Egy politikai eszmerendszert lehet legitimálni erőszakkal (diktatúra), a hagyományra való hivatkozással (monarchia) és a népfelséggel (demokrácia), lehet alapozni vallásra, nemzettudatra és identitásra vagy liberalizmusra, egy viszont biztos: minden rendszernek szüksége van kulturális legitimációra is.
A dilettánsoknak a kulturális legitimáció iránti kereslet mindig óriási lehetőség; hírnév, pénz és akár megbecsülés is jár azzal, ha kevés tehetségüket egy politikai értékrendszer szolgálatába állítják – akár tiszta meggyőződésből is – ahelyett, hogy egy magasabb gondolati és létszint értékeire alapoznának.
Az előszobákban nyüzsgő dilettánsok léte azonban kevés. A társadalom, ki tudja, hogy, végül mindig ráérez arra, hogy egy költő mennyit ér, ezért a legitimációhoz jó költők és nagy írók is kellenek.
Lehetőleg halottak, mert az élőkkel előbb-utóbb baj lesz, mindig rosszkor mondják az igazságot, és rossz helyen. Halottak kellenek, akiknek a sírját meg lehet koszorúzni és ikonokat lehet belőlük gyártani, az életművük tetszőleges darabjait felhasználva, a kellemetlen sorokat kicenzúrázva, vagy demokratikusabb időkben csak „kifelejtve”.
Nagyjából erre használták itt negyven évig József Attilát, a proli költőt, a munkásmozgalmárt, aki pedig csak egy mesét nem mesélt soha, a fasiszta kommunizmusét, és aki sziszegve sem szolgált soha aljas, nyomorító hatalmakat. Akit nagyjából azonnal börtönbe csuktak vagy kivégeztek volna, ha véletlenül él, és akiből olyan szinten próbáltak hülyét csinálni, hogy az iskolákban hatalmas, tábla feletti idézeteket gyártottak azzal a pár sorával, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”, diszkréten elfelejtve, hogy előtte az áll: „bár munkádon más keres”. Mennyire mást jelent így. A teljes idézet tapinthatóan egy vers részlete, az általuk kiragadott szövegrész viszont önmagában csak buta és értelmetlen szlogen – de az agresszív politikai rendszereknek nem versekre, hanem szlogenekre van szükségük.
József Attila negyven évig: pártházak, úttörőcsapatok, utcák és terek meg egy díj neve. A szavalóversenyek kötelező szereplője. Az érettségi tablók roskadoznak a verseiből gyártott hülyeségektől. Az anyák napján őt szavalták. Érettségi tételt csináltak – nem a költészetéből, csak a József Attila-ikonból. Idézték a gyűléseken, és a vállalatok és különféle intézetek faliújságján ott fityegett a körülvágott képe, amit a nemi szerepében nem túl sikeres faliújság-felelős Terike vagy Marika helyezett el rajzszöggel a napi menü felett.
Csak épp mégis volt egy másik József Attila is negyven évig: az igazi. Akinek a szlogenné tett sorait titokban összeolvasták otthon a verssel azok, akik úgy sejtették: itt valami nem stimmel, mert ez a költő, akármit csinálnak vele, az egyik legnagyobb, aki valaha magyarul írt. Ez a titkos József Attila, az alternatív József Attila, akinek a kötetét rongyosra olvasták másfél generáció gondolkodásra hajlamos tagjai (az ötvenes évek végétől a hetvenes évekig születettek, utóbbiak közül inkább csak a szokásosnál korábban eszmélők).
Aztán bedőlt a rendszer. Hirtelen nem tudtak mit kezdeni a munkásmozgalmár Attilával, akiről azért Terike és Marika is tudta, hogy zseni. Különben is, másról volt szó, valami Márai Sándorról, Hamvas Béláról és Szentkuthy Miklósról meg irodalomtörténeti adósságtörlesztésről, skatulyázni kellett, gyorsan. Attilára nem maradt idő.
Aki meg belenyúlt, rosszul járt. Mert igaz ugyan, hogy nem munkásmozgalmi és nem kommunista és nem forradalmár (ahhoz végül túl okos lett), de a szó hagyományos értelmében (és ezt nem véletlenül kell hozzátenni) tagadhatatlanul baloldali. Azért lett az, mert észrevette a fizikai és szellemi nyomort, sőt megélte (az előbbit közvetlenül, az utóbbit közvetve), és fájt neki. Lopott szenet a Ferencvárosi pályaudvarról, hordott csomagot a vásárcsarnokból, volt kenyeresfiú, aki sokat ad el, míg egynek az árát megkeresi, perbe fogták istenkáromlás miatt, eltanácsolta az egyetem fura ura, ült fűtetlen szobában és éhezett, és látta maga körül a reménytelen szegénységet. Hát megírta. Ezt is. Ordított a társadalmi igazságtalanság ellen. Amúgy emellett a Mindenséget rakta versbe, mint a jó költők szokták, de szlogengyártásnál ez a része mellékes.
Most úgy tűnik, épp a baloldalisága miatt dobták ki mint lejárt szavatosságú ikont, bár a milliárdos miniszterelnök szavai alapján megkísérelték, hogy az emlékév ürügyén valamit kezdjenek ezzel a nyomorgó versfaragóval.
Csak épp amit egykor legitimálni akartak a nevével, az nincs többé. Ami meg van, vagy amit a különböző értékrendszerek mentén az országot formáló csoportok akarnak, azt nem nagyon lehet.
Kinek kellene egy használt baloldali ikon egy olyan országban, ahol jelen idő tájt egyáltalán nincs baloldal? (Mellékesen, hová álljanak a belgák?)
Talán az irodalomnak. Úgyis ott volna a helye végre, mert hiába neveztek el róla annyi utcát és művelődési házat, hiába figyelte negyven évig a faliújságról a szocializmus útjának építését, tényleg a Mindenség költője volt, aki azt tanácsolta egyszer: „csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”.
Most már tényleg csak az olvassa. Nem idézik nyakra-főre, darabokban, és jól van ez így. József Attila megnyerte a legnagyobb csatát, amit írófélének lehet, másfél generáció rongyosra olvasott könyveiben túlélte ikonmagát.
Az emlékév további programjai