A harmincas éveiben járó mérnök nyolcvanhatban szökött el Romániából. Némi ausztriai pihenő után került Amerikába, ahol délutáni-éjszakai munkával teremtve elő a pénzt egyetemet végzett, népi tánccsoportban ismerte meg későbbi feleségét, egy már itt született magyar lányt, akit megtanított magyarul, és most az Amerikai Szabadalmi Hivatal felelős állásban levő tisztviselője.
Árpád és barátai már új generációs magyarok. Számukra nem az a fontos, hogy ki mikor kelt át az óceánon, és ott volt-e a Corvin közben. Meddő viták helyett a tanulásra és karrierépítésre koncentrálnak: van közöttük világhírű kutatóintézetben vezető állású éppúgy, mint multinacionális telefontársaság nemzetközi pénzügyi igazgatója. Gyerekeik jövőjében azonban bizonytalanok. Nem pénzügyi értelemben: abban merülnek fel kételyeik, hogy unokáik tudnak-e majd magyarul beszélni.
Kovács Árpádnak a családban is meg kellett vívnia a csatát azért, hogy háromesztendős lányával csak a szülők anyanyelvén beszéljenek. Réka a Duna Televízió meséit nézi, Doktor Bubó-DVD-t kap Magyarországról ajándékba, és fújja a népdalokat vasárnap délutánonként, amikor házukban a szülei néptáncra tanítják a cserkészeket.
– Sokan mondják, hogy rossz lesz a lányomnak, ha úgy kerül az iskolába, hogy egy szót sem tud angolul – mondja Árpád –, de azt válaszolom nekik, hogy amikor átjöttem, én sem értettem sok mindent, mégis elvégeztem az egyetemet. Úgy gondolom, először magyarul kell jól megtanulniuk a gyerekeimnek, az angol úgyis rájuk ragad, ha közösségbe kerülnek.
A fiatal amerikaiakkal jófajta magyar borok mellett beszélgetve kiderül, hogy szerintük a tizenkét–tizennégy esztendős életkor a kritikus időszak gyermekeik identitásának kialakulásában. Sokan ezért házat vesznek Magyarországon vagy a Kárpát-medence valamelyik magyar lakta vidékén, netán vállalkozásba is kezdenek, hogy legyen miért hazajárni. Évente néhány hetet-hónapot igyekeznek otthon tölteni a családdal. A kettős kötődés mellett az is fontos, hogy néhány évet otthon töltsön a fiatal, ha lehet, Magyarországon végezze el a középiskola utolsó éveit vagy az egyetemet. Így talán van esély arra, hogy jó amerikai, de hű magyar is váljon belőle.
Ahogy fogy a bor, az is kiderül, hogy a sikerek ellenére nehezen békülnek meg a lelkiismeretükkel. Sokan átmeneti lakhelyüknek tekintik Amerikát, végső céljuk az, hogy a megszerzett tőkével és tapasztalattal hazatelepüljenek. Ebben óriási segítség lehet az internet, hiszen már százezerszám vannak olyan állások, amelyek betöltéséhez nem lényeges a fizikai jelenlét, a világ bármely pontjáról el lehet végezni a munkát egy számítógép és a világháló segítségével.
A baráti kör túlélési stratégiája mellett természetesen vannak más megoldások is. Akad olyan kitelepült, aki – bár még maga sem beszél tökéletesen angolul – egyetlen szót sem szól magyarul a gyerekéhez, és jobb beilleszkedése reményében egy fekete kosárlabdasztár nevére keresztelte. Ezért aztán az otthoni nagyszülők szótárral a kezükben kérdezik meg az unokát, hogy kér-e vizet – már ha egyáltalán jut idejük a szülőknek hazalátogatni a nagy beolvadási műveletben.
A washingtoni magyarok március tizenötödiki ünnepségét a Wesley Teológiai Szeminárium egyik kápolnájában tartották. Több éve kialakult szokás szerint meghívják ide a követséget, az ötvenhatos forradalomra pedig a követség szervezésében emlékeznek októberben. Az idén a nagykövet nem ért rá elmenni a márciusi ünnepre, ám rendezett egy meghívásos fogadást. Diplomatikus húzás volt, mert így csak azokkal találkozott, akikkel akart. Sokan azt is furcsállották, hogy a nagykövet a Capitoliumban Kossuth szobra mellett a Raoul Wallenbergét is megkoszorúzta, aki – minden tiszteletünk mellett – nem éppen negyvennyolcas hős.
Akinek nem volt még alkalma az emigrációban élő magyarok ünnepségeit látni, annak torokszorító érzés, ahogyan akcentussal szavalják a fiatalok a Talpra, magyart!, és az is sajátos tapasztalat, ahogyan – az előadás szünetében – a gyerekek egymás között azonnal átváltanak angolra, mihelyt a felnőttek nem figyelnek rájuk.
A következő helyszín New York, ahol a Kossuth-szobornál a magyar főkonzulátus szervezett koszorúzással egybekötött emlékezést. A részvétel ösztönzésére egy magánszemély az első száz megjelentnek fejenként tíz dollár útiköltség-térítést ajánlott fel. Hasonló akcióra nem emlékeznek az itteni magyarok, de a kezdeményezés sikeresnek bizonyult, mert hamar elfogyott az ösztönzőnek szánt ezer dollár. A nagy ünnepséget délután szervezték egy kibérelt iskolában. Ezen már nem vettek részt a főkonzulátus képviselői, ami nyilván nem függ össze azzal a ténnyel, hogy az ünnepség díszvendége volt lapunk munkatársa, Bayer Zsolt és Székelyudvarhely polgármestere, Szász Jenő.
A nagy sikerű előadások után a világvárosban illegális munkából élő fiatalok egy csoportja meghívta a vendégeket másnapra beszélgetésre. A találkozót az Empire State Building aljában beszéljük meg, előtte van idő végigbámészkodni az írek Szent Patrik-napi hagyományos felvonulását. Az ötödik sugárút hosszú órákra lezárva, tízezerszám vonulnak fel a különféle nemzeti viseletbe és egyenruhába öltözött emberek. Hordószám folyik a sör, lobognak az ír zászlók, szólnak a dudák. A magyarok miért nem mutatják meg magukat évente egyszer? – tesszük fel a jogos kérdést.
A fiatalok hatalmas amerikai autóval érkeznek, már elkezdenék irigykedni, amikor leáll a motor. A sofőr szerint az automata váltó elektronikájával van baj, de két és fél ezer dollárba kerülne a megjavíttatása. Ennyiért már jobb autót lehet kapni, de nincs rá pénz, ezért két-három sarkonként újraindítva a motort csapjuk be a fedélzeti komputert, és robogunk a magyaroknak otthont adó Queens negyed felé.
Vendéglátónk, Pápai Szabolcs öt éve érkezett Győrből azzal, hogy némi pénzt keres az otthoni életkezdéshez. Úgy mutatja be barátait, hogy mindannyian olvasták a beatnemzedék bibliájának számító regényt, Jack Kerouac Úton című munkáját, és kalandvágyból indultak el szerencsét próbálni. Állításuk szerint legalább negyvenezer fiatal magyar illegális munkás lehet a városban: a lányok többnyire bébiszitterkednek vagy takarítanak, a fiúk pedig alkalmi munkát vállalnak lakásfelújításokon és építkezéseken. A világváros varázsa hamar elmúlt számukra, és kezdték egymást keresni a nagy olvasztótégelyben. Piacon, metrón, véletlen találkozások során bukkantak egymásra, így alakult ki a most harminc–negyven főből álló közösség. „Otthon nem érdekelt minket, hogy magyarok vagyunk – mesélik. – Ez itt lett fontos.” Amerikán keresztül ismerték meg a hazájukat, itt kezdtek őstörténettel foglalkozni, és most azon gondolkodnak, hogy szabad területet bérelnek valamelyik bérház tetején, hogy megtanuljanak nyíllal célba lőni.
A kis csapat a december 5-i népszavazás után még jobban összekovácsolódott. Szerettek volna szavazni, de nem volt rá lehetőségük, pedig még autót is szerveztek a washingtoni utazáshoz. A sokk után gyűjtésbe kezdtek, a tíz dollárokból összeadott négyszázezer forintnyi adományt (és az otthon gyűjtött ruhákat) a győri rokonság vitte el Böjte atya árváinak Dévára. Most azt tervezik, hogy az összegyűjtött pénzükből Erdélyben, a Gyimesekben vásárolnak házakat, ahol faluturizmusból és ősi magyar állatok tenyésztéséből fognak megélni. A huszonéves fiatalok zömének egyébként nincs rokona Erdélyben.
– Itt, New Yorkban tapasztaltuk meg, hogy nem mi vagyunk a legnyomorultabbak a világon – meséli Pápai Szabolcs. – Ha másra nem is, erre jó volt az itteni tapasztalat. Az otthoni húszfős társaságunkból – akik többnyire 1970 és ’75 között születettekből kerülnek ki – tizenegy megjárta már Amerikát. Itt megtanultuk, hogy tisztességesen is lehet pénzt keresni, de azt hiszem, azért idővel mindenki hazamegy.
Elsőnek érdekes módon az a lány készül az útra, aki a legszerencsésebb volt közülük, mert kisorsolták a vízumlottón, s ennek köszönhetően bébiszitterkedés helyett legálisan vállalhatott jól fizető munkát. A honvágy talán nála a legerősebb, és az amerikai tapasztalat arra tanította meg, hogy bízhat magában, hiszen idegen környezetben is tudott egzisztenciát teremteni.
Szabolcsék baráti társaságának esete nem mondható tipikusnak: az illegális munkavállalók többsége arra törekszik, hogy minél gyorsabban beolvadjon, mert akkor kisebb a lebukás kockázata. New York nagy csábítás annak is, akinek csak a díszlet a fontos, hiszen a város mindenféle igényt kielégít. Aki akar, még Pa-Dö-Dö-koncertre is elmehet, mert egy vállalkozó hetente szervez bulit magyarországi popsztárokkal.
A következő napokban Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterhez csatlakozom, akit az Újvilágban élő erdélyi és anyaországi magyarok hívtak meg közönségtalálkozókra. Hivatalosak vagyunk a Teaneckben élő Magyar Kálmán házába is, ahol polgári kör alakul éppen. A kulturális menedzser és vállalkozó hetvenöttől „importálja” a magyar néptáncot Amerikába: együttesek és oktatók számára szervez turnékat.
Magyar Kálmán úgy véli, a hetvenes évektől kezdték kutatni az emberek a gyökereiket. Amerika rájött arra, hogy polgárai annál többet érnek, minél jobban ismerik és megélik eredeti identitásukat, kultúrájukat. Az Államokban jelenleg másfél millió olyan ember él, aki magyar gyökerűnek vallja magát, de a tizedük sem beszéli ősei nyelvét. A tények tudatában kell lennie annak, aki kulturális importra adja a fejét: a magyar kultúra önmagában nem árucikk itt, hiszen minden nép megjelenik a maga kuriózumával, de megfelelő csomagolással eladható a hungarikum is. Nagy siker volt két éve például a Csárdás, a kelet tangója című előadás, a zene és a tánc ugyanis nem nyelvfüggő, ezért szélesebb tömegeket érint.
Az itt élő magyarok kulturális igénye is nagyon összetett. Aki a háború előtt érkezett, az egyszerű dallamokra, a régi Budapest hangulatára vágyik. Az ötvenhatosok slágereit a cigányzenészek tudják a legjobban játszani, a hetvenes évek gazdasági menekültjei már fogékonyak a népi kultúrára is.
Az is lehet magyar, aki nem tud magyarul, fejti ki Magyar Kálmán, ezért olyan programokat kell hozni, amelyekben ők is megtalálják az örömüket. A magyar kolóniák fellegvárai a templomok maradtak, de sok helyütt már a pap sem beszéli a nyelvet. A közösségek meggyengültek, ezért minden nekik szervezett program élethosszabbító műtétnek számít. A nagy kivándorlási hullámok elültek, hosszú távon itt nincs magyar jövő.
A polgári kör alakuló ülésén Magyar Kálmán megrázó erejű beszédben vázolta fel, hogy miért kell az amerikai magyaroknak is hallatniuk a hangjukat a nagy nemzeti kérdésekben. „Hű amerikai állampolgárok, de felelős magyarok is vagyunk – mondta. – Keresni kell a kapcsolatokat az anyaországban és a Kárpát-medencében azokkal, akik a nemzet megmaradását mindenekfelett fontosnak tartják, mert ha nem teszünk valamit, itt is, ott is beolvadunk.”
A következő helyszín Chicago, ahol a Szabad Magyar Református Egyház megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplik. Az erdélyi származású Balogh András lelkész szavaiból kiderül, hogy az elmúlt évtizedben megkereszteltek hét gyermeket, konfirmált hét ifjú, házasságot kötött nyolc pár, és csak négy testvért kellett elkísérni utolsó útjára. Az alig ötventagú gyülekezet segített az Arad környéki szórványiskoláknak, a szilágysági Hadad község veszélybe került műemlék templomának, és támogatták Böjte Csaba árváit is.
Európában talán furcsának tűnik, de az Államokban a templomokat is eladják, ha kifogynak belőle a hívek. A régiek helyét átveszik az új, életképes közösségek, de az sem ritka, hogy bútorüzlet vagy más kereskedelmi egység lesz az istenházából. A magyaroknak jelenleg hetven református gyülekezetük van Amerikában, de ezek döntő többsége elöregedő közösség, így jogos a kérdés, mi lesz hosszú távon az egyházi vagyonnal.
A tizenkét állomásos út során mindenütt elsőrendű kérdés és tátongó seb volt a kettős állampolgárság ügye. Az anyaországi elutasítás az amerikai magyarok jelentős részét is érintette, mert így nem kaphatnak magyar állampolgárságot, akik a mai Magyarország területén kívül születtek. Sokan pedig úgy tervezték, hogy öregségükre hazaköltöznek, és otthon élik fel az itt összegyűjtött vagyont.
– Nem lett volna jobb a magyar államnak, ha Florida helyett otthon veszünk lakást, és ott költjük el a nyugdíjunkat? – kérdezte egy délvidéki származású denveri idős házaspár. – Nekünk az amerikai egészségbiztosító fizetné a gyógykezelésünket is, nem volnánk a magyar társadalom terhére. Nem értjük, hogyan szavazhatott magyar ellen a magyar!
A főváros környékén olyan házaspárral is találkoztam, amelyik évente több ezer dollár értékben támogat Kárpát-medencei magyar ügyeket. Szerették volna, ha élsportoló gyermekeik magyar válogatott színekben indulnak a világversenyeken. A fiatalok állampolgársági kérelmét azonban folyamatosan elutasítják, mert a szülők egyike Kárpátalján született.
A hazafelé tartó repülőgépen arra kértem az udvarhelyi polgármestert, hogy próbálja összefoglalni a tizenhat napos út tapasztalatait. Szász Jenő úgy látja, ott kint talán még nehezebb magyarnak megmaradni, mint a Székelyföldön. Amerikában ugyan senki sem üldözi a magyart, de a gazdasági-társadalmi gőzhenger nyomása ellen nagyobb anyagi-szellemi erőfeszítéseket kell tenni, mint a politikai presszió ellen. A Székelyföldön mindenki magyarul beszél, és azokon a helyeken, ahol többségben vagyunk, még egy kevés önkormányzati pénz is kerül a kulturális-oktatási intézményrendszer működtetésére. Amerikában hétvégi iskolákban, cserkészrendezvényeken tanítják magyarul a gyerekeket, de sajnos sokszor kevés sikerrel, mert a fiatalok nem érzik fontosnak azt, ami a szüleiknek életbe vágó.
– A találkozókon azt javasoltam, hogy fogjuk meg egymás kezét mi, határon és óceánon túli magyarok. Küldjük el egymáshoz nyaralni a gyerekeinket: a mieink angolul tanulnak odaát, és ez fontos a globalizálódó világban, az övéik pedig magyarul a Székelyföldön. Arra próbáltam rávenni az embereket, hogy fél lábbal kapaszkodjanak meg itthon, költözzenek haza, vegyenek portát, termőföldet, indítsanak kisvállalkozást valahol a Kárpát-medencében, mert így talán sikerül megmaradni, fenntartani a kettős kötődést több nemzedéken át. Ha hazaérek, létrehozunk egy földalapszerű részvénytársaságot, hogy az itteni magyarok pénzéből nekifogjunk visszavásárolni a Kárpát-medencét, mert meggyőződésem, hogy az átalakulóban levő Kelet-Európában is vannak olyan jó üzletek, mint ha Kaliforniában költenék el az emberek a pénzüket.
origo.hu
Orbán Viktor: Ukrajna uniós tagsága a mindennapi életünket közvetlenül fenyegető veszélyeket hoz magával
