Unió, Erdéllyel

Van némi üzenetértéke annak, hogy éppen azon a napon adtak ultimátumot román túszaiknak az iraki terroristák, amikor Bukarest az EU-csatlakozási szerződés luxemburgi aláírását ünnepelte. Amerika és Európa közül Románia az utóbbi két-három esztendőben egyértelműen az első mellett kötelezte el magát politikai szempontból, s lám, míg Washington háborúja miatt vétlen tudósítók életükkel fizethetnek, addig Brüsszel nagyvonalúan megnyitotta kapuit. Így történhetett meg, hogy míg Marosvásárhelyen, Kolozsváron, más városokban román és magyar újságírók közösen tüntettek kollégáik szabadságáért, addig Bukarestben a politikai elit saját sikertörténeteként ünnepelte a közelgő csatlakozást. A másik jövendőbeli EU-tagországban, Bulgáriában a luxemburgi aláírást a júniusi parlamenti választások kampányába igyekeztek hatékonyan beilleszteni, sokáig még az sem volt tiszta, ki fogja kézjegyét hagyni a dokumentumon, azaz ki aratja le a történelmi esemény politikai babérjait. Egy aláíró vitán felül volt: Szimeon Szakszkoburgotszki miniszterelnök, excár. Fejedelmi bolgár bevonulás – mondhatnánk, olcsó humorral élve.
Hogy az unió egészének mit hoz a további bővítés, azt ma még nehéz megmondani, hisz egyelőre az sem tiszta, hogy az EU-alkotmány okozta zűrzavar nem okoz-e helyrehozhatatlan meghibásodást az amúgy is csikorgó szervezet működésében. Azt azonban talán tisztábban lehet látni, hogy nekünk, magyaroknak, mit jelent Románia csatlakozása. Először is, amikor keleti szomszédunkról beszélünk, egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenünk a másfél milliós erdélyi magyar közösséget. Ha Romániát emlegetünk, akkor Erdélyben élő nemzettársainkról is szólunk. Azaz, ha Románia csatlakozik egy Magyarországot is tagjának tudó szervezethez, akkor az annyit jelent, hogy a mi létszámunk, súlyunk több mint másfél millió magyarral nő. Ha pedig néhány év múlva Debrecenből egy személyi igazolvánnyal a zsebünkben zavartalanul átugrunk Nagyváradra, akkor érezni fogjuk majd, nem túlzás Trianon lebontásáról beszélni. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy az anyaországgal való kapcsolattartás várva várt zökkenőmentessé válása milyen biztonságérzetet és lelki erőt ad az erdélyi magyaroknak. Ha tehát bárkiben ellenérzést kelt a tény, miszerint legkésőbb 2008. január elsejétől Románia EU-tag lesz, akkor érdemes másként fogalmazni: kevesebb mint három éven belül az erdélyi magyarság az anyaországgal együtt lesz az unióban. Ez ellen pedig botorság szurkolni.
Az érem másik oldala, hogy mennyire tudjuk kihasználni a jelenlegi helyzetet egy olyan mérce meghatározására, amely teljesítése nélkül Romániát különösebb lelkiismeret-furdalástól mentesen lehet évismétlésre kényszeríteni. A jelen állás szerint a magyar kormány erre nem képes, a bukaresti kabinetben szerepet vállaló RMDSZ pedig hatalmon lévő pártként semmiképpen sem érdekelt a késésben. Naivság azt hinni, hogy az unión belül minden megoldódik, s egy csapásra lesz magyar állami egyetem vagy székelyföldi autonómia. Szlovákia a legjobb példa a magyarellenesség uniós továbbélésének. A kérdést azonban fordítva is fel lehet tenni: mi lenne akkor, ha Románia hosszú távon kimaradna az EU-ból? Miben reménykedhetne az állandó küzdelemre berendezkedett erdélyi magyarság? Meddig tartana ki szülőföldjén jövőkép nélkül, az anyaországtól határrendészeti és különböző belső EU-szabályozások révén elszakítva?
Van két év az érdekérvényesítésre, aztán jöhet a bizakodás.