Évtizedes görcsök, új fóbiák

Néha egy pár nap alatt lefutó eseményben a jelen mellett benne van az egész történelem. Sőt, talán a jövő is. Ilyen a több mint két hete zajló bánsági árvíz is: anyaország és határon túli magyarság kapcsolatáról, de a román–magyar viszonyról is sok mindent megtud az, aki nem felejtette el a sorok közötti olvasás, vagy éppen a nyilatkozatokból és a nem nyilatkozásból értés tudományát.
Április második felében négy napig felhőszakadások duzzasztották meg a Bánság folyóit és patakjait. Először a Berzava okozott kárt Gátalján–Szigetfalun, aztán két helyen is átszakadt a Temes gátja, és négy, többségében magyarlakta falu került víz alá. A Bega-csatorna töltései kibírták a nyomást, de a folyó partján lévő ótelekiek mégsem úszták meg a tragédiát, mert a tőlük huszonöt kilométerre lévő Temes vize lerombolta az épületek háromnegyedét. Április 22. óta ötven négyzetkilométeres tenger van a Bánátban, a víz szintje alig apad, a térségben majd’ ötezer embert kellett kitelepíteni, és több mint nyolcszáz ház dőlt össze.
Eddig a tények, innentől már minden vagy történelem, vagy politika. A Bega–Temes–Berzava-gátrendszert még az Osztrák–Magyar Monarchia mérnökei építették, biztosítva a térség árvízvédelmét. A gátakat a szocialista rendszerben tessék-lássék módon, míg a rendszerváltás után csak papíron javították. Az elmúlt öv évben ugyan ezerötszázmilliárd lejből (tízmilliárd forint) gazdálkodhatott a Temes megyei vízügy, de a mostani ár egy vízügyi panama kulisszatitkairól is lemosta a port. A védelmi stratégiát a volt vízügyi miniszter feleségének cége dolgozta ki súlyos pénzekért, a munkálatokat pedig a volt kormánypárthoz, vagyis a szociáldemokratákhoz közel álló cégek végezték el – minden valószínűség szerint csak papíron. Az is kiderült, hogy a zsíros megrendeléseket általában versenytárgyalás nélkül sikerült elnyerniük a bennfenteseknek. A tragédia részben elkerülhető lett volna még így is, ha működik a Temest és a Begát összekötő mesterséges csatorna zsilipje, mert így el lehetett volna vezetni a víz egy részét. A zsilip nem működött, de pompásan virítanak azok a villák, amelyeket – a helyiek vélekedése szerint – a gátaktól ellopott építőanyagból húztak fel a helyi újgazdagok.
A helyszínen járva azt tapasztaltam, a károsultak úgy gondolják, nem véletlen, hogy éppen a Temes jobb gátja szakadt el két helyen is. Az egyik szakadás előtt már kitelepítették annak a falunak a lakóit, ahonnan lehetett látni a töltést, mondják, megjegyezve, hogy amikor elmentek, még nem volt gond a gáttal. Ha a másik part szakad el, akkor román falvakat önt el a víz, tették hozzá, és ha nincs is igazuk, az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a térségben élő emberek számára felvetődhet az efféle megoldás lehetősége is. A jelenre jellemző tény az is, hogy a szakadás helyétől huszonöt kilométerre lévő Jánosföld és Ótelek lakosságát nem figyelmeztették a hatóságok a veszélyre. A baj után későn érkeztek a katonák, akik nem hoztak benzint a csónakmotorokba.
Az pedig már kőkemény politika, hogy Románia nem tartott igényt a Magyar Honvédség által felajánlott segítségre. A házak már két hete állnak vízben, a megoldás (szakemberek szerint is) a szivatytyúzás lenne, de mégsem volt szükség a Tisza Nemzetközi Műszaki Zászlóalj magyar moduljának kétszázötven fős legénységére és műszaki eszközeire. Ne tapossa magyar katona az ősi román földet! – lehetett hallani itt-ott, annak ellenére, hogy a két ország hadserege egy ideje közös akolban, a NATO kötelékében elméletileg vállvetve küzd a világbéke érdekében. Hivatalosan persze igen jó a viszony, Cristinel Ghica, a nemzetvédelmi minisztérium szóvivője szerint a román fél – megköszönve a magyarországi katonai felajánlást – azért nem kívánt élni a segítséggel, mert az árvíz sújtotta térségben a helyi hatóságok által kért segítséget a román hadsereg a maga eszközeivel biztosítani tudta. Ezt jómagam a helyszínen járva nem így tapasztaltam, de egy minisztériumi szóvivőnek Bukarestből nyilván nagyobb rálátása van a dolgokra, és minden bizonnyal elég volt szerda délelőtt egy darab katonai csónak a Torontálkeresztesen a víz fogságában lévő négyszáz ember élelmének és ivóvizének szállítására is. A vízügyi minisztérium – talán a televíziók és újságok nyomására és a közvélemény felháborodását érzékelve – már jóval nyitottabb volt a magyar segítségre, így a magyar környezetvédelmi és vízügyi tárca által felajánlott nagy teljesítményű szivattyúk munkába is állhattak a hét elején. A huszonkét berendezés egyenként és másodpercenként ötszáz liter víz átemelésére alkalmas, a magyar segélyt szállító menetoszlop negyvenkilenc teherautóból állt, és hatvanhét árvízvédelmi szakember fogja üzemeltetni a gépeket. A hírek szerint a román hatóságok a nemzeti gázolajtartalékból százhúsz tonna üzemanyagot biztosítottak a magyar berendezések üzemeltetéséhez.
Érdemes pár gondolat erejéig leltározni a magyar segítséget is. A képlet egyszerű: a kormánynak most sem volt fontos a határon túli magyarok ügye (a népszavazási kampány óta tudjuk, hogy nem fontos, de azért rosszul esik ezzel igazán nagy bajok idején is szembesülni), a civilek pedig újra gyorsan reagáltak. Leggyorsabbak a szegediek voltak: a Szögedi Védegylet gyűjtésében kétkamionnyi segélyszállítmányt vittek ki, emlékezve arra az állapotra, amibe a város lakossága került az 1879-es nagy árvíz idején. Akkor Európa együtt érző lakossága sietett a segítségükre, most pedig ők adtak gyors támogatást a bajba jutottaknak. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet másfél millió forint értékű élelmiszert osztott ki, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat pedig hét tonna bébiételt és háromtonnányi alapélelmiszert indított útnak.
A magyar kormánynak jó ideig nem tűnt fel, hogy magyarok ezreinek veszett el mindenük a bánáti árvízben, és szó szerint küzdeniük kell a túlélésért. Gyurcsány miniszterelnöknek most nem jutott eszébe, hogy két pokrócot felajánljon a károsultaknak, mint tette azt a szökőár idején a nem éppen sarki klímán élő szenvedőknek. Az árvíz nem érte el a szocialista hátterű vigaszkoncert szervezőinek ingerküszöbét sem, akik éppen a legkritikusabb pillanatokban szerveztek Nagyváradon (jelentős magyar adófizetői támogatással) kétes értékű hakniműsort hatszázötven fizető nézőnek, ezzel igyekezve „megvigasztalni” őket a december ötödike miatt érzett csalódásukban. Medgyessy barátja és vadásztársa, Mudura Sándor (aki magyar hitelből építhetett plazát Nagyváradon, a cég felügyelőbizottságának tagja Kulcsár Attila, és ez a vállalkozás is kapott szatyorban pénzt a K&H Bankból elsíbolt milliárdokból) adományaitól sem hangos a sajtó, talán majd az újjáépítési bizniszben (ha lesz állami pénz a rekonstrukcióra) hallunk szocialista közeli vállalkozókról. Jelen pillanatban a honvédség (a jó katona ahol tud, segít?) és Persányi Miklós környezetvédelmi miniszter a szabályt erősítő kivétel, de utóbbiról többet nem is írok, nehogy leváltsák jövő hétfőre. És ne feledkezzek meg a Külügyminisztérium által közel tíznapos késéssel felajánlott hárommillió forint (!) értékű humanitárius segélyről, melyet a Vöröskereszt visz ki a térségbe – a nevetséges összeg Polgár Viktor szóvivő szerint arra való, hogy jelképes módon kifejezze Magyarország szolidaritását.
Jelképek, görcsök, félelmek és mulasztások – lám, mindez belefér a bánáti tenger egyetlen cseppjébe.