Megőrizhető-e a féltve őrzött nyugati szociális modell? Enyhülhet-e az iraki háború miatt támadt külpolitikai feszültség? Tagja lehet-e Törökország valaha is az uniónak? Csak néhány kérdés, amely immár hetek óta lázban tartja Franciaországot. De a május 29-i népszavazás kampányhajrájában mi másról is beszélne fél Európa, hiszen a tét hatalmas. Ha a szavazók többsége nemet mond a közösség alkotmányára, az akár alapjaiban rengetheti meg a jelenlegi felállás szerint működő Európai Uniót.
Ha valaki mégis kifogyna a kérdésekből, elég bekapcsolnia a televíziót, kimennie Párizs utcáira vagy ellátogatni a lakossági fórumok valamelyikére, ahol a nagyjából hasonló erőviszonyokkal rendelkező „igen” vagy éppen a „nem” tábor hívei szinte szünet nélkül győzködik hallgatóságukat a maguk igazáról. Megállítható-e a keleti bevándorlás? Mit tehet az öreg kontinens a tragikus demográfiai tényezőkkel? Vagy az utóbbira épp az előbbi jelentheti az egyedüli gyógyírt? – teszik fel sokan az egyébként is komoly félelmeket keltő kérdéseket. Egy dolog azonban biztos, az, hogy emberek szerte Európában egyre inkább tartanak attól, hogy milyen jövő vár rájuk és gyermekeikre.
Fókuszban a fiatalok
A kérdést a derűsebb oldaláról közelítik azok a fiatalok, akik a Bastille tér oldalán az alkotmányt népszerűsítő, tulipán formájú szórólapokat osztogatnak, fennhangon olvasva róluk, hogy „Mondj igent, s Európa erősebb lesz! Európa barátságosabb lesz! Európa nyitottabb lesz!” Az egyenpólóba öltözött ifjak mint mindenkinek, két mellettük elhaladó, hasonló korú lány kezébe is papírból készült EU-zászlókat nyomnak, mire ők – nem kis meglepetést okozva – szemrebbenés nélkül tépik darabokra a csillagos lobogót. „Utáljuk az uniót!” – mondják, majd átlépnek cafatokká vált zászlók felett.
Az alkotmány mellett és ellen ilyen lelkesen kardoskodó fiatalok korántsem jelentenek kivételt, hiszen az utcát járva úgy tűnik, szinte mindenki aktívan kezdett foglalkozni a közügyekkel. Az egy párton, a jobboldali Népi Mozgalom Unión (UMP) belül az igen mellett, de közben alig burkoltan egymás ellen küzdő Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy mégis elsősorban az előbbi társadalmi csoportot, vagyis a fiatalokat vette célba, több-kevesebb sikerrel. A francia elnök a közelmúltban a TF 1 televízió vendégeként próbált válaszokat találni a meghívott ifjak kérdéseire, azonban az általa sorolt rengeteg általánosság miatt a beszélgetés végül vitává fajult. Míg ugyanis a vendégek megnyilatkozásaiból az tűnt ki, hogy a fiatal generáció félelmekkel és bizonytalansággal telve gondol a jövő Európájára, Chirac főként olyan érvekkel élt, mint hogy az alkotmányt már csak azért is el kell fogadnunk, mert azt franciák írták, illetve mert nem mondhatja magát európainak az, aki nemmel szavaz.
A rossz nyelvek szerint minden erejével az államfői székért küzdő jelenlegi pénzügyminiszter, az UMP elnöki tisztét is betöltő, s a magyar felmenőire nem túl büszke Nicolas Sarkozy már egészen más kört testesít meg. A párizsi sportaréna ötezer fős tömege elé kilépve a modern politikai kommunikáció teljes fegyvertárát beveti, csak hogy az alkotmányt, s azon keresztül önmagát népszerűsítse. Színrelépése előtt a hatalmas kivetítőkön rövidfilm megy az unió történelméről, videoüzeneten keresztül megszólal a rendszerváltás „hőse”, Lech Walesa egykori lengyel elnök, a színpaddal szemközt pedig minden egyes kijelentés után a már jól ismert egyenpólóba öltözött fiatalok tapsolnak örvendezve, transzparenseket tartva a magasba, s francia zászlót lengetve. Sarkozy az Európa egységét szolgáló alkotmányról szólva még az ’56-ban magukra hagyott magyarokról is megemlékezik, majd leszögezi, hogy „igent mondani Európára azt jelenti, hogy minden fiatalnak fenntartjuk a jogot a XXI. század elején a békére, a változásokra, a nyitottságra, vagyis a testvériségre”. Konkrétumokról alig esik szó (nem úgy, mint előző este, amikor a Párizshoz közeli Louveciennes-ben az alkotmány atyjának tekintett Valéry Giscard d’Estaing exelnök szinte az egész alkotmányt elmagyarázta hallgatóságának), zseniális rétori képességével azonban Sarkozy így is magával ragadja hallgatóságát.
Elhibázott bővítés?
Az európai alkotmányról szóló vitában igencsak furcsa helyzetbe került a Szocialista Párt (PS), hiszen tagjainak hatvan százaléka igent, míg negyven százaléka nemet kíván mondani az alapdokumentumra. Az elutasítók táborának élharcosa, Henri Emmanuelli az unió felelőtlen bővítéséről beszél. Mint mondja, Spanyolország és Portugália felzárkóztatásába az EU nagyon sok pénzt ölt, a 2004-ben csatlakozott tízekkel szemben azonban másként tett. Pedig – teszi hozzá – ha kölcsönökből sikerülne felfejleszteni a közép-európai országok gazdaságát, akkor eltűnnének a különbségek, s a Nyugat nem rettegne a „keleti végekről” érkező olcsó munkaerőtől. Az alkotmány azonban nem engedélyezi az Emmanuelli terveihez nélkülözhetetlen költségvetési deficitet – a politikus ezért alapjaiban tartja elhibázottnak a dokumentumot. Mint a tíz új tagállamból összesereglett újságírók előtt kifejti, ma egy Keletről jött munkavállaló negyedáron végzi el ugyanazt, mint egy francia, a munkaadók így aztán előszeretettel foglalkoztatják őket. Mivel azonban Franciaországban így is tíz százalék feletti a munkanélküliség, Emmanuelli szerint Brüsszel szembeállítja egymással a gazdagabb és a szegényebb tagországok állampolgárait. Mint mondja, nem az új tagok felvételével van a baj, hanem a folyamat mikéntjével, hiszen az uniót anélkül bővítették, hogy előtte megerősítették volna. Kritikaként rója fel, hogy nincs valódi európai politika, hiszen komoly védelmi rendszer nélkül aligha képzelhető el hatásos diplomáciai tevékenység. Emmanuelli leszögezi, hogy csak a Szovjetuniónak volt olyan alkotmánya, amely hasonlóképpen fejtegetett gazdasági kérdéseket, mint most az európai. „Ha ez kell Európának, meg is érdemli” – teszi hozzá a hatás kedvéért.
A szocialisták megosztottságát jól jelzi, hogy a korábbi Európa-ügyi miniszter, Élizabeth Guigou egészen más oldalról közelíti meg a bővítés kérdését. A határozott fellépésű politikus asszony a jelenlévők kérésére már mondandója elején angolra vált, de azért fontosnak tartja megjegyezni, hogy ez ellenkezik az elveivel. Úgy véli, az unió kiszélesítése nemcsak, hogy növeli a biztonságot, hanem egy jog is, amely megilleti a sokáig elzárt közép-európai országokat. Pártja helyzetéről szólva kifejti, hogy az igen pártiak kénytelenek közös nevezőre jutni a jobboldallal, ami úgy tűnhet, mintha áttételesen Chirac politikáját is támogatnák. Ettől azonban a szocialisták elzárkóznak, ám miután a két középutas pártnak az elnökválasztás idején sikerült kijátszania a Jean-Marie Le Pen-féle szélsőjobboldalt, érdekszövetségüktől most is sikert remélnek.
Weimari háromszög
Az unió, illetve az európai eszme egyik leglényegesebb üzenete az összetartozás kifejezése olyan országok között, melyek a nem is olyan távoli múltban még véres ellenségei voltak egymásnak. A filozófia gyakorlati megvalósulásának legszembetűnőbb esete Franciaország és Németország egymásra találása, melyet immár nemcsak a gazdasági előnyök, hanem az iraki háború kezdete óta geopolitikai megfontolások is erősítenek. Elemzői körökben már korábban elhangzott azonban, hogy az unió hajtóművének számító páros gazdasági teljesítőképessége sem végtelen, s előbb-utóbb szükségük lehet újabb országok belső körbe történő bevonására. Az új tagállamok legnagyobbika, a középhatalmi pozícióit egyengető Lengyelország jó eséllyel pályázik arra, hogy tagja lehessen az „elit klubnak”, sőt, Gerhard Schröder német kancellár oldalán a minap már Aleksander Kwasniewski lengyel elnök is Párizsban kampányolt. A „weimari háromszög” névre keresztelt trió mindazonáltal az EU-t jellemző kuszaságot is megtestesíti, hiszen a Bundestag már ratifikálta az alkotmányt, ha azonban eldől a francia dominó, az Varsót is magával ránthatja. Azt tervezik ugyanis, hogy ha Párizs végül nemet mond, lefújják az őszre tervezett lengyel referendumot. Részben ennek elkerülése végett utazott a minap szintén Párizsba Bronislaw Geremek korábbi lengyel külügyminiszter, aki az említett újságíró-delegációval egy asztalnál ülve arról értekezett, hogy a posztszocialista országok még nem képesek olyan szociális modell felépítésére, mint a tizenötök uniója, ám az alkotmány révén csökkenhetnek ezek a különbségek.
Bajban a mezőgazdaság
Lengyelország a csatlakozási tárgyalások során kemény hozzáállásával nem kevés brüsszeli vezetőnek okozott komoly főfájást. A kitartás végül meghozta gyümölcsét, hiszen mint arról Geremek is szót ejt, a tagság a lengyel mezőgazdaság sikertörténetévé vált. A francia gazdák ezzel szemben érdekes módon egyre jobban haragszanak Brüsszelre, hiszen a mindent átszövő bürokrácia rengeteg energiát von el tőlük. Mint Jean-Michel Gallett, a közel félmillió taggazdaságot tömörítő Gazdálkodók Érdekvédelmi Szervezeteinek Országos Szövetsége (FNSEA) helyettes vezetője meséli, a mezőgazdaságból élők 1992-ben még bevételeik száz százalékát a piacról szerezték be. Ma már ez az arány mindössze hatvan százalék, a fennmaradó negyven százalékkal Brüsszel egészíti ki jövedelmüket, ám ezért legkevesebb heti egy napot a papírmunka vesz el. Összességében pedig hiába a több munka, csak az elmúlt évben 3-4 százalékkal csökkentek a jövedelmek. Gallett szerint éppen ezért bár az említett közösség hetven százaléka Chirac pártját fogja, mégis közel ekkora arányuk nemet fog mondani az alkotmányra. Hasonló a helyzet a katolikus egyházzal is. Ráadásul – mint a jobboldaliak többsége – a parasztok is félnek a keleti bevándorlástól, s mint az egyik jelmondatukban megfogalmazták: „Ha igent mondasz az alkotmányra, a törökök holnap megszállják Európát”.
Forradalom helyett
A szocialista párt néhai elnökét, Francois Mitterrand-t szinte minden francia az EU egyik atyjaként tartja számon, s az utóbbi időkben sokan emlékeztetnek arra is, hogy az egykori államfő vitte győzelemre az igen tábort 1992-ben, a közös valuta bevezetéséről rendezett népszavazáson. Némileg meglepő, hogy az államférfi özvegye ma az alkotmányt ellenzők élharcosa. Ennek okát Danielle Mitterrand azzal magyarázza, hogy nem sikerült tartalommal megtölteni a többek között férje által lerakott alapokat, így most tudni kell kimondani a nemet. Fia, a szintén politizáló Gilbert mégis az igen oldalán áll, szintúgy, mint Mazarine Pingeot, Mitterrand házasságon kívül született lánya. Hogy tudna azonban a lakosság jó lelkiismerettel igent vagy nemet mondani, ha még az ország egyik legmegbecsültebb politikusdinasztiája is enynyire megosztott a kérdésben? – merülhet fel joggal a kampányüzenetekkel bombázott lakosságban. „Az alkotmány a francia felvilágosodást és szabadságeszményt képviseli” – hirdeti az UMP, ám a bizonytalanság, a félmegoldás jelleg és a bürokratikus döcögősség nem szimpatikus a forradalmi lelkületű franciáknak. Kérdéses az is, hogy a hatalmas nyomás alatt szólhatnak-e még az utolsó napokban is valódi észérvek az igen, vagy a nem mellett.
A meggyőzés és a manipuláció közti határvonalat a szakértők úgy határozzák meg, hogy míg előbbi mindkét fél érdekében áll, utóbbi esetén az érintettek nincsenek tudatában a hatásnak, illetve a nyomásgyakorló érdekeinek. Az alkotmány kérdése viszont rendkívül összetett, komoly odafigyelés nélkül aligha megérthető. A tét hatalmas, így Brüsszel mindent egy lapra tett fel. Az elutasítók jelenleg hajszállal vezetnek az alkotmány támogatói előtt, ám senki sem tudja, mi lesz, ha ez a voksolás napjáig így marad.
Európai dominóelv. Az uniós alkotmány életbe lépéséhez az összes tagállam jóváhagyása szükséges, azt azonban minden ország maga dönti el, hogy a támogatást a parlament vagy népszavazás biztosítja. Litvánia után Magyarország másodikként ratifikálta az alapdokumentumot, Spanyolországban viszont például a lakosság döntött az igen mellett. Csehországban és Nagy-Britanniában még nem dőlt el a ratifikáció módja, ám az unió ellenségeit szép számmal maga mögött tudó szigetország ezúttal is nehéz helyzetbe hozhatja Brüsszelt. A június 1-jén szavazó Hollandiában szintén nagy többségben vannak az alkotmányt elutasítók. Az elutasítás fő indoka ott nem maga az EU-alkotmány, hanem az euró bevezetése miatt érzett elégedetlenség, illetve az esetleges török EU-csatlakozás elutasítása. Dániában ennél valamivel kedvezőbb az igen tábor helyzete, ám Koppenhága bejelentette, hogy ha mégis a nem győzne, fontolóra veszik, hogy az ország kilépjen az unióból. (Gy. Zs.)
