Élünk és meghalunk

Eltemettük a Zolit. Borongós, esőre hajló nap volt ez a májusi csütörtök, az orgonák már hervadoztak. Meg mi is. Egy legendával lettünk szegényebbek. Sok-sok dobszólóval kevesebbek.
Pásztory Zoli már odaát van. Réges-régi Illés-lemezeket tartok a kezemben, benne dübörög – hol halkan, hol lelkesen – ennek a nagyszerű srácnak az emlékezete. A Tiéd, a miénk. Ahogyan írta Bródy: Élünk és meghalunk. Te mentél el elsőnek a csapatból. Korán. Tudj róla, a ritmusod itt marad örökké a szívünkben. Néha furcsa hangulatban…
Összejött ez a csapat akkor, hatvannégyben (erről is nóta szólt), „Hatvannégyben éppen elindultunk…”. És Te ott voltál – kicsit a háttérben (a dobosok mindig a háttérben vannak, de nélkülük megáll a zenekar, nincs ritmus, összhang, karakter). A te dobjaid tették Illéssé ezt a csapatot. Nélküled nem ment volna. Köszönjük. Köszönöm.
Szomorú volt ez a májusi délután, esett az eső, fájt a szívünk. Örs lép a helyedbe, Szörényi Örs, Tőled tanulta, amit a dobról tudni kell. És ez garancia. Tekinteted, arcod, bajszod itt marad velünk, talán a világörökségnek is része lesz. Tettél érte. Van világ odaát is, a sírbolt nem a végzet kapuja. A nagyok itt maradnak. Te is itt maradsz. Mi dúdolunk, te a ritmust adod, a többi meg gyerekjáték.
Szép és szomorú volt a búcsú, virágerdő lepte be a hantot, Bródy hangja elcsuklott, Illés Lajos és a Szörényi fiúk szemében könny csillogott.
Zoli elment, de itt hagyott valamit, ami tovább dobog a szívünkben.
Sok volt a virág, még több a könny…