A sokdimenziós ember

Enciklopédia énezer

Valaha minden egy volt. A gép egyet tudott. Azt, amire predesztinálták. Amire tervezték. Kijelölték. Amire szánták. A porszívó szívott. A ventilátor fújt. Fordítva soha. Fellini Amarcordjában a fiú fordítva csinálta. Fújt, amikor szívnia kellett volna. A gép csak megbízhatóbb.
Bizony, bizony, valaha minden egy volt. Bekapcs-kikapcs, ipiapacs. Pofonegyszerű. Csak be kellett kapcsolni a gépet, és tudta mindjárt. Azt az egyet. Azt, ami elvárható volt tőle. A régi készülékek nem küzdöttek identitászavarral, önazonossági problémával, nem kellett pszichológushoz járniuk, hogy doktor úr, most én egy dugattyú vagyok-e vagy egy szivattyú. Vagy netán szivacs? A villanykörtéből fény jött, a rádióból hang. A fényképezőgép fényképezett – és csak fényképezett, a telefon pedig telefon gyanánt szolgált. A régi készülékeknek, akárcsak a régi embereknek, ha mondhatom így, megvolt a maguk szakmája, s azzal egész életük végéig eléldegéltek. A suszter maradt a kaptafánál, a fényképezőgép sohase gondolta, hogy holnaptól kezdve távíró leszek és katona.
Bezzeg a mai posztmodern készülékek – hja, már csak ilyenek ezek a mai fiatalok – nem elégszenek meg egy szakmával. Odalett a szakma becsülete. Az egy szakma, egy ember modell. A posztmodern fiatal többdiplomás, a posztmodern készülék többfunkciós. Meglehet, a sztereóval kezdődött az egész. Valamikor egy készülék megelégelte, hogy ő csak monó. A monó nem menő, gondolta. S lett belőle sztereó, most pedig már a dolby surroundnál tartunk. Monó: egyfunkciós, egydimenziós megoldásaink egyre vészesebb tempóban amortizálódnak. Ma már a mobiltelefon is komplex kommunikációs eszköz. Csak telefon célzatú mobilt nem gyártanak. Úgy hívjuk, hogy mobil, noha réges-rég nem az, hisz fényképezni lehet vele, internetezni, naptárként és játékként is szolgál. Egy posztmodern fényképezőgép videofelvevő és magnó egy testben. A régi, egydimenziós nevek ma már sokdimenziós, többfunkciós egységek logói, metaforái, s ezek az egységek lényegében meg se nevezhetők, csak tettlegesen használhatók.
Herbert Marcuse az egydimenziós emberről mint beszűkült tudatú, szakbarbár, szellemi szabadság nélküli emberről ír. A többdimenziós, többfunkciós ember eszerint inkább szabad. Jómagam immár bő másfél évtizede többfunkciós ember vagyok – s mint ilyen, szabad. Amit szabad Jupiternek? Megküzdöttem ezért a szabadságért. Lehet, hogy ma még csak nekem szabad egyik funkciómban íróként alkotni, másik funkciómban televíziósan megvalósulni, megint másik funkciómban pedig robotrap-lemezt készíteni. Ez a létmód lehet személyes ügy és egyéni út, ám az sincs kizárva, hogy egy új életérzés előfutára, példázata. Hátha ráéreztem a posztmodern reneszánszra, mely úgy foglalja egyetlen intelligenciába a legkülönbözőbb, egymásnak olykor látszólag ellentmondó funkciókat, műfajokat, stílusokat és kultúrszinteket, mint ahogy a posztmodern készülék helyezi egyetlen intelligenciába a még tegnap is menthetetlenül külön való diszciplínákat és funkciókat.
A többfunkciós, posztmodern készülék a saját példáján keresztül megmutatja: nemcsak népek és emberek közt létezhet békés egymás mellett élés, de akár egy személyen – készüléken – belül funkciók között is, és ami a legfontosabb, hogy az ilyképp egy mezőbe rendelt szintek, funkciók nem kérdőjelezik meg egymást. Az egyik nem lesz érvénytelenebb a másik miatt, a másik okán, belőle kifolyólag, neki köszönhetően. Ha rossz a mobil, akkor nem azért rossz, mert ott rejlik benne valahol egy nemkívánatos vaku.