Tiszteletdíj

Az utóbbi hetek szivárványos médiatörténései megerősítettek ama vélekedésemben, hogy a lehető legnagyobb sajtóbotrány mégiscsak maga a sajtó. A pápa halála kapcsán például sikerült két kategóriában is abszolút világcsúcsot felállítanunk: más földrészeken is csodálkozva emlegetik a Magyar Televízió félórás közszolgálati késedelmét a kikapcsolt telefonú elnöki ügyeletes miatt (ezt talán még a pekingi tévé sem kockáztatná meg a dalai lámával); s aligha született olyan gyalázkodó keresztényellenes nekrológ másutt, amilyet a vezető magyar baloldali internetes portálon tettek közzé úgyszólván a vatikáni halál pillanatában.
Ezek azonban csak a jéghegy csúcsai. A víz alatti részhez tartozik, hogy az említett ügyek negatív főszereplői (meg a többiek: posztumusz levélhamisítók, nem létező hangfelvételről nem hivatalos jegyzőkönyvet fabrikálók, politikai megbízásból rágalmazók, az ártatlanság bizonyítására felszólítók, potenciális keresztényirtók, a perdöntő bizonyítékok elégetésére szolgáló olajoshordókról leleplező fotót közlők, leleplező koccintós fotókat bagatellizálók, negédes hangon gyűlöletet keltők, önmagukat külföldi lapokból visszaszemlézők, lógó nyelvű mikrofonállványok, a pozitív bulvár megteremtői, titkos fizetett sajtótanácsadók és beszédírók, állammal médiaüzletelők, a közérdekű adatokat hivatali titoknak vagy munkaanyagnak hazudók, kiszolgált cenzorok, kibelezésre és fejberúgásra felbujtók, a francia elnökkel képzelt exkluzív interjút készítők, olimpiai közvetítési pénzt elsikkasztók, az adóforintjainkból családtagokkal szerződők, ösztöndíjas függetlenek, öntudatos orvvadászok, ideológiailag ellenlábas kollégáikat nem létezőknek minősítők, hipotetikus bérgyilkosfogadók, notórius múlthamisítók, kormánypártnak közszolgálatilag hajrázók, ordas eszméket relativizálók, miniszterelnöki előszobázók, elkötelezett ostobák) hervadhatatlan érdemeik elismeréseként bármikor szakmai vagy állami elismerésben részesülhetnek. Sőt: részesülnek is.
Semmi értelme a megoldás nélküli polémiát újrakezdeni, hogy vajon egy újságírót, médiamunkást kell-e hatalmilag koszorúzni, vagy megkoszorúzza a munkái által önmagát. Valószínűleg oktondi szélmalomharc olyasmi ellen hadakozni, ami mindig volt, s alighanem mindig is lesz. Igény van rá – koszorúzott és koszorúzó részéről egyaránt. De ha már díjazni muszáj, tehetné szebben is, kis lovag. Miért nem lehet az elismerést a tartós érdeműekre bízni a demokrácia jóvoltából szükségképpen átmeneti szerepű politikusok helyett? A receptet az aktuálpolitikai klientúra kiszorítására réges-rég kifundálták. A francia akadémia negyven halhatatlanja mindig maga gondoskodik az utánpótlásról, hogyha – halhatatlanokhoz képest meglepő módon – valaki elhalálozik közülük. Ezen alapul a Corvin-lánc szisztémája, akárcsak a Nemzet Színésze vagy a Nemzet Sportolója cím. Éppen a sajtó képezne kivételt a hatalomfüggetlen elismerés tekintetében?
Szerencsére létezik élő ellenpélda. Debrecenben a város napja egybeesik a költészet napjával, s az ünnepségeket nem csupán poétafesztivál színesíti, hanem a városi sajtódíj átadása is. Erről a kitüntetésről maga a szakma dönt: mind a kilenc debreceni orgánumnak (lapoknak, tévéknek, rádióknak) egy-egy voksa van, függetlenül politikai beállítódásuktól. A városvezetés nem bírálhatja fölül a döntést; s még az is előfordulhat, hogy egy orgánumtól azt az újságírót ismerik el, akire saját cége nem szavazott. Így aztán mérget lehet venni rá, hogy Tárkányi Béla vagy tényleg a legjobbak közül való. Lehet, hogy nem csak pulykakakasért érdemes Debrecenbe menni?