Egy skót a jenkik udvarában

Akinek volt alkalma, ideje és késztetése kedd este végignézni a George Galloway brit képviselő szenátusi meghallgatásáról készült terjedelmes összefoglalókat, mondjuk a CNN-en, felejthetetlen politikai show-nak lehetett szemtanúja. (Jay Leno vagy Conan O’Brian igen lapos teljesítményt nyújtottak hozzá képest aznap este az NBC-n). Az olajat élelemért ENSZ-program visszásságait vizsgáló washingtoni vizsgálóbizottság, amely eredetileg aznap azt hivatott volna tisztázni, hogy a baloldali honatya miként érintett a botrányban, nem sokat tudott hozzátenni a kitűnő alakításhoz, amelyben Galloway egész egyszerűen megfordította a szerepeket, és hosszú vádbeszédet mondott a Bush-kormányzat ellen, olyat, amit talán még Zola is megirigyelhetett volna.
Ez a j’accuse elsősorban az iraki háború okán sorolta a Bush-kormányzat bűneit, ami nem példa nélkül való, ám az amerikai kongresszusban szokatlan, patinás oráció váratlanul érte az amerikai vizsgálóbizottságot. Ahogy a Washington Post tudósításában megjegyezte: „(Galloway) támadó fellépésétől és hangnemétől a jelek szerint a minnesotai Norm Coleman, aki első idejét tölti a törvényhozásban, és a vizsgálóbizottságot vezeti, köpni-nyelni nem tudott”. A helyszíni beszámolók alapján az is elmondható, hogy az újságírók számára hasonló meglepetést jelentett e klasszikus időket idéző beszéd, hiszen például a brit Guardian tudósítója megjegyzi: mikor Galloway egyik válaszát megelőzően felpattant helyéről, és határozott léptekkel kisietett a teremből, az összes újságíró utánatódult, várva a műsor következő felvonását, ám kiderült, hogy a képviselő csupán a mosdó felé igyekezett.
A skóciai The Herald egyik szerkesztője a CNN-ben aznap este megjegyezte: a szenátusi bizottság nem végezte el a házi feladatot, hiszen ha megnézték volna, ki is Galloway, akit szokás a politika utcai harcosának nevezni Nagy-Britanniában, nem kockáztatták volna meg, hogy meghívják Washingtonba beszámoltatni állítólagos érintettségéről a vizsgált tranzakciókban. Gallowayről annyit teljes bizonyossággal tudni lehet, hogy a napokban lezajlott brit parlamenti választásokon újraválasztották választókerületében, annak ellenére, hogy nem állt mögötte komoly erőt felmutató párt. (A Munkáspártból az iraki háborút és Tony Blair miniszterelnököt bíráló szavaiért távolították el: Busht és Blairt farkasoknak nevezte, majd egy későbbi felszólalásában bocsánatot kért – a farkasoktól.) Hogy a háborúellenes retorika ennek ellenére belépőt jelentett számára a parlamentbe, legalábbis meggyőzhette volna az amerikai szenátorokat Galloway szónoki képességeiről, de legalábbis arról, hogy a brit és egyre inkább az amerikai közvéleményben is súlyos kérdések fogalmazódnak meg az iraki háború indokait illetően.
De ha más nem, hát intő jel lehetett volna Coleman szenátor számára, hogy Galloway korábban két olyan napilapot is a földre vitt, akik azt állították, hogy 1998-ban létrehozott jótékonysági alapítványa fedésében – amely az Irakot sújtó szankciók feloldásán és az okozott szenvedések enyhítésén munkálkodott – Szaddám Huszein olaját értékesítette, és tett szert busás haszonra az üzletből.
2003 áprilisában a brit The Daily Telegraph azt állította, hogy tudósítója az iraki külügyminisztérium romos épületében a Galloway és iraki titkos ügynökök találkozóinak jegyzőkönyveit lelte meg, és hogy ezek az iratok bizonyítják: a képviselő évi 375 ezer fontot kapott a bagdadi rezsimtől szolgálataiért cserébe. A dokumentumok megtalálásának körülményei már sokakban felébresztették a gyanút, hogy meglehetősen ügyetlenül összetákolt politikai támadás van a háttérben, ám amikor tavaly a brit legfelsőbb bíróság 150 ezer font kártérítésre kötelezte a lapot a Galloway által indított rágalmazási perben, és a Telegraph meg sem próbálta védeni igazát, nyilvánvalóvá vált, hogy a dokumentumok hamisítványok. Hasonlóképpen járt az amerikai Christian Science Monitor is, amely lap három nappal a Telegraph után jelentetett meg cikket Gallowayről, gyakorlatilag hasonló vádakkal illetve a brit honatyát, igaz, más dokumentumokat idézve. Tény, ezekről két hónappal később maga a lap írta meg, hogy hamisítványoknak bizonyultak. Galloway a bocsánatkérés ellenére jogi lépéseket helyezett kilátásba, így peren kívüli megegyezés született, amelynek során a Christian Science Monitor meg nem nevezett összeget fizetett .
A palesztin ügy nagy pártfogója, 1993 óta az Irak elleni szankciók bírálója és a bagdadi rezsim vendége több alkalommal is, Galloway mindig kész a válaszcsapásra, és bár van érzéke a dramaturgiához, ellenfeleinek nem sok teret enged a szórakozásra. John Malkovich, az ismert amerikai színész, akit nyilvánvalóan irritált néhányak buzgósága, a palesztinokat ért igazságtalanságok és Irak ügyében kijelentette: George Gallowayt és az Independent című brit napilap közel-keleti tudósítóját, Robert Fisket is agyon szeretné lőni. Amikor Gallowaynek elmondták az esetet, így válaszolt: „ha ez vicc volt, akkor nem valami humoros, ha pedig nem, hallani fog az ügyvédeimről”.
A Galloway elleni vádpontok közül persze több olyan is maradt még, amely legalábbis megérdemli a figyelmet. Jótékonysági alapítványának iraki képviselője például gyaníthatóan közreműködött az illegális olajüzletekben, és egy korábbi újságírói kérdésre megjegyezte, hogy a kampánypénzek összegyűjtése mindig „rázós ügy”, ami alapján sejthető, hogy nem minden pénzügyi tranzakciója megkérdőjelezhetetlen, ám mindez semmit sem bizonyít abból, hogy Gallowaynek bármi köze lenne az olajüzelmekhez. Ráadásul kedden Washingtonban Galloway kényelmes szereposztásba került, hiszen a szenátor közismerten háborúpárti álláspontot képvisel. Az sem volt baj, hogy az egész bizottságból rajta kívül csupán a demokrata Carl Levin ült a teremben, aki ráadásul a háborút is ellenezte, mert a drámai feszültség így már adott volt: a brit honatya minden Bush-kormányzatot illető vádja most Colemanra, a bizottság elnökére szállt.
„Tudom, hogy a nívó némileg hanyatlott Washingtonban az elmúlt években, de ahhoz képest, hogy jogász, ön különösen lovagiasan bánik az igazsággal” – vágta a szenátor fejéhez Galloway, aki pontról pontra cáfolta az ellene felhozott vádakat, majd támadásba ment át: „Csak vessen egy pillantást az igazi »olajat élelemért botrányra«! Csak vessen egy pillantást arra a 14 hónapra, amikor önök irányították Bagdadot, az első 14 hónapra, amikor az önök felügyelete alatt 8,8 milliárd dollárnyi iraki vagyon tűnt el! Vessen egy pillantást a Haliburtonra és más amerikai vállalatokra, amelyek ellopták nemcsak Irak pénzét, de az amerikai adófizetők pénzét is! Vessen egy pillantást arra az olajra, amelyet még csak nem is mértek, és amelyet önök kiszállítottak az országból, és eladtak, amelynek bevételei ki tudja, hová kerültek! Vessen egy pillantást arra a 800 millió dollárra, amit az amerikai katonai parancsnokoknak adtak, hogy számolatlanul szórják szét az országban! Vessen egy pillantást az igazi botrányra, amelyet ma hoztak nyilvánosságra a lapok, és amelyet e bizottságban korábbi tanúvallomások tártak fel! A legnagyobb szankciótörők nem én vagy orosz politikusok vagy francia politikusok voltak. Az igazi szankciótörők az önök saját vállalatai voltak, az önök kormányának jóváhagyásával.”
Azt persze nehéz kibogozni ezek alapján, hogy Galloway valóban érintett-e gyanús üzelmekben. A fentiekben tőle idézett megállapítások viszont nem állnak távol a valóságtól.