használtam, kérem, hogy osszák ki, ahogyan jónak látják. Személyes feljegyzéseimet égessék el.”
Ennek a teljes szegénységnek a dokumentuma a végrendelet. A legelső szövegrész lapszélére írta csak föl. „Sír a földbe, szarkofág nélkül.” A legutolsó rész befejező mondata pedig megismétli, összefoglalja ezt az egész különös testamentumot: „In manus Tuas, Domine, commendo spiritum meum” – Kezedbe ajánlom lelkemet, Uram.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
