Elment Pongrátz Gergely

A Bajusz. A Corvin közben csak így ismerték. Vastag, tömött, fekete bajusza miatt kapta a Bajusz fedőnevet Pongrátz Gergely, a Corvin köz főparancsnoka. Mint ahogy biztonsági okokból becenevekkel harcoltak a Corvin közben Falábú Jancsi, Kócos, Fehér Sapka, Ágyús Gyurka, Beszkárt és sorolhatnánk, akiknek valódi kilétét majd csak az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás éveiben derítette ki a Kádár-rendszer nyomozóhatósága. Elment egy legenda, aki egész életét 1956 igazi elismertetéséért, megismertetéséért tette fel. Sokszor mondta, hogy a forradalmat el akarják rabolni tőlük, azoktól, akik csinálták, és hogy itt a veszély, mert ismét átírják 1956-ot. Valóban történtek ilyen kísérletek, hiszen egyes történészek azt szeretnék elhitetni, hogy a revizionista kommunisták robbantották ki a felkelést. Sőt olyan vélekedések is napvilágot láttak, hogy megrendelésre szították az elégedetlenséget, és azért tört ki a népfelkelés, hogy a szovjet csapatoknak legyen okuk tovább maradni Magyarországon. Sok ötvenhatos úgy érzi, hogy nemcsak a rendszerváltás folyamatából, a politikából szorították ki őket végérvényesen, hanem már azt a valóságos hitet, a létező illúziót is el akarják venni tőlük, amit Budapesten a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Széna tér és a Móricz Zsigmond körtér jelentett.
Ezeknek a féligazságoknak állt ellen Pongrátz Gergely, amikor megírta a Corvin köz 1956 című könyvét. Tény, hogy a Corvin köz volt a főváros legnagyobb harcainak színtere. Volt, hogy másfél ezren is – pesti srácok, munkások, egyetemisták, magyar katonák – felvették a harcot a technikailag jól felszerelt, sokszoros szovjet túlerővel szemben, ahol a hat Pongrátz testvérnek és Iván-Kovács Lászlónak fontos szerepe volt. A Corvin köz 1956. november 4-e után még négy napig tartotta magát, eleste azonban szimbolikus jelentőségű volt. A forradalom leverését jelentette. Pongrátz Gergely büszke volt arra, hogy amikor Jelcin orosz elnök az Egyesült Államokba látogatott, akkor a televízióban azt nyilatkozta, hogy a kommunizmus hanyatlása 1956-ban, Budapesten kezdődött el. S ehhez a hanyatláshoz a Pongrátz testvérek is hozzájárultak.
Legutoljára tavaly nyáron látogattam meg, a Kiskunmajsától öt kilométerre fekvő marispusztai tanyáján. A tanyasi ház két szobája Ötvenhatos Múzeumnak volt berendezve, a kertjében ágyúk, lövegek és egy Kossuth címeres tank idézte fel a forradalom hangulatát. Talán jelképesnek is mondható, hogy az ország egyetlen Ötvenhatos Múzeuma, valamint a Csete György építész által tervezett ’56-os kápolna nem a Corvin közben, a Baross téren, a Móricz Zsigmond körtéren vagy a Széna téren található, ahol a legnagyobb harcok voltak, hanem Marispusztán, Csongrád megyében, a fővárostól százhatvan kilométerre. Ez is egyfajta üzenetet hordoz 1956 állami megítéléséről, a nemzet megbecsüléséről, a forradalom értékeléséről. Idősebb testvérével, az akkor Amerikából hazatért Pongrátz Ödönnel fogadott, és egy kávé mellett a kerti padon arról beszélgettünk, hogy állami támogatás hiányában amerikai, magyar és helyi adományokból teremtették meg távol a fővárostól ezt az ötvenhatos központot. Az ’56-os kápolnát többnyire a környékbeliek önzetlen segítségével építették, akik nem kértek bért a munkáért. Erről úgy vélekedett, hogy él még ’56 szelleme. Pongrátz Gergely arról a történelmi, hiánypótló pedagógiai is munkáról beszélt, amit ő végez a múzeumi tárlatvezetésekor, hogy a fiatalok megismerjék a valódi ’56-ot. Meg is jegyezte: – Ami a történelemkönyvekből kimaradt, azt én itt elmondom nekik. Szinte küldetésszerűen végezte ezt a munkát, hiszen évente kisiskolások ezrei látogatták meg Szegedről, Békéscsabáról, Debrecenből, Szombathelyről, Budapestről és más városokból, falvakból Marispusztát, hogy halljanak egy valódi ötvenhatostól 1956-ról. Ottlétemkor éppen Kecskemétről jöttek iskolások, akiket Pongrátz Gergely az út másik oldalán, a múzeummal szemközti kápolnába vitt. Tanúja voltam, ahogyan az oltár feletti 338 márványtáblába vésett kivégzett hős nevéről és a hozzájuk fűződő élményeiről beszélt. A diákok megilletődöttségéből láttam, hogy egy igazi történelemóra részeseivé váltak. Sokan tudtuk, hogy a szívével bajok vannak, de ő ezzel nem igen törődött. Munkamániás volt. Három éve hozzákezdett egy nyári tábor építéséhez a közeli akácerdő tisztásán, ahol vendégül láthatta egy-egy hétre a Kárpát-medence magyar fiataljait. Gyűjtötte arra is a pénzt, hogy az ’56-os tábor ne kerüljön különösebb anyagi áldozatba a határon túli gyerekeknek. Ezt a tervét is megvalósította.
Sokan tapasztalhatták, ha a televízió vagy a rádió nyilvánossága előtt beszélt a harcok közben meghalt vagy felakasztott, börtönbe vetett bajtársairól, elérzékenyült, és olykor elsírta magát. Nem a gyengeség, hanem a tehetetlenség férfikönnyei voltak ezek. Ő igazán átérezte, hogy miért kényszerült 1956 után több mint kétszázezer magyar elmenekülnie a hazájából. Ő is ette a hontalanság keserű kenyerét az Egyesült Államokban, de amikor a rendszerváltás elhozta Magyarországnak is a szabadságot, azonnal hazajött. Addig nem tehette meg, hiszen keresett közellenség, ellenforradalmár volt harmincnégy éven keresztül.
Többször említette nekem keserűen, hogy hazánkban egyesek úgy vélik, ha majd kihalnak az ötvenhatosok, akkor lehet tárgyilagosan beszélni a szabadságharcról. Ő nemigen hitt benne. Viszont hitt a következetes felvilágosítómunkában, amit minden jó érzésű magyar embernek el kell végezni. Reméljük, lesznek olyan bajtársai, szakavatott történészek, akik halála után folytatják ezt a munkát.
Tavaly búcsúzáskor a kápolna falára mutatott, a két üresen hagyott kis márvány- táblára. Akkor is könnyekkel lett tele szeme, amint Ödön testvére előtt halkan elismételte kétszer is: – Az egyikbe az én nevemet véssétek.
Pongrátz Gergely hetvenhárom éves volt. Az utolsó vele készült interjúban arra a kérdésemre, hogy mindezt miért csinálja, ezt válaszolta: „Nem engedem eladni a forradalmat. Addig, amíg itt van a múzeum, a kápolna és a márványtáblákon a nevek, a 338 felakasztott hős neve, addig nem lehet letagadni az igazságot. Ez kötelez engem. Bármi is történt velünk, örülök annak, hogy részt vehettem a forradalomban, és képes voltam ezt végigvinni.”