Felebarátaim (2.)

Bob
Az írás elején kikottyantottam, hogy a barátok adják meg a szerkezetét. Nem tudtam, mennyire igaz, amit állítok.
Itt van például Robert Creeley, Amerika egyik legnagyobb költője. Sose hittem volna, hogy óvodáskorú pajtásaim között bukkan fel a maga hetvennyolc évével. De Isten gondoskodott róla, hogy így legyen.
A napokban tudtam meg, hogy Bob március 30-án tüdőgyulladásban meghalt.
1983-ban hozott össze a sors bennünket Amszterdamban, a One World Poetry avantgárd költői világfesztiválon. Vele és a nem sokkal azután meghalt Richard Brautigannel. Angolul mondtam egy angolul írott szövegemet, s ezután Creeley azt mondta, szólítsam Bobnak. Attól kezdve hármasban járkáltunk a különböző háttérbulikra. Egyszer még sakkoztam is Richarddal. Még jó, hogy Bob ott volt. Ő le tudta hűteni a vereséget nehezen viselő Richardot. Bob leveléből tudtam meg Richard korai (mi az, hogy korai?) halálát, öngyilkosságának hírét is. (Ezt a sztorit megírtam a Heringfogás Amszterdamban című dolgozatomban.)
Egy év múlva kapok egy könyvet: Creeley összegyűjtött prózája. A dedikáció olyan hízelgő volt, hogy le se merem fordítani. A nagyobbik baj, hogy át se futott az agyamon, miért is küldte. Nem vagyok rosszindulatú: de valószínűleg azért, hogy fordítsak belőle. Ígérem, honjaim, hogy megteszem.
A prózáról sok mindenben hasonló véleménye volt, mint nekem. Ha régen éltem volna, mondta, valószínűleg moralista lettem volna. De a mai írónak tilos ez: szabályokat felállítani. Egyetlen terület maradt, a novella vagy az igazi mese, amelyben elrejthetünk ilyesmit. (Nem mondtam meg neki, hogy ugyanezzel kísérletezem a Por porszerű szerkezetében.)
De a regény…, mondtam.
A regényben, folytatta ő, ezt nem teheted meg; a regény folytonosság, fejezetre fejezet. A történet bajba került, vagy nincs is itt. Létezésének egyetlen oka, hogy magában hordozza a valóságot.
Na, ez nem egészen…
A kezdet és a vég régi kategóriái eltűntek vagy összekeveredtek, mondta megállíthatatlanul. (Bár, mint mondtam, roppant csöndes ember volt.) Csak a halál az igazi befejezés, de azt meg nem éljük át. Elkezdem a történetet, ahol tudom, és amikor az egész visszafordul, meglátom a végét. Ha egyszer mondasz valamit, az oda vezet, hogy többet mondasz, mint amennyit akartál.
Csak néztem őt, az üvegszemébe lógó haját, és megszerettem a szelídségét. Még a számomra íróként/emberként egyaránt undorító Borroughst is képes voltam elviselni miatta.
Aztán egyszer, amikor már megjártam Amerikát is, Ken, az amerikai követség kulturális attaséja megkérdezte, mi lenne, ha egy hétig nálunk lakna Bob. Tudták, hogy egy nagy villában élünk. Mondtam, micsoda kérdés?! A legnagyobb örömmel fogadjuk. Bob akkoriban Helsinkiben tanította a szépírás mesterségét. A buffalói egyetemen harminchét évig oktatott, míg végül, öregkorára, visszatért New England-i szülőföldjének egyetemére. Körülbelül akkora költő volt, mint W. H. Auden, e. e. cummings vagy Robert Frost. Meg is kapta azokat a díjakat, amelyeket az imént felsoroltak.
A VIP-váróban szorongva azon tűnődtem, vajon mennyit változott. Hát, a haját leszámítva, semmit. Pesten jól érezte magát, jó fordítók, okos tanulmányírók vették körül, az egyetemisták is megérezték: nem mindennapi alkalom az ő látogatása.
Éppen azon nyöszörögtem, hogy mi lesz a következő könyvemmel (a Híd lett). Töltődj fel szép lassan, mondta ő, ne siettesd a dolgot. Aminek el kell jönnie, eljön.
Sokat faggattam Jack Kerouacról, a barátjáról, amikor kettesben voltunk. Tele volt sztorikkal, de a legjobb húzásuk szerinte az volt, hogy ketten lábosokon koncertet adtak, amikor San Fransicóból New Yorkba értek. Volt valami titka Bobnak: mert bár jó ideig olyan önpusztítóan élt, mint a beatkorszak írói, végül is egyet kivéve mindenkit túlélt.
Amikor nálunk volt, egyetlen dolog nem tetszett nekem rajta: az, hogy festeti a haját. Egy üvegszemű költő ne fesse a haját, mondtam első és utolsó feleségemnek.
Nem is festeti, mondta.
Aztán Bob elment.
Egy hét múlva volt a tévében egy film, amely Kerouacról szólt. Többször beszélt benne Bob is.
Te, ez a Bob festeti a haját, mondá nőm. Leestem az ágyról.
Most, hogy elment, három feleségtől kilenc gyermek maradt utána. És vagy hatvan könyv.

Százi
A megszólalásig hasonlított a Kiskarcsira. Csakhogy nem szólalt meg. Minden balhéban benne volt. A Csongrádi sugárúti fuvarosok és járókelők rettegtek tőle, mert tele volt ötletekkel: hogyan lehet az őrületbe kergetni őket. A legveszélyesebb időszak a vadgesztenye érési szezonja volt. Ezekkel volt teleültetve mindkét oldalon a sugárút. Aki nem ismeri, annak elmondom, hogy a vadgesztenyét nagy tüskékkel ellátott burok védi. Na, ha ezzel két oldalról elkezdtünk bombázni a fákról lovat és kocsist, netán gyalogost!… Úgy hallottam, meghalt. Nekem az a kiskakas él.

Csamangó
Kemény kiscsákó volt, mert keményre verték az utcabeliek. A szülei is verték, úgyhogy a verés már egyáltalán nem hatott rá. Ha a képzavar megszentelt eszközéhez nyúlnék, azt mondanám, a verés lepattant róla. Állandóan éhes volt. A papsajtot mi is ettük az árok partján, de Csamangó falta. Pedig az egy gyomnövény termése. A zöld barackot, almát, szilvát meg hiába loptuk a fákról, csak több savunk lett tőle. Sírni csak egyszer láttam, amikor büntetésből (örökmozgó volt, mint mindannyian) az ebédjét csak uzsonnára kapta meg.

Gondi
Cigány srác volt, de köztünk ez nem volt téma. Az se szúrt szemet, hogy még fényképezéskor is fürdőgatyában jelent meg. Volt, akinek szandálja, cipője nem volt, volt, akinek inge. Bezzeg édesanyám: fehér matrózruhába bújtatott, kék masni, gallér – ma se tudom, milyen állapotban került haza az a ruha. A Gondi két bátyja bokszoló volt, ezért nagy tekintélynek örvendett, még ha félmeztelen járt is. Emlékszem, még voltam is náluk; a Dugonics utcában, egy sarki bolthelyiségben laktak. A barátság még az iskoláig is kitartott, de aztán átírattak egy másik suliba. De erről szóltam már.

Tandari
A Vértó (hivatalos, de senki által nem használt nevén Vöröskeresztestó) mellett, a Börtönőr-telepen laktak, a Csongrádi sugárút végén is túl. A név persze nem véletlenül ragadt a néhány utcából álló telepre, a régi vámháztól nem messze. Tandari, a foglárivadék domború homlokú, dacos állú vasgyúró volt. Volt egy igazán nagy balhéja is, de nem árultam el édesapámnak. Időben el kell dönteni, hogy a gyerekek vagy a felnőttek közé tartozik az ember, még ha ellenségről is van szó.

A Kis testvérek
Egészen biztos, hogy (talán név nélkül) írtam róluk, mert egy egyesületbe jártunk úszni. Edzés után mintegy szertartásszerűen elszívtunk egy-egy szál Sellőt (20 db, 1,60 Ft), a világ általam ismert legrosszabb cigarettáját. A kisebbik Kis már kisdobos-egyenruhában fényképezkedett az oviban. Tehette, az apjuk fényképész, sőt fotográfus volt. Volt ott ruha elég.

Siflis
Sose hittem, hogy van olyan gyerek, akit többet vernek, mint engem. Mert a Siflis meg én több ruhát kaptunk, mint a Kis fivérek együtt. Bottal, kézzel, fakanállal, nadrágszíjjal. Engem nem tudtak megtörni – inkább a halál vagy a világgá menés. Siflis azonban, aki hozzánk közel, a Hullám utcában lakott, már attól is elpityeredett, ha valaki hangosan rászólt. Az úgynevezett rosszaság a gyerekben az életerő, amellyel kiharcolja a helyét a világban. Aki ezt veri ki a gyerekéből, az vagy gonosz, vagy hülye. A törékeny, árkos szemű, fekete hajú srác mackóban járt iskolába, mint mindannyian. De a fenekén egészen áttetszően elvékonyodott az anyag.

Piku
Ha már átmentünk az iskolába, maradjunk is ott. Unokatestvérem velem egykötésű, magas, sötétbarna hajú srác volt, csak megfontoltabb, kevesebb beszédű. Ha valaki (mondjuk a Sándor tanító néni) kívülről figyelt volna bennünket, nemigen jött volna rá, hogy rokonok, elsőfokú unokatestvérek vagyunk. Talán csak akkor, amikor Piku együtt távozott velem első után a Madách-iskolába.

Sugár
Belvárosi gyerek volt ebben a többségében külvárosi gyerekek által szomorított intézményben. Ez a ruháján, de legfőképp a modorán látszott. Kapott is érte eleget. Szőke, gönyörűen nyírt és elválasztott frizurájú, kifejezetten jóképű, feltűnően finom arcú fiú volt. Ebből egy is elég lett volna, hogy a Csongrádi sugárúti iskolában megverjék érte az embert. Néha leállítottam a verést, és ezért nagyon hálásnak mutatkozott. Ez hiba volt, mert én nem vártam tőle cserébe semmit. Az apja menő fogtechnikus volt, de én nem kértem a fia fejedelmi tízóraijából. Az már csípte volna a többiek szemét. És különben is: nem azért védtem meg, mert akartam tőle valamit. Csak úgy. Ilyen kedvem volt.

Tápai
Néha nem jó, ha az ember elfelejti régi regényeit. Tudom, hogy írtam a nagymamájáról, aki varrónő volt, a nagypapájáról, aki cukrász, de Tápait nem a rokonai miatt szerettem. Minden balhéban benne volt, de hallgatott, mint a csuka. Csak akkor szólalt meg, ha messze az övé volt a legjobb balhé ötlete. A gáz, a gubanc, a hézag nagymestere volt. Sokszor voltunk miatta nyakig a lekvárban. De ez csak növelte a tekintélyét. Amikor focista lett, akkor talált igazán magára: beszélni nem kellett, a cseleit meg hetekig elemezték az ellenfél hátvédjei. Ő akkor sem szólt egy szót se.

Nikotin
Horgas orrú, meredt szemű tök alsó volt, csak a dumájával emelkedett ki a többiek közül, meg azért, mert már alsó tagozatban is Munkást szívott. Az apja katonatiszt volt. Épp ezért Nikó, ha rákezdett egy káromkodásra a klotyón, az három percnél mindig tovább tartott. Nyilván az apuka szótárát forgatta. A kedvenc dumám tőle az volt, ahogy elküldött egy srácot:
Várnak rád valahol!, mondta és mélyen az illető szemébe nézett. Különben kőbuta gyerek volt. De az ötvenes években, mikor mi gyerekek voltunk, ez a legjobb ajánlólevél volt bizonyos állásokba.