Aligha találtunk volna Budapesten népszerűbb külföldit 1919 nyarán és 1922 novemberében Guido Romanelli olasz tüzér alezredesnél. Az olasz jelentések és a magyar sajtóbeszámolók alapján talán túlzás nélkül hozzátehetem: az Országház kupolacsarnokában külföldi katonatisztet soha nem köszöntöttek bensőségesebb ünnepséggel, mint az akkorra már legendássá vált 1919-es olasz misszió (még csak nem is magas rendfokozatú) vezetőjét.
A nimbusz, amely 1922 őszén Budapesten körülvette, magát az ünnepeltet is zavarba ejtette. „Romanelli többé nem egy személy volt, hanem egy mítosz, egy legenda” – emlékezett 1928-ban az öt évvel korábban írt memoárjához fűzött előszavában. „A magyar mágnás fényűző hajlékában éppúgy, mint a szegény ember egyszerű házában, Budapesten ugyanúgy, mint a magyar puszta városaiban vagy falvaiban, még a politikai határokon túl is, a magyarlakta településeken. A nevem mindenki számára ismert lett, és mindenki nemzeti hősnek kijáró tisztelettel ejtette ki, habár néha a legcsekélyebb fogalma sem volt arról, pontosan mit is cselekedtem.”
Akik máig megőrizték emlékét, annyit biztosan tudnak róla: 1919-ben megmentette a ludovikásokat, a június 24-én kezdődő, gyorsan elfojtott, a magyarországi tanácsköztársaság megdöntésére irányuló felkelés akadémista résztvevőit és tisztjeiket, a felkelés vezetőit. (Utóbbiakat már készültek az Oktogon lámpavasaira felakasztani.)
Ha ennyi év távlatában elhalványult is, ezen a ponton valóban nem csal a történelmi emlékezet. Romanelli 1919 júniusának végén vált igazán népszerűvé – és nem csak Budapesten. Az elítéltek életéért Kun Bélával folytatott levélváltását minden jelentősebb magyar napilap közölte. Pár nappal később levelei megjelentek bécsi és olasz újságokban is. A felkelők megmentését később a legfelső olasz katonai vezetés is budapesti humanitárius tevékenysége tetőpontjaként értékelte.
Bár katona volt, Magyarországon diplomáciai feladatokat teljesített. Nemcsak és nem elsősorban katonákat mentett, segített, segélyezett, hanem bárkit, akit éppen kellett: a budapesti olasz kolónia tagjait, arisztokratákat, egyházi személyeket, de a rezsim ellen lázadó vagy egyszerűen csak éhező fővárosiakat, vidékieket is. És nem csak a vörösterror potenciális áldozatait.
A Magyarság egyik újságírója 1922-ben „a magyarok igaz és őszinte barátjának” nevezte. A két világháború között ünnepelték, 1945 után megfeledkeztek róla. Ahogy az ünneplés, a felejtés sem csak neki szólt: az előző korszakban oly fontos olasz barátság aktualitását vesztette.
Hogy ki volt ő? Mi volt magyarországi missziója? Miért épp a bolsevik diktatúra idején jött Budapestre? Ki küldte? Milyen érdekeket képviselt? Ezeket a kérdéseket – úgy tűnik – hosszú ideig senki sem tette fel. A történészek számára „csak” egy olasz katonatiszt volt, a katonák beérték annyival, amit tudtak róla.
Nyolcvanhat év telt el azóta, hogy 1919. május 16-án a magyar fővárosba érkezett.
1876-ban született, 1919-ben tehát 43 éves volt. Harcolt a tripoliszi háborúban, majd az első világháború afrikai hadszínterein. A harcokat a Monarchia csapatai ellen Piavénál fejezte be. A hírt, hogy külföldi beosztásba kerül, 1919 májusának első napjaiban kitörő örömmel fogadta. Évek óta jelentkezett külföldi szolgálatra, de hiába hivatkozott társadalomtudományi és gyarmatügyi diplomájára, kiváló francia-, angol- és jó némettudására, hosszabb időre nem küldték külszolgálatra. És most: egyenesen Bécsbe! A legnagyobb és legjelentősebb olasz misszióhoz, amelynek sikereiről már annyit olvasott, hallott! Május 6-án telve lelkesedéssel és bizonyítási vággyal érkezett az osztrák fővárosba.
A Monarchia képviselői fél évvel azelőtt, 1918 novemberében Padovában olasz tábornokok előtt írták alá a fegyverszünetről szóló egyezményt, és az olaszok voltak az elsők, akik Duna-medencei érdekeik biztosítására – a többi antantszövetségest megelőzve – már decemberben megalakították bécsi képviseletüket, egy száztagú katonai missziót, a Szövetséges Olasz Fegyverszüneti Bizottságot. Deklarált katonai (a vesztesek leszerelését ellenőrző) feladatán túl a bizottság diplomáciai tevékenységet folytatott, s amiről Romanelli akkor még valószínűleg nem sokat tudott: nagyszabású kereskedelmi tranzakciókat bonyolított le. Vezetőjével, Roberto Segre tábornokkal Romanelli korábban már találkozott néhányszor Rómában, hiszen mindketten tanulmányokat jelentettek meg a Tüzérségi Műszaki Szemlében. A tábornok pár nap bécsi megfigyelés után úgy döntött, Budapestre küldi. Ő lesz a bécsi bizottság budapesti képviseletének vezetője.
Romanellit megdöbbentette a kinevezés. A fegyverszünet feltételeinek ellenőrzése a „bolsevik Budapesten” tökéletesen értelmetlennek látszott. Mindenki tudta: a tanácskormány éppen hadsereget szervez, harcolni készül szomszédaival. Akkor mi lesz az ő feladata? És hogy fogja megértetni magát?
Azzal is tisztában volt, hogy március végén a proletárdiktatúra elleni tiltakozásként minden antantképviselő elhagyta a magyar fővárost, a francia Fernand Vixszel az élen. Csak az olaszok maradtak, akik egyedülálló magyarországi pozíciójukat elsősorban „kereskedelmi célú behatolásra” igyekeztek felhasználni – ahogy Tacoli márki, a bécsi misszióhoz tartozó olasz külügyi megbízott magyarázta Romanellinek Magyarországra indulása előtt.
A misszió nem volt teljesen veszélytelen. Romanelli még otthon hallott róla, hogy a budapesti bizottság első vezetőjét, Pentimalli őrnagyot vöröskatonák néhány hete inzultálták. Több órára fogva tartották, gépkocsiját pedig elvették. Közben azonban Segre tábornok „megállapodást kötött” Kun Bélával, így – nyugtatták meg Bécsben – nem lesz akadálya, hogy mint a misszió új parancsnoka kellő tekintélylyel képviselje és növelje Itália presztízsét. Pentimalli őrnagy ezt követően a ljubjanai képviselet vezetője lett, de a budapesti misszió sem maradt vezető nélkül. Tíz nappal Romanelli érkezése előtt Segre egy másik olasz alezredest állított az élére: gróf Murari Della Corte Brát, aki egy évet töltött egy magyarországi fogolytáborban. De vajon miért kellett leváltani tíz nap után?
Nem tudjuk, felkészítették-e Romanellit pár napos bécsi tartózkodása alatt arra, hogy misszióját mindenfelől a gyanú és a féltékenység légköre fogja övezni. A bécsi olasz bizottság tagjai mindenesetre már pár hónapja tapasztalták: az érdekeikben egyre nyilvánvalóbban eltérő antantszövetségesek, különösen a franciák és az eljövendő kisantantállamok az olaszok minden lépését árgus szemekkel figyelik.
Az 1919 elején még oly kiváló prágai kapcsolatok megromlása (a hadifoglyokból verbuvált csehszlovák hadsereget az olaszok képezték ki és szerelték fel 1918 végén, és az első pár hónapban egy olasz tábornok parancsnokolta), valamint egy remélt bécsi olasz bevonulás kútba esése után márciustól Magyarország került az olasz politika homlokterébe. Itália hagyományos térségbeli fő kedvezményezettje, Románia mellett az olaszok ebben a stratégiailag fontos országban kívánták kiépíteni a francia hegemónia és az adriai érdekeiket veszélyeztető új délszláv állam, Jugoszlávia elleni második bázisukat. A többirányú olasz–magyar kapcsolatfelvételi próbálkozások már a Károlyi-kormány alatt megkezdődtek, és a szálak többnyire Bécsen, Segre tábornok irodáján futottak át. A tábornokot a legfelső olasz katonai vezetés (Diaz és Badoglio tábornok), illetve – hol rajtuk keresztül, hol személyesen – Sidney Sonnino külügyminiszter irányította.
Segre meglehetősen szabadosan értelmezte katonai missziója megbízatását. Bizottságát olasz bizottságnak tekintette, a szövetséges szabályokra és előírásokra nem sok figyelmet fordított. Feladatának az olasz érdekek képviseletét tartotta, és ezt várta el az általa létrehozott képviseletek vezetőitől, többek között a frissen kinevezett Guido Romanellitől is.
A megállapodás, amelyet az olaszok Kun Bélával kötöttek Romanelli Budapestre érkezése előtt egy héttel, egy kereskedelmi szerződés volt, amely később sok botrányt kavart. Az antantvonatokhoz csatolt néhány „gyanús” szállítmány lelepleződése után (június–júliusban) mindenekelőtt a franciák és a csehek, de az angolszász szövetségesek is azzal vádolták Olaszországot, hogy ruhanemű és élelmiszer mellett a szövetség blokádját kijátszva fegyvert is szállít Magyarországnak.
Romanellit az olasz vizsgálati jelentések egyértelműen tisztázták a magyar vörös hadseregnek történt fegyverszállítás vádja alól. Memoárjában tagadja, hogy tudott volna ilyen akciókról. Az olasz levéltári iratok között azonban megtalálható Sonnino külügyminiszter egyik rádiótávirata, amelyben arra utasítja a résztvevőket, hogy a szállítmányok lelepleződése esetén mindent tagadjanak le.
Nem tudjuk, Romanelli tudott-e a szerződésről és a fegyverszállításról, amikor Budapestre érkezett. A későbbi események, a bécsi misszió vezetőjének és néhány tagjának perbe fogása, tevékenységük hároméves vizsgálata, végül politizálás miatti elítélésük – köztük a szerződés megkötésében aktívan részt vevő, a budapesti misszió élére tíz nappal Romanelli előtt kinevezett, általa váltott Murari alezredesé – mindenesetre azt valószínűsítik, hogy Romanelli megbízatása éppen a háttérben folyó kereskedelmi ügyletek fedezését szolgálta. Murari alezredes visszament Bécsbe, ám titokban visszatért Magyarországra. Ez utóbbi lépése elkerülte a szövetségesek figyelmét. Romanelli viszont mindent megtett, hogy magára irányítsa érdeklődésüket. Kiválóan megfelelt erre a szerepre. Két agara, híres fehér lova (később a római Viktor Emánuel-emlékmű egyik szobrának mintája), feltűnő automobilja, a Ritz Szállóban berendezett irodája/lakása, mindig tökéletesen fess megjelenése hamarosan Budapest ismert figurájává tette. Jó kapcsolata Kun Bélával és más népbiztosokkal azonban eleinte kifejezett ellenszenvet keltett a budapestiekben. Csak amikor megszervezte az élelmiszer-segélyezést – először a budapesti olasz kolónia tagjainak, majd másoknak is –, és a Forradalmi Kormányzótanáccsal meglévő jó kapcsolatait a rendszer ellenségeinek megmentésére használta fel, hozta meg számára a végül oly látványosan megnyilvánuló szimpátiát.
Míg a szövetségesek a proletárdiktatúra vezetőivel kialakított „gyanúsan barátságos” viszonyát kifogásolták, az olasz szocialisták épp az ellenkezőjéért ostorozták. Különösen Gramsci kritizálta odahaza nagy hévvel az Avanti! hasábjain. Írásai észrevehetően hatottak Romanelli francia megítélésére is. Azt állította: az olaszok azért támogatták Kun Béla kormányát, mert az új délszláv államot Magyarországgal kívánták sakkban tartani. Június végén, amikorra Dalmácia és Fiume problémája megoldódott, Romanelli „a magyar forradalom Raszputyinjává vált”, belülről bomlasztott.
A tanácskormány lemondásáról, az új kormány megalakulásáról Romanelli augusztus 1-jén táviratban tájékoztatta a békekonferenciát mint az antant egyedüli magyarországi képviselője. Egyben azt kérte az új kormány nevében: az előrenyomuló román hadsereg fegyverszüneti vonalaként a Tiszát rögzítsék. (Július 30-án ugyanis a román csapatok átkeltek a folyón, és három hadosztállyal Budapest felé indultak.)
Csak kevesen tudják: az olaszok – köztük Romanelli – aktív szerepet játszottak a Peidl-komány megalakulásában, Kun Béla lemondásában. Cserében a misszió vonatán Bécsbe menekítették a népbiztosok családjait. Kun Béla és három másik népbiztos is nekik köszönheti, hogy átjutott a határon.
Augusztus elsején Romanelli kiáltványt tett közzé a lakosság megnyugtatására, és eljuttatta a főváros felé közeledő román csapatok parancsnokához a Peidl-kormány fegyverszüneti kérelmét. Másnap Párizsba küldött táviratában Segre tábornok is megerősítette a Romanelli által megfogalmazott kérést: „Az új kormány kéri ugyan az antant erőinek bevonulását, de a környező kis nemzetek csapatainak kizárásával. Elegendő lenne ehhez egy olasz, egy francia, egy angol és egy amerikai zászlóalj is.”
Az olaszok tehát – akiket a bécsi angol katonai misszió vezetője is támogatott – a román megszállás alternatívájaként azt javasolták, hogy az antant egy szövetséges („béketeremtő”) misszió küldésével biztosítsa a békeszerződés megkötéséhez szükséges magyarországi feltételek kialakítását. Cserében a román megszállás elhárításáért a Peidl-kormány nevében a Vix-jegyzék elfogadását ajánlották.
A franciák azonban egyáltalán „nem díjazták” az olasz aktivitást, a románokat pedig már a békekonferencia sem tarthatta vissza attól, hogy kihasználják a kínálkozó alkalmat. Augusztus 3–4-én bevonultak Budapestre. Magukat tekintették a szövetséges és társult hatalmak képviselőinek, és felháborodva utasították vissza az olasz alezredes „okvetetlenkedésnek” tartott közvetítését.
A békekonferencia, hogy a megszállást „a legszükségesebb minimumra korlátozza”, végül egy négy tábornokból álló missziót küldött Magyarországra.
Ernesto Mombelli, a négy tábornok egyike augusztus 12-én érkezett, és még aznap átvette a budapesti olasz misszió irányítását. Romanelli – bár Segre felajánlotta neki a krakkói vagy a varsói áthelyezést – Budapesten maradt. A négy tábornok (az olaszon kívül egy angol, egy amerikai és egy francia) tanácsadó titkára lett.
Ebben a minőségében is folytatta humanitárius tevékenységét. A magyar börtönökről készített jelentése szerint a négy tábornok vezette antantmisszió hamarosan tiltakozott a Friedrich-kormánynál a kommunista foglyok embertelen fogva tartási körülményei miatt.
Mombelli vezérőrnagy kiváló kapcsolatokkal rendelkezett az olasz (és a francia) katonai vezetésnél, és nemsokára megindult a versengés közte és Segre tábornok között a magyarországi pozícióért.
Romanelli nehéz helyzetbe került. A másodrendű szerep elfogadása önmagában sem lehetett könnyű a bátor, öntörvényű, az országot új parancsnokánál sokkal jobban ismerő alezredes számára. A nehézséget tovább fokozta, hogy a négy tábornok a román megszállás kérdésében hamarosan két pártra szakadt, és Romanelli véleményét – a Magyarországgal kapcsolatos román követelések felülvizsgálatát, de különösen a rekvirálások elleni határozott fellépést – nem Mombelli, hanem az angolszászok: Gorton és Bandholtz tábornok osztották.
A szabályokhoz és előírásokhoz ragaszkodó Mombelli az új olasz külügyminiszter, Tittoni – Sonninóénál jóval mérsékeltebb – utasításait követte, s fő feladatának egy olasz vezetésű román–magyar unió útjának budapesti egyengetését tekintette. Romanelli – bár mindenben segítette – jól tudta: a térséget feszítő nemzetiségi ellentétek még a román megszállás kemény mindennapjai nélkül is irreálissá te
origo.hu
Hídról ugrott az M3-asra egy autós: több kilométeres a torlódás az érintett szakaszon
