Az új névnek szimbolikus jelentősége van. A Bibliában Isten Ábrám nevét változtatta Ábrahámmá, Sarait Sárává; Jézus Simon nevét cserélte Kéfára, ami arámiul sziklát jelent. E bibliai hagyomány ellenére, amely a feladat és az identitás sajátos kapcsolatát mutatja, az első évezred pápái között nem volt általános, hogy új nevet választottak volna maguknak; csak a IV. Sergius (1009–1012) utáni egyházfők éltek a névcsere lehetőségével, ezzel is jelezve, hogy melyik elődjük szellemiségét kívánják folytatni.
Ez történt a huszadik század utolsó két pápája esetében is. Albino Luciani, vagyis I. János Pál pápa azzal magyarázta a szokatlan kettős nevet, hogy nagyon tisztelte az őt püspökké szentelő XXIII. János pápát, VI. Pál másfél évtizedes egyházfői szolgálata pedig példakép számára. Nyilvánvaló, hogy – bár szerényen azt is megjegyezte: nem rendelkezik János pápa jóságával és Pál pápa tudós kulturáltságával – e két pápa törekvéseinek szellemében kívánt uralkodni. Egyházfői szolgálata azonban nem tartott sokáig, mindössze 1978. augusztus 26-tól szeptember 28-ig. S amikor az október 16-án megválasztott Karol Wojtyla a II. János Pál nevet vette fel, egyértelmű volt, hogy rövid ideig uralkodó elődje, a mosolygós pápa örökébe lép.
Joseph Ratzinger névválasztásából sem nehéz kitalálni, mi motiválhatta a XVI. Benedek név felvételét. Bár megválasztása előtt az új pápával kapcsolatos találgatások között olvasható volt olyan vélemény is, amely szerint II. János Pál hatalmas népszerűsége okán, valamint annak jeleként, hogy az új pápa folytatja elődje megkezdett munkáját, a leendő egyházfőnek a III. János Pál nevet kellene felvennie, Ratzinger másként döntött.
Az ő esetében a folytonosság hangsúlyozása fölösleges is lett volna, hiszen a hittani kongregáció prefektusának aligha kell külön bizonygatnia elődje életművének elfogadását. A frissen képződő legendárium szerint Joseph Ratzinger már egy régi-régi, bátyjával folytatott családi beszélgetésében is felmerült, milyen szerencsés lenne, ha valamelyik pápa végre ismét a Benedek nevet választaná. Sajtóértesülések szerint pedig Christoph Schönborn állítólag úgy nyilatkozott: az új pápa a Sixtus-kápolnában közvetlenül a megválasztása után azzal indokolta döntését a konklávénak, hogy XV. Benedek uralkodása nagyon rövid volt. Felfogás kérdése, hiszen nyolc esztendő jutott neki osztályrészül, ami inkább tekinthető átlagosnak. Joseph Ratzinger névválasztásának tehát több oka is lehetett, de a legvalószínűbb, hogy ezzel a döntésével az egyház gazdag történetének pillanatnyilag kevésbé a figyelem középpontjában álló értékét akarta hangsúlyozni.
Talán elsősorban az európai civilizáció keresztény gyökereit. Ilyen megvilágításban már névválasztásával is félreérthetetlen üzenetet küldött az új pápa az Európai Unió vezetőinek. Hiszen dönthetnek bárhogyan is a politikai testületek a kontinens keresztény hagyományainak alkotmányos rögzítésével kapcsolatban, az bizonyos, hogy nursiai Szent Benedeknek, a Nyugat atyjának, Európa védőszentjének hatása mind a mai napig meghatározó a földrész életében. Európa keresztény lett, és ma még a kereszténység megtagadásával is a kereszténységet fogadja el viszonyítási alapnak.
A harmadik évezred világa persze alapjaiban különbözik a negyedik–ötödik századétól, attól a kortól, amelyben nursiai Benedek élt. Akkor teljes széttöredezettségben, széttagoltságban állt Európa, ma viszont nem csupán a földrész nagyobbik része, de bizonyos értelemben az egész világ is az egységesülés felé halad. E jelenséget vizsgálva idézte Karl Rahner 1980-ban a Genezisből a bábeli toronyépítés történetét, amely az Isten elleni lázadásra egységesült emberiség sorsát jelenítette meg. A hasonlat fényében nagyon is nyugtalanító Ratzinger hajdani munkatársának kérdése: „Mit jelenthet teológiai szempontból, hogy a korábban szétszórt emberiség ma megint a kölcsönös függőség állapotát alakítja ki?”
Ugyanakkor világosan látszik az is, hogy napjaink egységre törekvése nem eredményezte a kulturális szakadékok megszűntét, a harmonikus és békés világ beköszöntét. Ratzinger A keresztény testvériség című, 1960-ban megjelent tanulmányában emlékeztetett arra, hogy míg a felvilágosodás korának testvériségeszménye feltételezett egy távoli atyát, addig a marxizmus ateizmusa már nem, sőt átértelmezte a „testvériség” fogalmát is, hiszen dualista világképe szerint a kettészakadt világban a kapitalisták nem lehetnek a proletárok testvérei.
Ratzinger e korai tanulmányában nem ment tovább a fogalom legújabb kori történetének vizsgálatában, de aligha lehet kétséges, hogy a liberális „fraternité” szóba sem férhet bele a szerető Atya képe, és ez alapvetően különbözővé teszi a keresztény testvériség- és a politikai mozgalmak tevékenysége nyomán kialakult testvériségfogalmat. Napjainkra pedig odáig jutottunk, hogy az egységesülő világ, az új Európa nemcsak hogy nem fogadja el az egyenlőség elvének ontológiai és keresztény alapját, hanem még annak említését sem szívelheti, miszerint kultúránk keresztény gyökerekből táplálkozik.
Pedig a deklarációk megléte – mindkét oldal örömére – aligha változtathat a tényeken: kereszténység nélkül nem beszélhetnénk Európáról. S az is bizonyos, hogy nem sok embernek köszönhető annyi e téren, mint Szent Benedeknek. Más szentekhez képest keveset tudunk a bencés rend alapítójáról, ám életművének kisugárzása meghatározta a nyugati szerzetességet, s ezzel Benedek átalakította az egész világot. VI. Pál pápa avatta 1964-ben Európa védőszentjévé, és lépése – Ratzinger választásával együtt – emlékeztetheti a szekularizálódó kontinenst a saját eredetére.
A Benedek pápák hosszú sorában az egyház élete szempontjából meghatározó volt Prosper Lambertini (1675–1758), XIV. Benedek pápasága. Talán rá is gondolhatott az új nevet választó Ratzinger, hiszen pályájuk mutat bizonyos hasonlóságot. Lambertini – mint a hittani kongregáció most pápává választott elnöke is – már uralkodása előtt a pápai kúrián dolgozott, s szintén kiváló tudós hírében állt, egyházjogász volt. Hatalmas munkássága tizenhét vaskos kötetben látott napvilágot. Rendkívül sokoldalú személyiség volt, érdeklődött a történelem, a régiségtan, régészet iránt, e tudományok művelésére társaságokat alapított, és nem utolsósorban neki köszönhetjük a vatikáni könyvtár katalógusának elkészíttetését is.
Szintén példaképe lehetett Joseph Ratzingernek Giacomo della Chiesa (1854–1922) őrgróf, XV. Benedek pápa, aki szintén a kúria munkatársa volt; a jogász végzettségű fiatalember már huszonnyolc éves korától az államtitkárságon dolgozott. Nehéz időkben, az első világháború alatt választották pápává, és a világégés mindvégig súlyos tehertételként nehezedett uralkodására. Nagy erővel törekedett a béke megteremtésére és a háború következményeinek felszámolására. A szó legteljesebb értelmében volt katolikus, egyetemes egyházfő, és részrehajlás nélkül szolgálta a béke ügyét. Határozottan tiltakozott a trianoni békeszerződés ellen, mert átlátta, milyen következményeik lehetnek a szerződés okozta súlyos megpróbáltatásoknak. XV. Benedek nevéhez fűződik többek között az egyházi törvénykönyv, a Codex juris canonici bevezetése 1917-ben.
Joseph Ratzinger nagy lehetősége, hogy XVI. Benedekként, Benedictusként „bene dictiót”, azaz jó mondást, jó kívánságot jelentsen az egész világ számára, ahogyan a szent életű Benedekek sokasága, nagy elődei is áldássá váltak. Névválasztása már önmagában is üzenet. Most a világon a sor, hogy meghallja, mit mond számára Szent Péter utóda.
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
