Az utazó tudtán kívül már a landolás után kapcsolatba kerül a tajvani egészségüggyel. A repülőtéri ellenőrző kapu ugyanis a belépő testhőmérsékletét is megméri, s ha netán lázasnak találják, tüstént orvosi vizsgálatnak vetik alá. Ha pedig komolyabb kétely merül fel a doktorokban az utas egészségét illetően, jön a karantén. Mindez akár fontoskodásnak is tűnhet, de a két éve lezajlott SARS-járvány – amely rövid időn belül Kanadába is eljutott Dél-Ázsiából – megtanította a világot arra, hogy a vírusok nem ismernek határokat.
Esetünkben a lázmérő kapu vélhetően arra a következtetésre jutott, hogy a huszonkét órányi repülőút okozta fáradtságtól eltekintve kutya bajunk sincs, így gond nélkül továbbhaladhattunk a vámtisztek felé. Ott aztán olyan kép fogadott bennünket, amelynek láttán minden vérbeli honi liberálisunk ombudsmanért kiáltana. A falakon ugyanis szembetűnő táblák figyelmeztetik a Tajvanba látogatót: akár halálbüntetés is lehet a jussa annak, aki kábítószert próbál az országba csempészni. A szigetországban nem is jelent gondot a kábítószer vagy az alkoholizmus. A bárokban sem lehet esténként illuminált állapotban lévő tajvaniakat látni, és – bár a cigaretta ára csak töredéke az itthoninak – az utcákat sem rondítják elhajigált csikkek. A tajpeji kormány ugyanis igen sokat áldoz a megelőzésre. A nyilvános vécékben foghíjas csempeburkolat helyett a biztonságos szexet népszerűsítő plakátokra vetül a férfiember tekintete, és esti sétánk során egy alkalommal arra lettünk figyelmesek az egyik bevásárlóközpont előtt, hogy összetéveszthetetlen gumiszerelést öltött színész billeg a kamerák kereszttüzében – a közszolgálati televízió forgatott épp óvszerreklámot –, harsány jókedvre fakasztva az arra járó tajpeji fiatalokat.
Persze nem csak emiatt van az, hogy a WHO felmérése szerint a tajvani a világ második legegészségesebb nemzete – csupán egy helyezéssel maradva le a világelső svédek mögött. A Kínai Köztársaság néven is ismert Tajvan az egészségügy terén ugyanis csodát tett az elmúlt évszázad során – 1906-ban még mindössze negyvenhárom, illetve harminckilenc év volt az ország nő- és férfilakosságának átlagéletkora, ám ez 2002-re már hetvenkilencre, illetőleg hetvenháromra nőtt, a gyermekhalandóság pedig ekkorra tízezrelékre csökkent. (Ugyanez a mutató Magyarországon még ma is a háromszorosa a tajvaninak.) A WHO már 1965-ben maláriamentes övezetté nyilvánította az országot, és 1959 óta a veszettség egyetlen esetét sem regisztrálták – bár, mint Mej Ling-hsziao, az egészségügyi tárca tanácsadója elárulja, ebben annak is fontos szerepe van, hogy a szigeten nem él denevér, amely az emberrel folyamatos kapcsolatban álló háziállatokra terjesztené a vírust. S talán egyetlen adat sem árulkodóbb annál, mint hogy Tajvanban minden hatszázharminckét lakosra jut egy orvos…
Mindemellett az ország egészségbiztosítási rendszeréről is túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy remekmű. A köztársaság kormánya 1995-ben indította útjára a nemzeti egészségbiztosítási programot azzal a céllal, hogy a gyakorlatban is minden tajvaninak biztosítsa az egészséghez való jogot. Akkoriban még nyolcmillió embernek nem volt egészségbiztosítása, mára azonban a lakosság kilencvenhat százalékát fogja át a rendszer. Ráadásul a biztosítottaknak csaknem kilencven százaléka elégedett a szolgáltatással, ami nem is csoda. A szisztéma ugyanis nemcsak az ország állampolgárainak, hanem az állandó tajvani lakcímmel rendelkező külföldieknek és azok hozzátartozóinak is biztosítja az ellátást, amely az alapvető gyógyszerek ingyenességétől a hagyományos kínai gyógymódok alkalmazásáig terjed. A munkáltatók a költségek hatvan százalékát állják, a vállalkozók harminc százalékot fizetnek be, tíz százalékot pedig az állam fedez. Minden tajvaninak ott lapul a pénztárcájában a kórtörténete: a mifelénk dívó papírcetli helyett használatos, csippel felszerelt kártya tüstént tudatja orvosukkal, milyen betegségeken estek át nemrégiben, valamint arról is tájékoztatja a doktort, miféle gyógyszereket írtak fel a betegnek a kollégák a közelmúltban. Ez utóbbi azért is hasznos, mert így elkerülhető, hogy a páciensek visszaéljenek a rendszer nyújtotta lehetőségekkel, tudniillik az országban nem szükséges háziorvosi beutaló ahhoz, hogy a betegeskedő polgár kikérje a szakorvos véleményét. Arra a kérdésre pedig, hogy honnan tudják a tajvaniak, milyen szakorvoshoz kell fordulniuk, ha betegnek érzik magukat, Mej Ling-hsziao szűkszavúan mindössze annyit felel: okosak az emberek.
Persze hozzáértő orvosok nélkül a legjobb egészségbiztosítási rendszer sem lehet sikeres. A tajvani egészségügy e tekintetben is irigylésre méltó: mi sem árulkodóbb annál, mint hogy a szigetország szakorvosainak hatévenként újabb képzésen kell részt venniük, és csak sikeres vizsga esetén praktizálhatnak tovább. Közel egy évtizede kiderült, hogy a magas követelmények az egész világnak a hasznára válnak, ugyanis 1996-ban éppen egy tajvani orvos, Henrich Cseng fedezte fel a módszert arra, hogyan lehet regenerálni az elszakadt idegpályákat. Tajvanban azóta bevett gyakorlattá vált Cseng doktor találmánya: az általa vezetett neuronregenerációs központban valóban járni kezdenek azok, akik korábban élethossziglan tolókocsiba kényszerültek volna. Persze nem Tajvanban járnánk, ha a rehabilitáció során nem használnák fel az informatika legfrissebb vívmányait is: a betegek számítógéphez kapcsolt, mozdulatérzékeny kesztyűkkel, monitor előtt készülhetnek arra a pillanatra, amikor végre a való életben is saját kezükkel fognak meg és emelnek fel tárgyakat. A tréning a kórházból való távozás után is folytatódhat – a hazatért páciens által használt szoftver az interneten keresztül közvetíti a kórháznak a beteg eredményeit, így az orvos folyamatosan figyelemmel kísérheti a gyógyulást anélkül, hogy a lábadozónak folyton kontrollra kellene járnia.
Ne feledjük azért: az egészségügy magas színvonalában annak is nagy szerepe van, hogy Tajvan az elmúlt évtizedek során hihetetlen gazdasági fejlődésen ment keresztül – a világ harmadik legnagyobb valutatartaléka is ebben az alig dunántúlnyi szigetországban található. Tajvan nem csupán saját polgárainak jólétét tartja szem előtt; az orvostudomány terén elért eredményei, valamint a jótékonykodása okán is érdemes a világ figyelmére. Azonban az Egészségügyi Világszervezet mintha nem szívesen ismerné el gyakorlati lépésekkel is az ország eredményeit. A köztársaság ugyanis – bár számos gazdasági világszervezetnek a tagja évtizedek óta – nyolc éve hiába próbál belépni a WHO-ba. Ebben az is közrejátszik, hogy Kína – mióta 1948-ban, a kommunista hatalomátvételt követően Csang Kaj-sek a tajvani szigetre mentette át kormányát, s ezáltal biztosította a Kínai Köztársaság jogfolytonosságát – a saját gyarmatának tekinti Tajvant, amelyet mindössze huszonhat ország, köztük a Vatikán ismer el önálló államként.
Tajvan azonban önálló államnak tartja magát, és úgy is működik. Peking viszont a legkülönfélébb diplomáciai eszközökkel próbálja rábírni a világot az „egy Kína elv” képviseletére. A Kínai Népköztársaság például II. János Pál pápa temetésén sem vett részt amiatt, hogy a Vatikán diplomáciai kapcsolatot tart fenn Tajvannal, és meghívta a szertartásra a szigetország miniszterelnökét. Az állam helyzete nemzetközi jogi szempontból valóban bonyolult, azonban a kórokozók – például a SARS-vírus okozta tüdőgyulladás vagy éppenséggel a madárinfluenza – elé nehéz politikai akadályokat állítani mostanság, amikor a kórokozók is repülővel utaznak.
Két évvel ezelőtt, a SARS-járvány fenyegető terjedése idején Tajvan egy amerikai szervezeten keresztül volt kénytelen konzultálni az érintett országokkal, holott a WHO-tagság azonnali és közvetlen kapcsolattartást tett volna lehetővé. Tehát amennyiben egy másik érintett országban rájöttek volna a kór megelőzésének módjára, az információnak közel húszezer kilométert kellett volna utaznia, hogy elérje a tajvani hatóságokat. Tajvan WHO-tagságát Kína persze diplomáciai vereségként könyvelné el, mint ahogy az is kétségtelen, hogy a szigetország számára ugyanez előrelépést jelentene a nemzetközi közösségbe történő teljes betagozódás felé. A perpatvar azonban nem csupán két távol-keleti ország fél évszázados vitájáról szól. Biztonságosabb volna a világ, ha május 10-i döntésében a WHO a szakmai szempontokat részesítené előnyben a politikai megfontolások helyett.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
