Sok puszta házok

L a p s z é l j e g y z e t e k

Niels Hemmingsen (1513–1600) dán protestáns teológus magyarországi hatása nem volt különösebben jelentős. Sok hazai diákhoz hasonlóan Hemmingsen is a reformáció tudományos fellegvárában, Wittenbergben folytatta tanulmányait, ám amikor visszatért Koppenhágába, nagyon távol került a három részre szakadt Magyarországtól. Pedig felfelé ívelő tudományos pályája, amely európai hírnevet hozott számára, ekkor kezdődött: 1543-ban a görög nyelv tanára lett az egyetemen, 1545-ben a dialektikáé, 1553-ban a teológiáé, 1572-ben pedig az univerzitás vicekancellárjává nevezték ki.
Könyveiből azonban csak elvétve került hozzánk néhány példány, elsősorban nagy protestáns gyűjtemények polcain található meg a Via vitae christiana et orthodoxa institutio, a De lege naturae vagy latinra fordított prédikációinak egy-egy kötete. A „kriptokálvinista” lutheránus teológus művei evangélikus és református könyvtárakban egyaránt fel-felbukkannak. Ez természetes is. Az azonban már kevésbé, hogy Hemmingsen prédikációinak egy 1580-ban a frankfurti Georgius Corvinus nyomdájában készült kötetét épp a gyöngyösi ferencesek könyvtára őrizte meg az utókornak.
Biztonsági okokból némi átalakítással: eltüntettek belőle minden adatot, ami a könyv szerzőjére utal. Erre a kis elővigyázatosságra nagyon régóta szükség is volt, hiszen a ferencesek már a XVI. században valóságos veszedelemként élték meg Luther fellépését. Nem is csoda, hogy minden valószerűtlen híresztelésnek felültek, ami a protestantizmus összeomlásáról szólt. 1533-ban például a szalvatoriánusok új tartományfőnöke, Nágocsi Márton az egész káptalannak felolvasta Gyulán a rendház ebédlőjében Ferdinánd király udvari szónokának, Kassai Kristófnak a levelét, amely szerint János szász herceg halála előtt katolizált, elégette lutheránus könyveit, Luther pedig egyszerűen megőrült.
Bizonyára nagy örömmel hallgatták e híreket, ám hamarosan szembesülniük kellett a keserű valósággal: a protestantizmus szélsebesen terjedt, és e folyamat a hazai franciskánusokat sem hagyta érintetlenül. 1535-ben már egyik-másik magyar barát is Luther tanait vallotta, ezért a káptalan úgy döntött, hogy szankcionálja az efféle tévelygést: aki protestáns nézeteket hirdetett, egy hónap fogságra számíthatott a rendházak szűk kis börtönében, a carcerben. A rendeletnek inkább elrettentő szerepe volt, semmint tényleges büntetőereje, hiszen nem túl gyakran alkalmazták, viszont tüstént kihirdették minden egyes konventben. Toroczkay Jakabot például egyszerűen elbocsátották a rendből, mert viszszaeső lutheránusként menthetetlennek gondolták, Kolozsvári Ferencet viszont csak három nap carcerra ítélték; az ő bűnbánatához ez is elegendőnek látszott.
Szigorúan tilos volt a provinciális engedélye nélkül protestáns könyveket tartani. A tartományfőnök pedig csak akkor járult hozzá a veszélyes portéka használatához, ha az engedélykérő éppen a protestáns hitelvek cáfolásán fáradozott. A rendházak közös könyvtáraiban azonban semmi szükség nem volt az ilyen munkákra. Ha egy-egy házfőnök másként döntött, és néha eltett valamely eretneknek gondolt könyvet: vagy ráírta, veszélyes iromány, vagy eltüntette az azonosításhoz szükséges adatokat.
Valószínűleg ez történt a dán teológus prédikációskönyvével is Gyöngyösön. Sajnos a hiányzó lapok vélhetőleg a könyv történetének is dokumentumai voltak, s ezek nélkül aligha lehet megállapítani, hogy mikor és ki használta Niels Hemmingsen munkáját. Az utókor szempontjából legjelentősebb használó egy protestáns prédikátor lehetett az ezerhatszázas évek első felében, aki a maga észrevételeivel gazdagította a skandináv szerző gondolatait a postilláskötet szabad papírfelületein. Írása sajnos elég kusza, nehezen megfejthető, a gyors körmölés miatt olykor betűket is felcserélt vagy elhagyott. Amit azonban el akart mondani híveinek, az érdekes és a maga korának, a hazai viszonyoknak a dokumentuma.
„Arg(umentum): valaki maset el vészi aknolkul vagy keretlen; vagy lopva vagy erö szakval, tolvaj az, lopo” – elmélkedik a könyv szennylapján, Hemmingsennek a hálaadásra vonatkozó sorait parafrazálva. Majd hosszas, de alig kibetűzhető fejtegetés következik a kérő imáról: „Mellyet ugy parancsol hogy kerjetek ugy vegyetök es megis közönjetek.”
Máshol a kor magyar prédikátorainak kedvelt hasonlatát használta, megtoldva Hemmingsen beszédét: „Mert avagy mint az sidokon, ugy az magiar nemzetenis nem hozatott e mar be [?] az sok engedetlensegert egenetlensegert bizonyossagok erre a sok puscta házok, elobb elobb pusctan hagiattatot… es naprul napra puztan maradnak.”
Ki lehetett ez a szorgalmas prédikátor, aki elnéptelenedő településeink sorsa fölött kesergett? Sosem tudjuk meg. A kötet hátsó üres felületére, néhány egyházatyától és ókori auktortól származó latin szentencia és szómagyarázat után egy hajdani diák, Körmendi István is felvéste a nevét 1656-ban. Az ő írásképe azonban sokkal rendezettebb a lapszélre jegyzetelő prédikátorénál. És még egy elmosódott név olvasható ki: Samuel Nieki, vagyis Nyéki Sámuelé, aki szintén formásabb betűket hagyott az utókorra.
A magyarság bűneit, az egyenetlenséget és engedetlenséget sirató prédikátor azonban ismeretlen marad.