Ma, márc. 28-án írom e levelet, holnap, 29-én lesz a születésnapod, mely 35 évvel ezelőtt épp virágvasárnapra esett. Akkor boldogság költözött a házunkba veled… – írja 1920. március 28-án Kosztolányinak édesapja az elszakított Szabadkáról. Az akadémiai kézirattár őriz dokumentumokat az 50. születésnapról is. „Bort, búzát békességet és »Egy kis független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat«” – kívánja „az egész magyar szellemi élet legeslegnagyobb értékei között tisztelt” költőnek a kiváló nyelvész, Kertész Manó. „József Attiláék” a születésnap estéjén táviratban üdvözölték „a fél évszázados újszülöttet”. Aztán – mennyi mellőzés után – eljött a 100. születésnap is, immár méltó ünnepléssel. 1985 novemberében Juhász Ferenc Új Írásában negyvenen hódoltak a százévesnek, „egy fulladt és poros ország fényzászlójának, kiscselédek apostolának”. Kiss Ferenc a Kosztolányi iránti „familiáris vonzalom nemzeti arányú kiszélesedése érdekében… kért részt az ünneplésből” a Magyar Nemzet hasábjain.
Vágya – úgy tűnik – valóra vált. Egymást érik az újabb és újabb, egyre teljesebb Kosztolányi-kiadások. Magam a 120. évfordulón két ismeretlen, elfeledett beszédével idézem fel a költő útmutató emlékét.
Az elsőt a Magyar Pen Club 1930 decemberében megválasztott elnökeként tartotta, a másodikban a klub egyéves munkájára tekintett vissza (az Akadémia kézirattárának gépiratos, a költő javításait tartalmazó szövege alapján, illetve a Pesti Hírlap 1932. február 6-i cikkéből idézem őket). A Pen Club 1921-ben alakult, öt év múlva a Magyar Írók Egyesülete is tagja lett. Első elnöke, Rákosi Jenő halála után, maga számára is váratlanul, Kosztolányit választották meg utódjául.
Fontosak a magyarságot és európaiságot egységben látó 1930. decemberi beszéd szellemi-eszmei előzményei. A magyar romokon (1919 szeptembere) „jajveszékelését” még megelőzi a Magyar költők sikolya Európa költőihez: „mi a földön ülünk már s szavak hamuját / kapargatjuk és fölzokogva kérdjük, / mi lesz, mi lesz?”; 1930 novemberében, az elnökké választást megelőző hetekben az Életre-halálra hazaszeretet-vallomását – „Együtt, örökre együtt, együtt / veletek” – követi az Európa felejthetetlen esengése: „Ha mostoha is vagy, viaskodom érted, / és verlek a számmal és csókkal igézlek / és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.” „A világ versenyében” is esélyes magyar érték iránti vágyát már 1928-ban megfogalmazza, érzékletes Csehov–Móricz párhuzammal élve. Kosztolányi szerint mindketten „a drámai eseménytelenséget” írják le. Csehovét „nem csak a hozzátartozók értik és érzik. A magyarság kifejezése is akkor lesz igazán diadalmas, ha (…) majd az idegen is emlékezni fog arra, amit nem is látott, és így szól: „Igen, a Pepi néni, a Lajcsi bácsi…”
A Kosztolányi-hagyatékban található gépiratos elnöki beszéd utolsó bekezdését Kiss Irén a média háborúskodásait kipellengérező glosszájában már közölte (Kosztolányi, a Pen-elnök. Iskolakultúra, 1944. 21. sz., 77–78.); teljes egészében a következőképpen hangzik:
„Barátaim, írótársaim, megindultan köszönöm ezt a rendkívüli tisztességet. Most, hogy még új, mint valami frissen festett, csillogó holmi, gyönyörködve forgatom a kezemben és nézegetem.
De máris inkább a súlyát érzem, mint a díszét. Bevallom, kétségek is elfognak. Vajon lesz-e erőm megállni a helyemet ott, ahova a magyar Pen Club bizalma vezényelt?
Azt kell tehát megmagyaráznom, hogy ennek ellenére mégis miért vállalom ezt a nehéz, felelősséges föladatot, mégpedig szíves-örömest és teljes lélekkel, miért merem vállalni?
Engem a Pen Club eszméje kezdettől fogva lelkesített. Lelkesített az a gondolat, hogy a háború után, melyet a világ kis szellemei hoztak létre, végre találkoztak a világ nagy szellemei is. Lelkesített, hogy megteremtődött olyan hatalmas, békés egyesülés, melynek minden tagja egy-egy fejedelem. Lelkesített az, hogy a népek mai torzsalkodásában itt mindenkinek szentséges az anyanyelve. De nem kevésbé lelkesített az is, hogy ezek a népek egy általános, magas szellemben testvéresülnek. A Pen Club a legnemesebb nemzeti alakulat, de a legnemesebb nemzetközi alakulat is. Mindenesetre jellemzőnek tartom, hogy ez idő szerint csak két nagy, európai nép maradt távol tőle: az egyik az olasz, mert nem találja eléggé nemzetinek, a másik az orosz, mert nem találja eléggé nemzetközinek. Így találkoznak az ellentétek.
Minket azonban nem riaszthat vissza ez a rugalmas, nagyon emberi és termékeny dualizmus. Itt valósult meg a világirodalom. Ezt a szót, amint önök tudják, Goethe írta le először a XIX. században. Annak idején olyan forradalmi merészség volt világirodalomról ábrándozni, mint ma egy világbirodalomról, melyet egységes alapelvek tartanak össze. Sokáig valóban csak papíron, elméletekben élt a világirodalom fogalma. A Pen Club váltotta tetté a XX. században.
Ebben a számomra nagyon ünnepélyes pillanatban nem adhatok részletes munkatervet. Csak annyit közölhetek, hogy minden tettemben ez a szép kettősség fog vezérelni: kifelé egy csonka ország nem csonka lelkét mutatni, befelé pedig – minthogy egymást szükségtelen meggyőznünk igazunkról – visszasugároztatni a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket támaszthatjuk önmagunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték.
Azon igyekszem majd, hogy amint ott künn a különböző népek, melyeket gyakran életérdekek választanak el, egy asztalnál ülnek, itt is egy asztalnál foglaljanak helyet a toll igaz, értékes munkásai, bármi is a társadalmi helyzetük, bármi is a politikai hitvallásuk.
Ehhez a tiszta szándékomhoz kérem támogatásukat.”
Az elnöki beszámoló egy esztendő munkáját foglalja össze. A Pen Club hágai világgyűlését 1931 júniusában tartották. Kosztolányi itt találkozott Duhamellel, aki aztán a francia Édes Anna útját egyengette, és sírva csókolta meg a halálos beteg költőt kórházi látogatásakor; Capekkel, akinek RUR-ját már 1924-ben lefordította, s akihez a kongresszus után levélben fordult a magyar könyv szlovákiai terjeszthetőségének ügyében; itt ismerkedett meg a lengyel Wierzynskivel és az észt Semperrel. Itt határozták el, Kosztolányi javaslatára, hogy a tizedik, jubiláris kongresszust Budapesten tartják meg. Lord Rothermere-t, a Daily Mail laptulajdonosát, Trianon revíziójának állhatatos hirdetőjét az év november elején kereste fel a költő. A hágai kongresszusról és a londoni látogatásról pompás útirajzokban, illetve a feleségének írt levélben számol be aztán. Lord Rothermere jutalmát a klub hazai bizottsága Kosztolányi határozott kívánságára ítélte Móricznak és Krúdynak. A beszámoló szenvedélyes, Trianon fájdalmán felülemelkedő, tettekre hívó zárórészének Széchenyi-utalása a „lenni vagy nem lenni” emlékezetes befejezését visszhangozza („igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyra feszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak” (Nyugat, 1930. február 16.).
Az elnöki beszámoló:
„Tisztelt közgyűlés, a Magyar Pen Club múlt évi munkásságáról és jövő évi terveiről számolunk be. Döntő diadalokról nem tehetünk jelentést, csak csendes, mindig mélyebbre hatoló hódításról. Ennek a világszövetségnek az a feladata, hogy egy nép műveltségét kifelé képviselje, barátilag. Ezt tettük mi is. Irodalmunk, nyelvi elszigeteltsége folytán, jobbára még ismeretlen a külföldiek zömének. De nem úgy és nem oly mértékben, mint annak előtte. Ha összehasonlítjuk, hogy utazott, milyen fogadtatásban részesült egy világjáró magyar író például 1900-ban és például 1930-ban, a párhuzam az utóbbi javára dől el. A tájékozottság nagyobb, az érdeklődés és rokonszenv élénkebb, s az irodalmunk iránti kíváncsiság sokszor oly fokú, hogy sokszor alig bírjuk kielégíteni. Ez az író, bárhol is jár a világon, joggal azt érezteti, hogy lelki életünk diplomatája, aki mindenütt azt a tisztességet és becsülést kapja, mely meg is illeti azt, aki Petőfi, Madách és Bolyai földjéről érkezik.
Hágában, a tavaly megtartott világgyűlés utolsó ülésén, a Riddersaalban a Magyar Pen Clubnak ajánlották föl az elnöki széket. Londonban ezen az őszön a Pen Club központi végrehajtó bizottságában képviseltük a Magyar Pen Clubot. Ez alkalommal is a rokonszenv számos megindító jelét tapasztaltuk. A díszlakomán felszólalt egy angol írónő, s arra kért bennünket, hogy minél több magyar munkát juttassunk el hozzájuk, mert a londoni Pen Club a maga körében szeretné megismerni irodalmunkat. Galsworthy pedig a jelenlevők tapsai közepette kijelentette, hogy az angol írók, ha harmadosztályon is, tömegesen elzarándokolnak ide, távol keletre, a budapesti világgyűlésre.
Elértük azt, hogy a Pen Club a tizedik, jubileumi világgyűlését ebben az évben május tizenöttől május húszig itt nálunk, Budapesten tartja. Ezen az öt napon reánk tekint majd a világ szeme. Itt hirdetik ki első ízben a Pen Club regénypályázatának eredményét, itt nyújtják át a világdíj koszorúját a nyertesnek. Oly kitüntetés ez miránk nézve, melyet a mai sanyarú időben, Európának e gyászévében se háríthatunk el magunktól. Magyarország a kis országok közül az első, ahol találkoznak az írás fejedelmei.
Londoni tartózkodásunkat fölhasználtuk arra, hogy látogatást tegyünk Lord Rothermere-nél. Lord Rothemere ezer fontsterling jutalmat tűzött ki olyképpen, hogy az idén, 1932-ben és jövőre, 1933-ban két-két legkitűnőbb írónknak két-két legkitűnőbb munkájáért
összesen ötszáz fontot adjunk, egyenként minden alkalommal 250 fontot. Ezzel újabb történetünk nemes alakja belekapcsolódott irodalmunk történetébe is. Az a szempont lebegett előttünk, hogy mind az idén, mind jövőre olyanokat tüntessünk ki, kik kiemelkedő, jellegzetes képviselői irodalmunknak, emellett európai értelemben is önálló, eredeti értékek. Tudjuk, hogy megannyi küszködő, támogatásra szoruló jeles írónk van, s a szegénység, az ínség majdnem általános. Sajnos, a szegénységnek nálunk nincs határa. De a kiválóságnak igenis van határa. Épp ezért nem engedtük magunkat irgalmassági szempontoktól vezettetni az irodalom és érték rovására. Nem alamizsnát adunk, hanem elismerést. A Magyar Pen Club elnöksége az igazgatóság hozzájárulásával a két díjat, 250-250 fontot az idén Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélte oda.
Évtizedes munkásságukkal mind a ketten mintegy belombozzák irodalmi életünket. A két író kiegészíti egymást, s együtt jelképezi égaljunkat. Utolsó pillanatban, mikor közöltük velük döntésünket, mindketten egyformán önszántukból kijelentették, hogy a díj tíz százalékáról lemondanak, s arra kérnek, hogy ezt az összeget érdemes, szükséget látó társaik támogatására fordítsuk. Ajánlatukat a Magyar Pen Club köszönettel fogadja.
Ennyiben számolhatunk be, tisztelt közgyűlés, munkásságunkról és terveinkről. Magyarságunkért és európaiságunkért küzdünk egyszerre. Oly cél ez, melyért, ha élne, maga Széchenyi István is lelkesülne. Példátlan megpróbáltatásokon megyünk keresztül. Országunk feldarabolása azonban csodálatosan és tragikusan egybeesik szellemi önállóságunk kialakulásával. Nem lehet tehát többé visszavágyakoznunk a nemlét és gyámság nyugalmába. Vállalnunk kell az életet az egész világ előtt. Századok óta most jelentkezünk először függetlenül mint szellemi egység. Ezért érdemes harcolnunk, ha egyelőre mellőzésben és megaláztatásban is volna részünk. A fájdalom, melyet ez okoz, már azt jelenti, hogy vagyunk. Hogy itt élnünk és halnunk kell, azt létezésünkkel hirdetjük. De alkotó vágyunknak kifelé is kell törni, hogy egyesüljünk az európai szellem közösségével, s irodalmunknak a népek hazájához, a nagyvilághoz is kell kiáltania.”
Ezzel le is zárul tisztelgő áttekintésünk. Kosztolányi elnöksége ugyanis nem „kikerekítéssel” végződött. A Pen Club „magukat »nemzetieknek« nevező írói” – emlékezik Kosztolányiné – a díjazottakat és Kosztolányit egyaránt támadva kiléptek a Penből, nem maradva meg „egy asztalnál”, ahogy Kosztolányi remélte székfoglalójában. A költő a kongresszus megtarthatósága érdekében lemondott tisztségéről, de szívvel-lélekkel részt vállalt előkészítésében; a meghívandó vendégeknek írt levelei, otthonában történt fogadásuk tanúskodnak róla (szép emléke ennek a Wierzynskiről szóló Egy angol meg egy lengyel című tollrajz). A kongresszus jegyzőkönyvében azonban csak egy 1932. május 19-i „felszólalását” leltem meg; szeretve tisztelt írótársa emlékének áldoz benne:
„Mielőtt megkezdjük mai munkánkat, hadd tegyek önöknek egy javaslatot. Ezekben a percekben temetik kedves kollégánkat, Színi Gyulát, azt a nemes és tiszta szívű magyar irodalmárt, aki mindig az elsők között tisztelgett a modern francia szellem és a pacifista eszme előtt. Kérem, adózzunk kedves kollégánk emlékének egy percnyi hallgatással.”
A szerző irodalomtörténész
origo.hu
A megrázó felvétel után eltűnt a barátnőjét kegyetlenül megkínzó lány
