Azt érezte át a világ rövid időre, és megdöbbent a felismeréstől. Nem lett jobban hívő, és nem lett kevésbé szekularizált. A hírközlés néhány napig őszinte érdeklődéssel csodálkozott rá a világméretű eszmélésre. A lassanként amnéziába hanyatló Európában különösen szembeszökő jelei mutatkoztak a megrendülésnek, de az Angyalvártól a ravatalig hömpölygő többmilliós tömeg talán elsősorban nem is a nagy ember halálát gyászolta, hanem saját életének elveszített részét.
Csakhogy ez az eszmélés veszélyes: a történelmi tudat, amely identitást jelent, és nagyobb, bár véges összefüggésben képes elhelyezni az ember életét, a fogyasztás veszélyes ellensége. A katolikus egyház vezetője figyelmeztetett arra, hogy „van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál.” Nem meglepő, hogy maga is olyan jellé vált, amely ellen sokan szólnak.
Nagyböjti rágalmak
A csoda három napig tartott nálunk is. Nem egyetlen pillanattal ért véget a megdöbbenés, amely a pápa halálakor Magyarországon is úrrá lett, hiszen voltak véleményformálók, akik már haldoklásától kezdve minden igyekezetükkel a pápai életmű jelentőségének csökkentésére törekedtek, és hol ártalmas, hol parciális kis jelenségként igyekeztek II. János Pál személyét feltüntetni. De néhány napig nem ez volt a tömegtájékoztatás általános hozzáállása a halálhírhez és annak kapcsán az életmű egészéhez.
A kormányzati egyházpolitika a tömegtájékoztatással nagyjából egy időben talált vissza a kerékvágásba: az alaphang a decemberi vatikáni kalandot követő kommunikációs offenzíváéhoz hasonlóan alakult. A nyomtatott és elektronikus sajtó zöme ismét a provincializmus kisszerűségének hangulatát onthatja. Valójában ott folytatódott minden, ahol a pápa halálakor abbamaradt. Emlékezzünk vissza, milyen írások előzték meg II. János Pál halálának hírét a magyar sajtóban: decembertől márciusig a rendszerváltás óta minden korábbinál nagyobb erőbedobással zajlott az egyház elleni médiatámadás. Ezt az offenzívát vágta el rövid időre a halálhír. Miközben a nagybeteg pápát a Gemelli klinikán kezelték, február 9-én az SZDSZ megunhatatlan véleményét ismerhettük meg Horn Gábor értő tolmácsolásában az „egyház és politika egyszer és mindenkorra történő” szétválasztásáról, az egyház-finanszírozás megszüntetéséről és más hasonlókról. A mindmáig ismeretlen közgazdasági megfontolásokon alapuló bölcsességet még napokon keresztül tartotta melegen a Ladvánszky György szocialista médiapolitikus szerint „enyhe jobboldali fölényben lévő” sajtó.
Nyugtalanító idők voltak, hiszen mindennap olvashattunk valamit az ügynöknek beszervezett katolikus papok álnokságáról, különös tekintettel a gyónási titok megsértésére. Véletlenül épp nagyböjt volt ekkor, az egyházi évnek az a része, amikor a legtöbb katolikus gyónni szokott. Talán nem sokakat befolyásoltak a szétfröcsögött rágalmak, de vajon mi más szándéka lehetett a publicisztikadömpingnek, mint az egyház lejáratása, a hívek szembeállítása a papsággal. Az ügynökügy mindössze néhány hétig borzolta a hírfogyasztók kedélyét. Valószínűleg nem ez volt az eredeti szándék, viszont lassanként az ismeretlenektől származó listák és az ezek alapján készült, súlyosan elmarasztaló publicisztikák mellett a józanabb történészi hangok is megszólaltak, és kiderült, hogy sokak meglepetésére mégsem a katolikus egyház volt a kommunista diktatúra legfőbb támasza.
Érthető volt a január–februári buzgalom, hiszen addig kell a vasat verni, amíg tüzes, amíg tart a kormányfő bátor, a vatikáni diplomáciát sem kímélő lendülete. Február 9-én például olvashattunk a Magyar Hírlapban gunyoros írást a Frankfurter Allgemeine Zeitung alapján II. János Pálról is. Le kellene mondania, hiszen már play backről szól. „Persze lehet írásban is misét tartani, de erre még nem volt példa” – írta a szellemes és jól értesült napilap. Micsoda ízléses tréfa, micsoda remek időzítés!
Február 24-én a tekintélyes és mértékadó Varró Szilvia a Népszabadság hasábjain Én és a pápa címmel tört pálcát II. János Pál felett, aki hajlott kora miatt már összevissza beszél. Szerencsére Varró a Biblia szellemében megbocsát neki, bár a jelek szerint súlyosan sértve érzi magát. Ezt az írást akár mulatságosnak is tarthatnánk, ha nem helyeznénk vissza abba a médiakontextusba, amelyben megjelent.
Az ügyesen irányított vagy különös módon magától szerveződő, öngerjesztő sajtóoffenzíva harsogása közepette szinte elsikkadt egy kis hír március 17-én. Előző nap a három és fél hónapi készülődés után összeült vatikáni–magyar vegyes bizottság ülésén Gulyás Kálmán egyházügyi államtitkár arról tájékoztatta Juliusz Janusz apostoli nunciust, hogy a kormány hajlandó felgyorsítani a restitúciós folyamatot. Sőt még a vatikáni alapszerződés felbontásán sem gondolkodnak.
Nos, ez aztán a nagyvonalúság! Különösen, ha meggondoljuk, milyen következményei lehetnek, ha a nemzetközi szerződést – egyszerű „be nem tartását” követően – egyenesen felbontaná a kormány. Bár kormányzati körökből többször többen és határozottan visszautasították a szerződésszegés vádját, ne feledjük, hogy a Vatikánban tett 2004. december 18-i magyar miniszterelnöki látogatást követő hoszszas és beszédes kormányzati hallgatás után a Magyarországi Apostoli Nunciatúra december 21-én közleményt adott ki, amelyben ez áll: „Sodano bíboros államtitkár megdöbbenésének adott hangot, hogy a magyar kormány nem tartja be a Szentszékkel kötött, 1997-ben aláírt megállapodást, és felkérte a magyar kormányt a párbeszéd alkalmainak gyakoribbá tételére.” Bizonyára ez lehetett a légkör, amelyet a miniszterelnök „udvarias, mértéktartó, keresztényekhez illőnek” nevezett.
Az már csak mulatságos adalék, hogy némely baloldali vélemények szerint – amelyek bizonyos aspektusait megismerhettük a Népszabadság sajtólevelezője, Bitó László humorosnak szánt Vatikáni kegyes bizottság című, január 4-én megjelent írásából – a vatikáni–magyar vegyes bizottság összehívása katasztrofális eredményhez vezethet az államtitkár felkészületlensége és koncepciótlansága miatt. „Úgy tűnt, hogy szakmai tudatlanságát érdemnek, netán előfeltételnek tartja e pozíció betöltéséhez” – írta Bitó Gulyás Kálmán Füst Milán-páholybeli bemutatkozásáról. S hogy miért okozott volna bajt Bitó szerint éppen 2005 januárjában a megbeszélés? Valószínűleg azért, mert korábban egyáltalán nem volt hasonló, és ha egyáltalán érdemi párbeszédre kerül sor, a ravasz egyháziak könnyen sarokba szoríthatják a kormány képviselőit. Az érv avíttas és rosszindulatú, hiszen Bitó kimondatlan alapgondolata az, hogy az egyház olyasmit akar jogtalanul megkaparintani, ami egyébként a kormányé. „Hiszen kormányzatilag elfogadott valláspolitikai koncepció nélkül – tehát demokráciánk képviseletére szellemileg, érveikben eleve fölkészületlenül – csak rábólinthatnak mindarra, amit a másik fél előterjeszt” – írta. Mi tehát a teendő? El kell halasztani a vegyes bizottság összehívását, hogy az államtitkár felkészülhessen. Végső soron ez történt, és csak három hónap múlva, január helyett március második felében ültek a kormányzati nagyurak asztalhoz.
Vallásos agyak és a tudomány
Alighanem a tárgyalás eredménytelenségéről is tudósított az a rövid, ám nagyon beszédes közlemény, amely szerint mivel a 2005. évi költségvetési törvényben mégsem vették figyelembe a tiltakozásokat, az evangélikus, református és katolikus egyházak március 23-án közös alkotmánybírósági beadványt készítettek, és hasonlóan járt el három országgyűlési képviselő, Balsai István, Salamon László és Semjén Zsolt is.
Hogy milyen hátrány érné az egyházakat a költségvetés miatt? Az egyházi intézményekben dolgozó közalkalmazottak a költségvetéstől hiába várnák a kiegészítő támogatást, és bizonyos esetekben az egyházi oktatási intézmények a közoktatási kiegészítő támogatást is csak az önkormányzatokon keresztül kapnák. Hasonló elmésség, hogy a költségvetési törvény alapján nem járna állami finanszírozás az egyházi családsegítő, gyermekjóléti szolgáltatást végző intézményeknek. És nem utolsósorban a törvény megszünteti annak lehetőségét, hogy a közfeladatot ellátó egyházi szervezet az önkormányzati intézményekhez hasonlóan a szaktárcák költségvetéséből kapjon fejlesztési támogatást. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi volna az 1997-es nemzetközi szerződésbe ütköző elvonások célja.
A kormányzat másik kegyes ígérete pedig, mely szerint hajlandók felgyorsítani az elvett egyházi ingatlanok visszaadásának folyamatát, bonyolult politikai manőver. Leginkább bizarr szocialista mézesmadzag. Első pillantásra úgy tűnik, a javaslat kifundálói egyszerre támogatnák a forráshiánnyal küszködő önkormányzatokat és a szintén nehéz anyagi körülmények között működő katolikus egyházat. Mindenki jól jár, sugallják. A kormányzatnak nem kellene megterhelnie a költségvetést, mert bankhitelből fizetnék a visszaadott épületek ellenértékét. Az önkormányzatok pénzt, az egyházak ingatlant kapnának, azokat (vagy hasonló értékűeket), amelyek nem mellékesen a sajátjaik voltak az államosítás előtt. Talán még a bank sem járna rosszul. De ki törlesztené a bankhitelt? Ugyanaz, aki az autópálya-építést, az új földalattit, a Szépművészeti Múzeum bővítését és még ki tudja, hányféle beruházást. Majd a következő kormányok. Vagyis az ország. Mi magunk. Nem csoda, hogy Seregély István egri érsek megjegyezte Bozóki Andrásnak a püspöki konferencia székházában tett március 22-i látogatása során: az egyháznak nem szándéka a magyar államot olyan kényszerhelyzetbe sodorni, amely a közösen vállalt határidőnek a megváltoztatására indítana. Ez tulajdonképpen a „gáláns” ajánlat udvarias elutasítása.
Ilyen előzményekkel jutott el a hazai tömegtájékoztatás a 2005. esztendő drámai virágvasárnapjához. „Csak olajáglengetésre futotta a pápától” – írta kárörvendőn az Origo internetes hírportál március 20-án. De a politikai napi- és hetilapok többsége már hátrébb vonta az agarakat, és nemigen viccelődött a pápa szenvedésének látványán. A korábban nap mint nap megtapasztalható nyílt és sokszor egészen primitív egyházellenességet lassanként háttérbe szorította a meglepetés.
Húsvétra azonban még sikerült néhány lapnak kirukkolnia leplezett egyház- vagy hitellenes támadással. Ezek közül az egyik legrendhagyóbb az Origo Tudomány rovatában olvasható. A Hitre születtünk – vallásos agyak vizsgálata című írásban a The Guardian alapján leplezik le a vallásosságot, szigorúan tudományos alapon. „Miért maradt a vallás ennyire megingathatatlan modern világunkban is, miközben a tudomány egyre-másra tárja fel a betegségek és természeti jelenségek okait, és egyre közelebb jut az univerzum megismeréséhez?” – teszik fel a sokat sejtető kérdést az írás elején. A marxizmus virágkorának éveit idéző talány mögött meglehetősen határozott állítás van, és ez a lényeg. A „nagy leleplezés” különben terjedelmesebb formában magyar nyelven is olvasható, hiszen Michael Shermer Hogyan hiszünk című könyve 2001-ben az Oktatási Minisztérium Felsőoktatási Pályázatok Irodájának tankönyvtámogatásával Budapesten is megjelent. E könyvben sokkal gazdagabb érvrendszerrel ismerhető meg korunk tudományos ateizmusa. Az Origo e kedves gesztussal örvendeztette meg húsvét alkalmából olvasóit.
A Magyar Hírlap is kitett magáért. „A pápa lemondása tabu téma” – írta a lap a párizsi Liberation alapján szintén március 29-én. Ha tanítanák a „sugalmazott címadás” minden csínját-bínját, akkor ez a körmönfontság mindenképpen említést érdemelne ezeken a stúdiumokon. A hír ugyanis az volt, hogy a nagybeteg pápa nem mond le. Ebben azonban nincs negatív tartalom, ráadásul újdonságértéke is csekély. A „tabu téma” kifejezés azonban máris valami negatív asszociációt ébreszthet az olvasóban, ami szerfölött kívánatos minden Vatikánról szóló írásban.
II. János Pál állapota tovább romlott, és lassan elhallgatott csaknem minden gúnyolódó. Április 1-jén, pénteken már az egész világ katolikusai a haldokló pápáért imádkoztak, virrasztottak. Különös pillanatok voltak ezek. A modern sajtó történetében ehhez fogható még sosem történt. A Vatikánt két irányból érte támadás: egyrészt azzal vádolták, hogy elhallgatja a pápa tényleges egészségi állapotát, másrészt felrótták, hogy médiaeseménnyé silányítja II. János Pál halálát.
Ahogyan természetes
A két vád többé-kevésbé ellentétes. A Vatikán talán nem is önállóan végiggondolt koncepciót követett a pápa betegségének és halálának kommunikációja során, csupán úgy történt minden, ahogyan természetes lenne. A haldokló a legszűkebb körében készült utolsó útjára, de övéi is imádkoztak érte a Szent Péter téren és az egész világon. És az imádkozókat rendszeresen és pontosan tájékoztatták a pápa állapotáról azok, akik a közelében lehettek. Ez volt a meglepő.
A tömegtájékoztatás számára nem voltak kész receptek; nem volt még rá példa a második-harmadik hírközlési forradalom óta, hogy a világ legnagyobb erkölcsi tekintélyének a betegségéről és haláláról ilyen gyorsan tudjanak hírt adni. Legfeljebb a gyorsasági verseny miatt ugrottak ki néhányan idő előtt. Olvashattunk, hallhattunk ügyetlen kommentárokat, láthattunk szerencsétlen képeket Rómából, Krakkóból és az egész világból, de ezek többnyire csak a gyors döntéskényszer miatt sikerültek kevésbé. És nem is ez volt az általános. Többnyire őszinte, tiszta érzelmeket közvetített a hírközlés, és Róma döbbenete, szokatlan gyásza biztosan hatással volt az egész világra.
A politikai döntéshozók is rácsodálkoztak a világméretű gyászra. Óhatatlanul értékelniük kellett a pápa életét, és mindezt lehetőleg úgy, hogy ne keveredjenek önellentmondásba. Nehéz, többnyire lehetetlen feladat. A világ persze a legnagyobbakra figyelt. A mi kis országunkban a kisebb hatalmasságok nyilatkozatai is az érdeklődés középpontjába kerültek. Nekünk ez jutott. A miniszterelnök, aki decemberben nagy sebbel-lobbal a Vatikánba utazott, hogy megossza II. János Pállal a magyar katolikus egyházzal kapcsolatos aggodalmait, és felvilágosítsa a pápát az Európa jövőjéről kialakított korszakalkotó elképzeléseiről, most megrendült. Legalábbis rövid időre. Április 3-án kiadott sajtónyilatkozatának kuszasága őszinteségről tanúskodik. Az Országgyűlésben néma felállással adóztak a képviselők, és a miniszterelnök országos gyásznappá nyilvánította II. János Pál temetésének napját. „Ahol lobogót használnak, azt félárbocra kell engedni, ahol nem, ott gyászlobogót kell kitűzni. Az iskolában vagy külön tanórán, vagy diákrendezvény keretében kell méltó módon megemlékezni II. János Pál pápa személyéről” – nyilatkozta a kormányszóvivő.
A napilapok elsőként nem bírálatokat, han
origo.hu
Eltűnt egy kislány, mindenhol őt keresik
