Valódi történeteink

K ö n y v e s h á z

„Munka közben folyton láthatatlan akarok lenni: nem szeretem, ha visszabámulnak rám… menjen mindenki az útján, élje megszokott életét, ahogyan én is élem a magamét; hiszen mindannyiunk élete tele van valódi történetekkel” – írja Jodi Colb, a National Geographic egyik fotósa alkotói módszeréről vallva. A több mint száz év képeiből válogató, 280 portrét tartalmazó kötetben öt hírneves fotográfus próbálja megfejteni, mi lehet a titka a jó portréfotónak. A színvonalas esszék szerzői közül – Colbbal ellentétben – van, aki a fényképezendő alannyal való bensőséges kapcsolatát emeli ki, de az arc, a szem, a mozdulat, a környezet hitelessége is a szempontok között szerepel.
Teljes személyleírások helyett inkább rövid képnovellákban gondolkodnak, hiszen az emberi személyiség túl összetett ahhoz, hogy felderíthessék: két dimenzióba vetítve már az csodálatos, ha egy-egy megkapó vonását meg tudják örökíteni. A lényeg nem is annyira a téma, mint inkább a látásmód. A gyönyörű album átgondoltan építkezve nemcsak nagyszerű fényképeket közöl, hanem azt is megmutatja, hogy mennyit változott a fotográfia és a világ. Nagyon önkritikusan szól a magazin múltbeli szerkesztési problémáiról, a fotótechnika nehézségeiről, a közönség elvárásairól.
A korai portrék zöme sokkal inkább néprajzi, mintsem fotográfiai ihletettségű volt – nosztalgikus mítoszok ködébe rejtették a valóságot. (Az indiánok mellől például kiretusálták az automobilokat vagy a vasúti síneket.) A harmincas, negyvenes évek alkotásain többnyire mesterkélt kompozícióba dermedt figurákkal találkozhatunk, az emberek csupán beillesztett kellékek. Nem titkolt szándék a nézők ámulatba ejtése, az egzotikumra törekvés, a szórakoztató ismeretterjesztés. Persze minden jogosan megfogalmazott kritikát meg is tudunk cáfolni. Mert mondjuk a szabadtéri fürdőkádban időző festő képe bármennyire modoros és díszletszerű, így tökéletes. Az egész világot meghódító afgán lány portréját nehéz elképzelni az igéző szemek zöldje nélkül, hiába vetjük el a színesbe öltöztetett fotókat, s esküszünk a fekete-fehér portrékra. Az utóbbi években valóban az a koncepció látszik körvonalazódni, hogy az idillt, a hamis boldogságot ígérő fotókat, a kliséket, a beállított, túlszínezett, utólag manipulált műveket mindinkább az élettel megtölteni a képet, „röptében” lekapni a kiszemelt alanyt szemlélet váltsa fel. Ezt bizonyítják az elgázolt birkáit sirató kisfiú, Eduardo könnyes szemei is.
(National Geographic – Válogatott portrék. Geographia Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 8950 forint)