Blair pirruszi győzelme

Történelmi jelentőségű győzelmet aratott a csütörtöki választáson a brit Munkáspárt. Évszázados fennállása alatt ugyanis most történt meg első ízben, hogy a szavazók egymás után három országos választáson munkáspárti miniszterelnököt juttattak a Downing Street 10.-be. Elvben tehát Tony Blairt tekintheti a diadalmas párt eddigi legsikeresebb vezetőjének. Győzelmében azonban majdnem annyi az üröm, mint az öröm. Vagy ahogyan egy csaknem két évszázaddal korábbi brit miniszterelnök, Wellington fogalmazott a waterlooi ütközet halottainak láttán: ennél a megnyert csatánál csak egy elvesztett csata lenne még szomorúbb.
A győztes Munkáspárt alsóházi többsége nem egészen harmadára csökkent. Tony Blair tekintélye, hitele, személyes népszerűsége kiköszörülhetetlen csorbát szenvedett, és általános az a várakozás, hogy a következő választási harcra már nem ő, hanem eddigi pénzügyminisztere, Gordon Brown vezeti majd a pártot. A brit média ennyire megcsappant alsóházi többség esetére még két, legfeljebb három évet jósolt Blairnek a Downing Streeten. Az általános vélemény szerint a munkáspárti kormány győzelme nem a miniszterelnök érdeme, hanem épp ellenkezőleg, miatta lett a győzelem a vártnál szinte zavarba ejtően kisebb. Tony Blair arcán a hagyományos mosoly a választási kampány hónapjai alatt szinte szemmel láthatóan vált elkeseredett, aggódó fintorrá, amint világos lett, hogy az iraki beavatkozás a Munkáspárt üdvöskéjéből a párt terhévé tette a miniszterelnököt. Blair minden kijelentése, minden ígérete, minden garanciája mögött ott kísértett az öngyilkos David Kelly fegyverszakértő, aki széttépte a Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereinek „azonnali, közvetlen fenyegetését” bizonyító, híres „dörzsölt dosszié” hitelét, ott visszhangzott a miniszterelnök kijelentése, hogy bár az iraki diktátor trónfosztása önmagában is kívánatos, a szövetségesek nem ezért, hanem a fenyegetés elhárítása végett mennek harcba Irak ellen. Nem vitás: a lakosság jó részének feltűnt, hogy a nyolc év több mint hatvan adóteher-növelése még mindig nem hozta meg az ígért eredményt sem a betegellátás, sem a közoktatás terén. Újra meg újra tapasztalni lehetett, hogy a közbiztonság zilált állapota, a közlekedési viszonyok, a nyugdíjrendszer bakugrásai sokakat aggasztanak vagy dühítenek, de a százhatvanas alsóházi kormánytöbbségnek mégiscsak Irak tett pontot a végére. Irak az oka, hogy Blair szavainak hitele értékét vesztette. Irak az oka, hogy amikor Tony Blair választókerületében, Sedgefieldben ellenjelöltként lépett fel Reg Keys, egy Irakban meggyilkolt angol katona apja, ismeretlen létére is a szavazatok tíz százalékát hódította el a miniszterelnöktől. Ugyancsak Irak az oka annak, hogy George Galloway volt munkáspárti képviselő, akinek nemrég alakult Respect nevű pártja elítéli a háborút, London egyik választókerületében kiszorította a kerület addigi munkáspárti képviselőjét, Oona Kinget. Ebben a választókerületben több a mozlim szavazó, mint bármely más angol kerületben, és Galloway győzelme szintén a kormány iraki politikájának szánt pofon. A kormány szerencséje, hogy egyetlen kormányalakításra képes ellenfele, a Konzervatív Párt szintén nem ellenezte az iraki beavatkozást. Michael Howard, a toryk vezetője részéről opportunizmusnak tekintették, amikor azt mondta, hogy a háborút indokló hírhedt „dörzsölt dosszié” őt is megtévesztette.
A választás legvalószínűbb győztese Gordon Brown, aki pénzügyminiszteri tisztségében távol tartotta magát az iraki vitától, és aki a miniszterelnöki szék természetes örököse, ha Tony Blair távozik a kormány éléről.