Az ajatollah reggelije

Jezovics könnyedén eldőlve ült a konyha szegletében, mint egy kezdő ajatollah szétesőben lévő trónján a hátulról, keletről beeső, tarkómelegítő puha napfényben a hajnali öt alfázó idején, s végre nem gondolt belsejébe kódolt álszakmájának, a pszichológiának furkálódó és nehézkes tapasztalataira – azaz nem gondolt volna. Elterpeszkedett – noha eme pihenési formát sohasem engedte meg magának, inkább csak majomból fölegyenesedett medence- és gerinctalálkozásának idegi pontjait nyugtatta –, mert az ember fekve is fáj, csontozatilag, mégis béke volt szívében. Vagyis lett volna. Nyugalma nem maradt teljes, mert négysorosának aktuális rögzítése után –
„mályvarózsa áll az ablakomban
alatta kis kaktusz alattomban
száz tövis közt szirommá hasítva
a kis kaktusz mintha maga nyílna”
– elandalodván is bekapcsolta a mohó rádiót, s hamar észhez tért:
– Böfög ön?
A rádió továbbította reklámjainak egyikét.
– Ne böfögjön! Új refluxellenes nyugtatónk lenyugtatja böfögési ingerét. Vigyázni kell! Böfögni rossz. Nem jó. Illetlen és gyakorta kellemetlen. A gyógyszer mellékhatásairól azért kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!
Jezovicsban megképzett rögvest, eltántorodván ültében is belső békéjétől, hogy a Csepelen élő Gurtmann bácsival – régi melós, de ifjúi kedvben, erőben – még mai napság is szoktak író-olvasó estjeiről nosztalgiázni: „mikor még olvastak az emberek, mikor még érdekelte őket a vers…” Most a napilapok sosem közölnek verset. Nos, elképzelte, amint a régi jó Gurtmann bácsi megkeresi külön bejáratú gyógyszerészét, aki egyébként fiatalosan akkor is böffentett a nagy vedelésű sörök után, mikor még együtt üldögéltek a csepeli Gyöngyharmatban, s megkérdezi:
– Szedhetem én ezt a böfögés elleni szert, ami visszafojtaná tisztességesen emésztésem zajait?
De a rádióból már lacsapott az újabb ajánlat:
– Ne féljen, ha bevizel… tudunk rajta – önön segíteni… az incontinentia kézben tartható, nem kell pelenkát hordania, mindenkivel előfordul egyébként, van szer, ami szabályozza az ön vízháztartását… élhet még normális, táncos életet, segítünk…
Jezovics megpróbált visszatalálni békésen lengő hajnali állapotába, de újabb reklám csapott reá:
– Ne fetrengjen. Az alvászavar ma már az emberiség egyharmadát rettegésben tartja. Aludni kell! Nemcsak a végső alvásban bízni, ahogy egyes elmaradott vallások bebóvlizzák a naiv hívőket – e l ő t t e is egészségesen ki kell pihenni az élet fáradalmait…
– Minek előtte? – képzett meg Jezovicsban a súlyos gondolat, eszébe jutván drágaságos barát-barátnéja, ki hősies nyolc éve küzdött – alapbetegségén túl – a nem alvás szívet tépő karmaival, de már csapott is le a következő démoni szöveg a korán iskolába készülődő gyerekek vagy fáradságos gyári munkába induló félmunkások fülébe:
– Önnek merevedési zavarai vannak? Mindenkinek van. Lehet. Sokszor csak a túlfeszített indulatok miatt, miket a rendszerváltás vagy rendszer nem váltás streszszei okoznak. (A gyakori sz-es beszédhibák már föl se tűntek Jezovics álmatag agyában, arra gondolván, ha a miniszterek pöszék, raccsolók és nyávogók lehetnek, mért ne lehetne az egy gyógyszergyári ügynök – nem politikai! –, akit meg is fizetnek érte elég busásan.)
– Az emberiség jelentős százaléka – persze elsősorban férfiak – merevedési zavarban állong a hotelok, hálószobák, találkahelyek meghitt, ám jeges ajtóiban, midőn rádöbben, hogy hiába van megvetve odabenn a franciaágy, de újabban a bambuszágy is, mert állítólag ezen emberbetegség olyan törzseket is elért, amelyek közvetlenül a bonobo majmoktól származtatják magukat Közép-Afrikában, mely majmok állítólag magasabb IQ-val rendelkeznek, mint a csimpánzok, és állandóan keffintenek, ezzel űzik el – a vékonydongájú etológusok megfigyelései szerint – halálfélelmüket, matriarchátusban élnek és kitartóan, mondhatni éjjel-nappal nemi életet élnek. A dolog nem megy. Mármint az embernek. A bonobónak megy. Ahogy Hernádi mondja.
– Kétségbeesve ébred? Pokolnak érzi életét, társát, rosszkedvének tele tündöklő napba sose vált át? Utálja önnön gyermekét, munkáját, lakhelyét, országát, magyarságát netán, nemzeti kisebbségét? Szerezzen be olyas háziállatot, amely Whiskast eszik, mert a Whiskas… Jezovics eleinte valami Winnetou-féle indián eledelre gondolt, aztán hallja a rádióban ódon és friss macskák csámcsogását, s lassan lemond az akkurátusan odakészített, félig remegő lágy tojásról, a hajszálvékonyra gyógyszeletelt szalámiról, az újabban ragyogó fehéren beszerezhető liptói túróról, a csöndes, idős barna, pirítósan görbültre finomított, halk kenyérről, a még fél magyar, szétcsattanó nógrádi paradicsomról, melynek gerezdjeire egy-egy csöppenet vajsárga majonéz kerül, lemond a tegnapról fölkunkorodó pontyszeletke aranybarna bundájáról, le a szürcsölhető, emésztető, Julikától téliesített, félbarnára lottyadt savanyú paprika levének kortyintásáról s utóbb az oldó-kötő csokoládéfagylalt nyelvérintéséről, mert lecsap hajnali álmaira a hang:
– Hízik ön? Hány éve lehet magának, ha belegondol? Ajánlhatjuk világra kiterjedt, pápai jóváhagyással működő előeutanáziánk fogyasztókúráját. Milliószám szenderültek át segítségével, elkerülvén a közvetlen exitálást.
Jezovics gyomra tótágast áll már a rákényszerített macskaeledeltől, öklendezik, nyög, verejtékezik, oda a vers, a mályvarózsa, a bonobo majmoktól örökölt szexuális szerelem emléke is, oda maga az étvágy, az élet étvágya, reszketve kapkod a világmegváltó Salvus után, hogy langyosan leöblítve szabadon, a társadalom szabad tagjaként böfögjön. Ám a reklám tovább szól:
– Ne hagyja magát magára! Önnel vagyunk!
Köszönöm, dereng még át a vén agyon, a biztosító által biztosított konyhájának billegő asztalára hanyatolva, mint egy fehér burnuszos ajatollah. Fülébe sejtelmes hang suttog:
– Intimbetét! Szagellenes tornaórák, táncestélyek! Használja főzés közben is! Megéri!