A tévémaci visszatér

Ezen a nyáron kevesebb műsor szünetel majd, mint tavaly
– fogalmazott Simon András, a Magyar Televízió műsorokért felelős alelnöke. Igaz, azt nem tette hozzá, a szünetelők között van szinte mindegyik, melyet valamilyen formában a konzervatív értékrendhez szokás kötni. (Ezek a produkciók még akkor sem nagyon látszanak a Friderikuszok és Lagzi Lajcsik árnyékában, ha éppen nincs nyár.) Simon nyilván ismeri a statisztikai aranyszabályt: mindig abban rejlik a viszonyítás sikere, hogy miként választjuk meg a bázist, amihez viszonyítunk. A tavalyi tévés nyár közszolgálatilag olyan csapnivaló volt, hogy ahhoz képest maga a fellendülés, a beköszöntött aranykor, ha szerdánként véletlenül levetítenek egy rendes mozifilmet, s nem ilyen-olyan hírességek kapnak a névnapjukra szűkmarkú szponzoroktól kisajtolt gagyi ajándékokat. Ám a mellékes tény, hogy ezt a relatíve emelt szintű kínálatot az eddigi pénz harmadából kellene kigazdálkodni a jócskán kinyújtott nyári szezonban, erőteljesen megkérdőjelezi az alelnöki szavak komolyságát. Pedig Simon formailag komoly ember: még a Prima Primissima-díjak osztásánál is szóba került. Végül ez nem lett az ő Estéje, viszont a látvány felidézte egy visszatérően kísértő emlékemet a két évvel korábbi Pulitzer-emlékdíjak osztásáról. A pulitzeres zsűri tagjain (amint az rendes szabadelvű magyar emberekhez is illik március idusa táján) emlékezetem szerint egytől egyig ott díszelgett a nemzeti kokárda – a díjátvevő Simonon és munkatársain viszont nem.
Ez azonban nyilvánvalóan semmilyen öszszefüggésben nincs a szüneteltetett műsorok kiválasztásával meg a nyári műsorrend furcsaságaival. A húzós költségű Kultúrház például a fáma szerint nem megy szabadságra, A szólás szabadsága pedig korábbi időpontra – már-már főműsoridőbe kerül. Ez utóbbi döntés két szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt a naiv néző úgy vélhetné: nyáron később sötétedik, az emberek később keverednek a képernyő elé, a fontos műsorokat tehát nem előbbre kell hozni, hanem későbbre tolni. Lehet azonban, hogy ezt a buta reklámozók nem tudják, s a főműsoridő marad ott, ahol karácsonykor rögzítették, amikor már délután fél ötkor lámpát kell gyújtani. Ez esetben is aggályokra adhat okot a másik szempont: miért kell Friderikusz Sándort visszacsempészni a fő műsorsávba, amikor egyszer már ott (a Hét című botrányműsorával) csúfosan megbukott? Egyáltalán: hány miniszterelnöki interjút kell még önhatalmúlag megcsonkítania, hány politikailag elfogult húzást kell még megkockáztatnia ahhoz, hogy a közszolgálat végképp elbúcsúzzék a könnyed szórakoztatóipar erősen megkopott hősétől?
Osztatlan örömet okozhat viszont, hogy nem csupán Friderikusz tért vissza a közszolgálati képernyőre: a tévémacira is ez a sors vár. Sajnos, ez a valóban pozitív közszolgálati fejlemény alighanem titokban marad: a maci ugyanis este hatkor mos fogat, s kizártnak tartom, hogy ilyen fényes délután az ötéves Ábel fiamat be tudnám parancsolni a kertből, hogy megfürödve, megvacsorázva, fogat mosva adhassa át magát a generációkon átívelő, generációkat összekötő civilizációs élménynek. Ezek a botcsinálta tévések olyanok, mint a mesebeli lány, aki hozott is ajándékot, meg nem is. Ők rehabilitálják is a tévémacit, meg nem is. Pedig olyan egyszerű ez: a meséhez meg a Híradóhoz kell igazítani a resztlit, nem pedig fordítva. A köztévés valóságismeret azonban mégsem teljesen reménytelen: júniusban a kábítószer-fogyasztás problémáit, augusztusban pedig a tanévkezdést előtérbe helyezve rendez tematikus hetet az Magyar Televízió. Fordítva sokkal rosszabb volna. A köztévének volt már néhány különösen sötét és nyomasztó korszaka, de legalább mindig lehetett három biztos pillérre: a Híradóra, a Hétre meg az esti mesére hivatkozni. (Olykor ez a három keveredett is.) Maci most megint lesz, előbb-utóbb Friderikusz helyére is visszatér a rendes politikai háttérmagazin – a Híradó körül azonban nemigen látszanak konszolidálódni a dolgok. Legutóbb ott tartottunk, hogy a pápa halálhírének késedelmes bejelentéséért sem Rudi Zoltán, sem Baló György, sem Simon András nem lett felelős – megtették bűnbaknak Nika György hírfőnököt, akinek állítólag amúgy is kifelé állt már a rúdja a cégtől. A büntetése példás volt: csupán a Híradó főszerkesztői posztját tarthatta meg; az ellenkező tartalmú ígéretek dacára azóta is az ő neve szerepel a főcímlistán. Ezt egy érdeklődő külföldi kollégának nem is tudtam megmagyarázni. Azt mondta, őnáluk a legnagyobb szakmai elismerések egyike ez a poszt: minden hírtévés álma. Nálunk meg ez a drákói büntetés – feleltem neki. Ez egy ilyen ország. Nagy filozófusunk, Karinthy Frigyes is megmondta: itt minden másképpen van.
Mindez persze nézői szemszögből messzemenően érdektelen volna, ha a Híradóban két pápaválasztás között amúgy minden flottul menne. Csakhogy ez nincs így. Vegyük például azt a napot, amikor félmillió (egyes közszolgálati honlapok szerint: „több ezer”) magyar zarándok sereglett össze pünkösdi zarándoklatra Csíksomlyóra. A Magyar Televízió Híradójának ez idén nem érte el az ingerküszöbét: az adott napon olyan frenetikus blokkok szorították ki e „marginális” eseményt (ami ráadásul minden évben van, ezért semmi újjal nem szolgál), mint hogy Medgyessy Péter utazó nagykövet Kínába érkezett, vagy hogy Kolber István miniszter – roppant eredeti módon – kinevezte Siófokot a Balaton fővárosának. (Bár erről szívesen meghallgattam volna mondjuk a balatonfürediek vagy a keszthelyiek véleményét is.) Csíksomlyó negligálása különös fénytörést kapott attól, hogy az aznapi szerkesztő éppen a patinás Gyergyói névre hallgatott. De nem járt jobban a következő napon felavatott rekecsini magyar iskola sem: a közszolgálati híradósok számára nem volt érdekes, hogy a moldvai csángók megtették az első intézményes lépést a magyar nemzetbe való újbóli befogadtatás útján. Nyilván azt gondolták a szerkesztők: kit érdekel Budapesten ez a helyi érdekű román esemény?
Fejétől bűzlik a hal – mondja a horgászati alapismeretekkel is felvértezett kollektív népi bölcsesség. S most nem arra gondolok, hogy a tévémaci legalább naponta egyszer fogat mos. A közszolgálati televízió régóta kényszerpályán halad: ez a mostani koalíció véreztette ki végképp, tette a kormánypolitika játékszerévé és engedelmes szócsövévé a készülékhasználati díjak adócsökkentésként eladott eltörlésével. Azóta sokkal többet fizetünk (rá) – ám cserébe kevésbé szólhatunk bele adóforintjaink pazarló elköltésébe: még csak be sem pillanthatunk a feneketlen kútba. Az ismétlő televízióvá való züllesztéssel lassan elveszik az intézmény múltját, a pazarlás és nincstelenség egyidejű meglétével érvénytelenítik a jelenét, a konfúz magánberuházások révén székházat álmodó fantazmagóriákkal pedig évtizedekre előre kockára teszik a jövőjét is. A kritikai érzékét végképp elveszteni látszó balliberális médiaelit például fel sem teszi az olyan alapvető kérdéseket: miként landolhat a Magyar Televízió egyik csúcsvezetői székében olyasvalaki, aki korábban egyik megyeszékhelyünkön elnökölte a szocialista pártot, s azért kellett onnan távoznia, mert halálos gázolási ügybe keveredett?
Persze legyinthetünk is: mi közünk mindehhez? (Már persze a pénztárcánkon kívül.) Legfeljebb annyit sem nézzük őket, mint eddig. Csakhogy borítékolhatóan elkövetkeznek azok az idők is, amikor sem RTL Klub, sem TV2 nem lesz már. És akkor kevés lesz, ha a tévémaci visszatér…