Új kijárat

Több világhírű külföldi múzeum vezetője látogatott nemrég a budapesti Szépművészeti Múzeumba. Különös pillanatoknak lehettünk tanúi: a világ legrangosabb, legrégebbi közgyűjteményének, a firenzei Uffizi Képtárnak a főigazgatója, Annamaria Petrioli Tofani a Barokk teremben hallgatta a magyar főigazgató, Baán László fejtegetéseit a jövő múzeumáról.
– Ön nemcsak az Uffiziban őrzött művekről, hanem a múzeum épületéről is több évszázadban gondolkodhat, hiszen a Medici-gyűjteményt a XVI. században helyezték el a Vasari és Buontalenti által eredetileg hivatalok számára tervezett, erre utaló nevét máig megőrző épületben. Milyen jelentőségük lehet a patinás közgyűjteményeknek ma, a kultúra iránti csökkenő érdeklődés korában?
– A múzeumok ma is igen fontos szerepet játszanak életünkben. Őrzik a múlt emlékeit, a kulturális kincs egy-egy nép identitásának megőrzéséhez is hozzájárul. Különösen fontos erről beszélni akkor, amikor egyre inkább az egységes Európa kerül a központba. A múzeumok hozzájárulnak a kulturális azonosságtudat erősödéséhez, de azt is remélem, hogy sokakban tudatosul annak a fontossága, hogy az egyes nemzetek identitását is őrzik ezek az épületek. Csak úgy alakulhat ki erős Európa, ha összetevői, az egyes nemzetek megőrzik sajátos értékeiket.
– Milyen személyes emlékeket őriz Budapestről és a Szépművészeti Múzeumról?
– Sok jó barátom van itt, elsősorban Czére Andreát említeném, akivel többször is dolgoztam. Sok szép emléket őrzök természetesen magáról a gyűjteményről is, amelyet a nagy európai közgyűjtemények közé sorolok. Természetesen elsősorban az olasz anyagról beszélek, hiszen az a szakterületem. Úgy érzem, ezt a kollekciót az jellemzi, hogy számos olyan művet tartalmaz, amelyet nagyon figyelmesen válogattak ki, s amelyeket akár az Uffiziben is szívesen látnék. Nem a nagy nevek számítanak elsősorban, bár azok is vannak szép számmal. Az egyetemes anyagból kiemelném például Manet Legyezős hölgy című művét, az itáliai művek közül Sebastiano del Piombo Férfiképmását.
– Ha szívesen látna is itteni műveket az Uffiziben, aligha tudná hová tenni őket. A firenzei képtár gazdagsága szinte páratlannak nevezhető.
– Egy-egy gyűjtemény nagysága, folyamatos gazdagodása mindig nagy örömet jelent a szakembernek. De a mindennapi fenntartással járó problémák sem kicsik, megoldásuk különös figyelmet követel. A mű beszerzését követi a restaurálás, a konzerválás a jövő számára a szó szoros és átvitt értelmében is. Feladatunk minél hosszabb időre megtartani a műalkotásokat, s mivel nem lehet mindent bemutatni, meg kell találni a bemutatás és a raktározás legmegfelelőbb módját, az ideális arányokat is.
– A múzeum előtt kígyózó végeláthatatlan sorok látványa azt sugallja, hogy e téren vannak – illetve a kulturális turizmus fontosságának növekedésével egyre szaporodnak – még tennivalóik. A látvány inkább a katasztrófa, mintsem az élvezetes múzeumlátogatás képzetét kelti.
– Az Uffizit a legnagyobb múzeumok közé sorolják, mégis kicsi, legalábbis a termek méretét illetően, például a Szépművészeti Múzeumhoz képest is. Maximálni kellett a látogatók számát ahhoz, hogy a műalkotásokat zavartalanul lehessen élvezni. Ma egyszerre hétszáz személy tartózkodhat a termekben, ami bizonyos idő- vagy napszakokban igen nagy nehézségeket okoz. Hosszú sorok alakulnak ki a bejárat előtt, vannak, akik többórás várakozás után sem jutnak be az épületbe. E problémákat meg kell oldanunk, a továbblépésnek az a legnagyobb akadálya, hogy a múzeum ma sem önálló fenntartásban működik, hanem bonyolult rendszer részeként, a múzeumi felügyelőség és a kulturális minisztérium alárendeltségében. Reformokra van szükség, a múzeumok autonóm fenntartásának kialakítására. Az új szabályok bevezetésével, a jegyeladás rendszerének megváltoztatásával párhuzamosan az épület kihasználtságát is meg kell változtatni. A XVI. századi tereket nem alakítgathatjuk át kényünk-kedvünk szerint, de szerencsére újakat teremthetünk. A korábbi évtizedekben ugyanis több más intézmény is itt működött az épületben, például az igen nagy helyet elfoglaló levéltár, ezek fokozatosan kiköltöztek, kiköltöznek, így terjeszkedhetünk. Az Uffizi jelentős bővítését 2006-ra terveztük, ami a nehézségek miatt 2007-re valósulhat meg valójában.
– Hiányzik a pénz a munkálatok befejezéséhez?
– A bővítéshez szükséges pénz, mintegy harmincötmillió euró a kormány jóvoltából a rendelkezésünkre áll, a csúszás oka elsősorban a bürokrácia. Meg kell találnunk a helyes utat a gyors és hatékony tervezéshez. A tervek között szerepelt például egy új kijárat létrehozása is, ennek kialakítása azonban egy időre megállt, mégpedig azért, mert a föld alatt páratlan, bármiféle óvatlan beavatkozással könnyen sérülő értékek rejtőznek. Föl kell térképezni a pontos helyüket, mielőtt elkezdődnek a nagyobb léptékű föld alatti munkák, amelyek révén áthidalható lesz a bejáratul szolgáló Vasari tér és az épület mögötti, a kijáratnak helyet adó terület szintkülönbsége. A tervek egyébként, amelyeket a kiváló építész, Arata Isozaki készített a kijárathoz, kiválók, igen egyszerűek, illenek a környezethez, ami annak is köszönhető, hogy a japán építész sokáig élt Firenzében, képes a régi és az új egységében gondolkodni. Leginkább az ő elképzelései illenek ahhoz a szemlélethez, amelyet a firenzeiek úgy fogalmaznak meg: Com’ era, dov’ era – azaz ahogyan volt, úgy kell megőrizni városunkat.
– A mostani állandó tárlatról távozóknak valóban nagy üres tereket kell bejárniuk. Ezek némelyikében azonban időszakos kiállítások láthatók, nemrég például az angol preraffaeliták nagyszabású tárlatának adtak helyet. Az Uffizi azonban láthatóan mégsem száll be abba a versenybe, amely a világ számos országában folyik a látogatók számának növeléséért szenzációs időszaki tárlatok rendezésével.
– Ehhez nem is lennének megfelelő méretű termeink. De szerintem nem is a nagy múzeumok feladata, hogy nagy időszaki kiállításokat rendezzenek, hiszen remekműveik állandóan ott láthatók a falakon. Kis kiállításokra van szükség az állandó tárlatok mellett, olyanokra, amelyek egy-egy sajátos szempont miatt kiemelnek egy-egy művet, műcsoportot, hogy bemutassák az új szerzeményeket, új restaurálásokat vagy éppen az új kutatási eredményeket, amelyeknek köszönhetően új kontextusba helyezhetők az alkotások. Manapság kezd varázsszóvá válni a „nagy kiállítás” fogalma. Nos, 2004-ben rendeztek például ilyen „nagy kiállítást” Firenzében a Palazzo Strozziban Botticelli és Filippino Lippi műveiből – de hogyan lehet valójában nagy kiállítást rendezni Botticelli műveiből az Uffizin kívül, amikor a Tavaszt vagy a Vénusz születését csak itt láthatják az érdeklődők?
– A mára égbe szökő műtárgyárak mellett gyarapítható még az Uffiziben őrzött remekművek száma?
– Nem tudunk versenyezni az amerikai múzeumokkal. De jó vásárt így is tudunk csinálni. Az igazgató feladata az, hogy jó választással azokat a műveket találja meg, amelyekkel eltüntetheti a gyűjteményben mutatkozó lyukakat, folyamatokat mutathat be, ezt pedig viszonylag alacsony áron megszerezhető alkotásokkal is megteheti. Ducciót például bizonyosan nem tudunk venni, mert az amerikaiak elhalásszák előlünk, de jó XIV. századi alkotásokat tudunk integrálni a gyűjteménybe. Itt is adminisztratív okok miatt kerülünk hátrányos helyzetbe. Nincs ugyanis saját vásárlási keretünk. Ha van egy fontos árverés, a minisztériumhoz kell fordulnunk, bizottságoknak kell véleményt fogalmazniuk, de közben az árverés régen lezajlott. A regionális önállósodás erősödésével mostanában mutatkozik némi előrelépés e területen, ahogyan a jegybevétel újraosztásánál is. Eddig ez az összeg egészében Rómába került, s a minisztérium osztotta újra – most már egy része Firenzében marad.
– E folyamatok erősödése pozitív képet kelt az itáliai művészet távoli barátaiban is. Ön több mint harminc éve dolgozik érte, és több mint tizenöt éve igazgatja a gyűjteményt. Milyen elképzelései vannak a képtár jövőjéről?
– Olyan múzeumként látom magam előtt az Uffizit, amely megtartja történelmi vonásait, az épület, a belső terek, a nagyszerű műegyüttesek alkotta látványt, hangulatot az átalakítás, bővítés után is. A jelenleginél nagyobb szerepet kell azonban játszania a művészet szeretetére, megismerésére való nevelésben is, integráló szerepet kell betöltenie a város kulturális életében. A firenzeiek szeretik a múzeumukat, de ritkán keresik föl, a bejárat előtt hosszan kígyózó sorok megrémítik őket. Olyan vonzó, értékes programokat kell szervezni, amelyeknek köszönhetően igazán a sajátjuknak érzik az évente turisták milliói által látogatott gyűjteményt, s még inkább arra kell törekednünk, hogy a firenzei gyermekek, a jövő múzeumlátogatói minél gyakrabban megforduljanak a termekben, ahol Cimabue, Giotto, Botticelli, Michelangelo, Leonardo és a művészettörténet többi óriásának művei képviselik az emberiség élő emlékezetét.