Valaki fordítva ül a lovon

Léteznek olyan témák, amelyeket hol felkap, hol elejt a közvélemény. Néhány évvel ezelőtt romázás osztotta meg a nyilvánosságot. Aki politikailag korrekt akart lenni, az nem mondhatta ki azt a szót, hogy cigány. El is gondolkodtam, hogy Guy Richie Blöff című filmjét nyilván külön engedéllyel szinkronizálták magyarra, merthogy az angol rendezőnek valahogy nem volt füle az ilyesfajta magyar distinkciókra. Nem szólva Stephen Kingről, aki a Sorvadj el! című pszichohorrorjának főszereplőjeként egy originális amerikai vándor cigányt szerepeltetett, aki átkával tetemes kárt okozott a kertvárosi fehéreknek.
Számtalan esztelen példát eszkábáltak össze annak magyarázatára, hogy a cigány megnevezés mennyire sértő. Miután több száz évet lehúzott egymás mellett a két nép, és bár a cigányok kulturálisan és életvitelileg elkülönülnek még ma is a magyaroktól, nem úgy tűnt, hogy az elnevezéssel van a baj. Most azonban kísért egy olyan érzés, hogy nem véletlenül éppen a holokauszt emléknapja környékén jutott eszébe valakinek ezt a témát előhozni, és komolyan felmelegíteni. Olyan komolyan, hogy a Népszabadság közlésre méltónak találta, és nem a levelezési rovatában. Gerő Éva biológus azt mondja, hogy ideje lenne a cigánymeggy és a zsidócseresznye elnevezéseket megváltoztatni. Véleménye szerint a silány és a szokványostól eltérő gyümölcsök kapnak efféle jelzőket, és mostanság illene ezeket megszüntetni. Legalább a növényeknél legyen meg az esélyegyenlőség, és tűnjön el a kirekesztésre való törekvés. Ezt már én teszem hozzá. Mert, ha őszinte akarok lenni, a biológus teljesen eltájolódott. Beteges érzékenységével átlépte azt a határt, amikor még komolyan vehető egy ilyesfajta megállapítás. Vagy filozófia? Vagy pragmatizmus? Mert miként is van ez a valóságban? A cigánymeggyet nem azért hívják cigánynak, mert vacak és silány, hanem azért, mert amikor megérik, szép sötét színe lesz, és mézédes. Megjegyzendő, az emberek által egyik legkedveltebb meggyfajtáról beszélünk. Más kérdés a zsidócseresznye. Erről soha nem hallottam, pedig falun nőttem fel, ahol kiadós gyümölcsöst mondhatott magáénak a családom. A nagy értelmező szótárt kellett segítségül hívnom, amiből kiderült: a zsidócseresznye nem is gyümölcs, hanem egy dísz, illetve gyomnövényfajta, nagy fehér virágokkal és piros gyümölcsökkel (physalis alkekengi). Nem csoda hát, ha még életemben nem hallottam senkit zsidócseresznyézni, és a cigánymeggy is csak befőzéskor jelentkezett verbális megnyilvánulásként a falusi kofáknál, a piacon. Akik életükben nem hallottak a mainstream által meghatározott gyűlöletbeszédről.
A dolgoknak mindig több rétegük van, mint az ibseni hagymahéjnak. A cigányozás és zsidózás, még ha halkan is vagy kissé komikusan, de rossz érzéseket hív elő. Rossz jövőképet jósol. Mi van, ha ezen a nyomon indulunk tovább, és Gerő biológusnő igazát más dimenzióba helyezve tágítjuk a tiltott vagy nemkívánatos kifejezések és szavak körét? Itt van mindjárt a spanyolmeggy. Csúnya bordó foltot tör bele a ruhába, le a spanyolmeggyel. Vagy vegyük a vilmoskörtét. A brit uralkodóház ifjú hercege méltán tiltakozhatna, hogy neki nincs olyan silány feje, mint a vilmoskörtének, hívják azt inkább Harrynak vagy Camillának. Vagy a szerecsendió. Már a megnevezés is magában hordja az évszázados fekete rabszolgaság fájdalmát. Hívhatnák afroamerikai diónak azt a kis bogyót, amit a húslevesbe teszünk, csak mindenki hangosan vihogna a Kotányi-tasak feliratán. Ja, és nincs négercsók sem, szemétbe a silány, sértegető sütivel.
A cigány, mint szó és kifejezés, ha lehet még problematikusabb. Akik Cigándon, vagy Cigánderzsébet tanyán élnek, azok körmöljenek levelet a belügyminiszternek a Romándfalva névváltoztatásának ügyében. A sor a végtelenségig folytatható, hiszen a magyar, mint befogadó nemzet, évszázadok óta él a zsidókkal és a cigányokkal együtt. Ez a nyelvi folklórra is igaz, és nem hiszem, hogy ezen a közbeszéden különösebben változtatni kellene.
Cigányvajda, cigányprímás. Legkevésbé sem árasztják magukból a silányság képzetét. De politikailag korrekt módon fogalmazva képzeljük el, amint azt mondjuk, hogy a magyar kisebbség jellemző zenei reprezentánsainak első embere. Ennél már csak az a szörnyűbb, ha a Száztagú Cigányzenekart keresztelnék át a kisebbségek egyedi bandájává. De van ennél nehezebb feladvány is. Jókai Mór Cigánybáró című nagyszerű regényével mit kezdjünk, vagy a Cigányszerelemmel mint színpadi művel. De sorolhatjuk a cigánypecsenyét, a cigányutat, a cigánykodást, a cigányszeget, a cigánykártyát, a cigánykereket, a cigánygyerekeket, akik az égből potyognak, a compót, a népnyelvi cigányhalat, az egy király egy cigányt, a nem szokta a cigány a szántást (ami a nomád életmódra utal, és nem halálos sértés, ha értik, mire gondolok), a cigányzenét, a cigánysort. És folytassuk a szívemmel, ami egy „vándorcigány”. Ha már az érzékenység szóba kerül, mit szólnak az ablakos tót hanyatt eséséhez? A tót Sesztákok nevében tiltakozom a pejoratív jelző alkalmazása ellen. Mellesleg a csehek is tiltakozhatnának a „csehül állunk” – most különösen aktuális – állapot diagnózisa miatt. Mit szól a lengyel a lengyel gombához, ami áthatóan hagymaszagú, rossz fényt vetve nemzetükre, a svéd a csavarhoz, ami ferde lelkületet takaró labdatrükk, a franciacsókról vagy a franciázásról már nem is beszélve. Vagy itt van a bécsi szelet, vastag, egészségtelen, labanc panír, le vele, a székelykáposzta, a koleszterinbomba, ami a welness korában lenézően sértő erdélyi barátainkra vonatkoztatva. Menjünk azonban tovább, és nézzük meg, milyen lekicsinylő, becsmérlő megállapításokat találunk a példaként idézett zsidócseresznyén kívül a zsidókra a magyar köznyelvben? Mit mondjak, nem sokat. Nem jellemző, hogy zsidó honfitársainkat pejoratív vagy silány tulajdonságokkal ruházzuk fel. Talán ez a közvélemény valós és reális értékítélete, ami nem egyezik bizonyos esztéták és megkergült politikusok rögeszméjével. Nem rekesztjük ki őket, és nem látjuk el sértő vagy kedvezőtlen jelzőkkel a velünk élő zsidókat. Ugyanakkor mit kezdjünk a továbbiakban a bolygó zsidóval? Szegény Ahasverus, ha tudná, hogy nálunk nem szimpatikus a ténykedése, hovatovább át kell írni a mitológiát, mert vannak, akiknek nem tetszik a nyughatatlan vándor énképe. Miközben a közbeszéd elfogadja, mint a zsidó legendárium részét. Épp, mint rokonát: „járkál, mint zsidóban a fájdalom”. Kinek jut eszébe ennek pejoratív kicsengésén elmélkedni? Vagy mi legyen a zsidó tojással? Aminek elkészítését Izraelből hazatelepült kolléganőmtől tanultam. Otthon teljesen természetes volt, hogy egy speciális túrós tészta legfinomabban a zsidó pászkából készíthető.
Minden nagy katasztrófa pici dolgokkal kezdődik. A fellelhetetlen zsidócseresznyével. Aztán jön a jobboldal stigmatizálása, a rasszizmus, az antiszemitizmus, majd a vészkorszak emlegetése. És mire észbe kapunk, már nyakig ülünk a kölcsönös vádaskodásban. Illetve nem jól mondom, az egyik oldal vádol, a másik meg fejvesztve védekezik. Hiszen Magyarországon az AIDS vírusánál is veszedelmesebb, ha valaki rasszista vagy antiszemita hírébe keveredik. Ugyanakkor nem szeretnék olyan országban élni, ahol bizonyos szavak nem szalonképesek. Például nem szabadna azt kimondani, hogy zsidó, de azt sem, hogy cigány. Mert ezek a szavak magukban hordozzák a pejoratív, a silány, a vacak és a szokványostól eltérő tulajdonságokat? Mert Gerő biológus megfújta a trombitát, és ha a gondolatmenetén végigmegyünk, akkor ez jön ki végeredménynek. Ami emeletes baromság, sőt kolosszális ökörség. És ezzel nem akarom megsérteni sem
a barmokat, sem az ökröket. Csupán élni szeretnék én is a szabad véleménynyilvánítás jogával. Amíg lehet. Amíg nem mások szabják meg, miről mennyit és főképp mit gondolhatok.