Ma nem mitológiák, világok harca vezet a népirtáshoz, hanem puszta nemzeti, gazdasági szükségszerűség, a lázadások leverői feltehetően megelégedtek volna néhány százezer örmény kirablásával, elpusztításával imitt-amott fellángoló pogromokban – ahogy ez a XIX. század végén lezajlott. De az Ittihad ve Terakki Jemiyeti, azaz az ifjútörökök Egység és Haladás Bizottsága, élén Ismail Enverrel, Mehmet Talahattal és Ahmed Dzsemallal, Endlösungra, végső megoldásra törekedett a megvetett nép ellen. A nemzetkarakterek leszűkülése a XIX. század végén gyorsult fel, noha a szakadatlan iszlám-türk ostromban a szerepek meglehetősen régóta rögzülhettek: a XVI. században a perzsa sahok örmény gárdákat állítottak fel seregeikben az oszmánokkal folytatott háborúik során. S az örmény „árulások” a XIX. században már komoly fenyegetést jelentettek a birodalom keleti határvidékére: 1828-ban az oroszok megszállták Ecsmiadzint, az örmény egyházfő, a katholikosz székhelyét. A cárok ebből a hídfőállásból hatékonyan befolyásolhatták a birodalom örmény kisebbségét. A protestáns és katolikus örmények istápolása pedig Nagy-Britanniának és Franciaországnak biztosított jó ürügyet a beavatkozásra, de a britek a gregorián egyház híveit is pártfogásukba vették.
A törökök egyezkedésre kényszerültek, nemzetiségi jogokat ígértek az örményeknek cserében a függetlenségi álom feladásáért. Ám a kormány hallgatólagosan továbbra is támogatta a kurdok támadásait az örmények ellen. A konfliktus eldőlt: az 1878-as török–orosz háborúban a cári csapatok az örmény lakosság egyöntetű rokonszenvével találkoztak, megindult a nemzeti szervezkedés az orosz fennhatóságú területeken, megalakult az örmények radikális nemzeti mozgalma, a Dasnak, vele számos gerillaegység, ami aztán kiváltotta az örmény lakosság pogromszerű mészárlását. Ám ezek csupán bevezető taktusok voltak a nagyszabású szimfóniában, amelyet már az ifjútörökök hangszereltek elképesztő szakszerűséggel és rituális túlfűtöttséggel. Nézzük a halálkronológiát!
1914 szeptemberében a török hatóságok elrendelik Zeitun város örmény lakosságának lefegyverzését, beleértve a konyhakések beszolgáltatását is. Az ősz folyamán megkezdődik az oszmán hadsereg örmény származású katonáinak leszerelése, illetve munkaszázadokba csoportosítása. Túl a biztonsági óvintézkedéseken, egy hagyományosan katonai-heroikus kultúrában, amilyen a török is, ez csupán kezdet – ha mégoly megszégyenítő is – a megaláztatás szertartásrendjében, amely hamarosan örmény katonák nyilvános főtéri akasztásában tetőzik. Párhuzamosan folyik a fölszabadított, mindenre kapható fegyencek felfegyverzése, akik portyázó chetékbe tömörülve betörnek Kelet-Anatóliába, hogy „háborús adó beszedése” címén falvakat, városnegyedeket fosztogassanak, perzseljenek fel, gyereklányokat erőszakoljanak meg. Eközben az örmény közösségek még mindig lojálisan sietnek eleget tenni a kormány felkérésének: adományokat gyűjtenek hadikórházak építéséhez, háborús beruházásokhoz. Valójában ugyanaz a cinikus undor munkálhat a terv kiagyalóiban, mint később Hitlerék Endlösung-koncepciójában, amely kidolgozza a deportálások, elgázosítások önfinanszírozását. Népirtás – saját zsebből.
1915. január 5-én „vérvádi” eljárás indul: a hatóságok vádat emelnek Sivasban a hadsereg örmény származású pékjei ellen, miszerint azok mérget szórtak a kenyérbe, hogy orvul legyilkolják a török sereget. Brutálisan elbánnak velük annak ellenére, hogy orvosok bizonyítják: a kenyér jó, sőt esznek is belőle. Íme, kirajzolódnak az összeesküvők kontúrjai.
Január 22-én Enver pasa Konstantinápolyban köszönetet mond az örmény önkénteseknek hősies erőfeszítéseikért a kaukázusi fronton. Az ifjútörök hadügyminiszter, a genocídium egyik szellemi atyja az életét köszönheti az örmény utóvédek önfeláldozó harcának. A fővárosban egyelőre viszonylagos béke honol, mert még túlságosan sok az európai szemtanú. Február 19-én Talahat és más Ittihad-vezetők tanácskozást tartanak, amelyen elhatározzák: ha ellenséges hajók támadást intéznek a Dardanellák ellen, habozás nélkül felgyújtják Konstantinápolyt, fölrobbantják a Hagia Szophia-székesegyházat, és lemészárolják a keresztény lakosságot. E cél érdekében kerozinoshordókat osztanak szét a város rendőrőrsein, hogy veszély esetén azonnal cselekedni lehessen. Hiába a büszke modernizmus és nyugatosság, az ifjútörökök vérében is ott lobog a gázik pusztító szenvedélye, a nomád Timur Lenk dühe a másik vallási kultúra szimbolikus értelmű szentélyei iránt. A fenyegetéssel megkezdődik az újrahódítás, a történelmi tisztogatás nagy szertartása.
Március 9-én a reguláris erők és a cheték megtámadják az ostromra berendezkedő Zeitun városát. 14-én Szahag, Cilicia katholikosza azt tanácsolja híveinek, akármi történjék is, függesszék fel az ellenállást. 18-án a török fegyveres erők letartóztatják a harcokat túlélő városi előkelőségeket és értelmiségieket, akiket megkínoznak, majd kivégeznek. 26-án Szahag ismételten az ellenállás beszüntetésére szólít föl. Ugyanezen a napon újabb harminc vezetőt tartóztatnak le a törökök. 31-én végre megkezdődhet a zeituni örmények deportálása a Konya melletti maláriamocsárba vagy a szír sivatagba, Deir-ez-Zor községbe. Április 8-án megérkeznek az első boszniai török menekültek Zeitunba és környékére, majd a macedóniaiak, mivel a kormány új lakhelyüket a megüresedett házakban jelölte ki. Még ezen a napon fölgyújtják a város büszkeségét, a kolostort. Egy örmény település, világ, kulturális övezet likvidálása befejezettnek tekinthető.
Április 24-e ma az örmény genocídium napja: Konstantinápolyban 250 közösségi vezetőt és értelmiségit letartóztatnak, deportálnak, később kivégezik mindnyájukat. Ez idő tájt már országszerte javában zajlanak a letartóztatások, a tárgyalás nélküli nyilvános akasztások, az örmény orvosok, papok, tanárok, jogászok elhurcolása és agyonverése a fogságban. Mint tudjuk, a hullákat előszeretettel hajítják a Tigrisbe vagy az Eufráteszbe.
Június 23-án Mardinban örmény keresztényeket, maronitákat, nesztoriánusokat, európaiakat, katolikusokat és mindenféle nem mohamedán polgárt gyilkolnak le a törökök dr. Residnek, Diyarbakir katonai kormányzójának a kifejezett utasítására. Egy nappal később Trapezuntból kísérnek értelmiségi fogolyszállítmányt Samsunba; ám útközben egymáshoz kötözik, majd a hajóról a Fekete-tengerbe hajítják őket.
Július 1-jén Sivas örményeit deportálják a szír sivatagba. A városi kormányzó, a kádi és két parlamenti képviselő búcsúbeszédet tart a lakosságnak, amelyet biztosítanak arról, hogy csupán a háború idejére telepítik át őket, megakadályozandó bármiféle ellenállást.
Július 13-a a ramadán hónap kezdete: a muzulmánok szakrális időszakában a legádázabb és legkiterjedtebb az örménygyilkolás Törökország minden tartományában. A mészárlásokkal, deportálásokkal párhuzamosan sürgető táviratok érkeznek Konstantinápolyból: a deportálási útvonalakat beborító holttestek elégetésére utasítják a helyi hatóságokat. Ugyanakkor Anatólia kiürített örmény településeire megérkeznek a török, arab és kurd telepesek.
Július 21-én megkezdődik a Musza Dagh ostroma.
Augusztus 11-én az örmény nőket, akiknek férje török származású, rendeletben fosztják meg az örökösödési jogtól.
Augusztus 13-án befejeződik a ramadán, elkezdődik a háromnapos bajrám ünnep. Ez a pihenés, a nyugalom ideje, nincs hír gyilkosságokról.
Agusztus 31-én Talahat belügyminiszter bejelenti, hogy megoldották az örménykérdést.
Szeptember 10-én a Musza Dagh örmény ellenállóit kimenekíti az ostromból három angol és egy francia csatahajó. A következő napokban sürgönyök mennek Deir-ez-Zorba: a valamilyen csoda folytán élve megérkező örmény deportáltak, férfiak, nők, gyerekek kivégzésére, elégetésére utasítják a katonaságot. A kormány ebben a hónapban véglegesíti az „elhagyott javakra” vonatkozó törvényt, amely szentesíti az örmény vagyon eltulajdonítását.
Október 8-án Talahat a tartományi hivataloktól dokumentumgyűjteményeket rendel, amelyek igazolják az „örmény hazaárulás” vádját. Megtiltják a házasságot örmények és törökök között.
December 14-én a hatóságok parancsot adnak az örmény papok meggyilkolására. Egy nap múlva körtelegram tisztázza, hogy a deportálások valódi célja a teljes megsemmisítés. Ha valamely örmény iszlám hitre kíván térni, azt csupán a deportálások végállomásán, a szír sivatagban teheti meg.
December 25-én, a keresztény karácsonyon a kormány utasítja a helyi hatóságokat minden gyermek deportálására, kivéve azokat, akik nem emlékeznek szüleikre. Telegramok mennek szerte a birodalomban: a rendvédelmi szervek feladata megakadályozni azt, hogy fényképfelvételek készüljenek a deportáltakról. Az intézkedést kis híján siker koronázza.
1916. január 24.: Enver hadügyminiszter utasítása, hogy a török hadsereg életben maradt örmény katonáit azonnali hatállyal térítsék iszlám hitre és metéljék körül. A többség ezt megtagadja, kivégzik őket. Másfél hónappal később a szír sivatagból jelentik, hogy a deportáltaknak már csupán 25 százaléka van életben, azok sem sokáig. Az iszlamizáció és törökösítés során minden papot meggyilkolnak.
Augusztus 1-jén a belügyminisztérium eltörli az örmény patriarkátust és a „millet ermeni” (a törökországi örménység) törvényes jogait, arra hivatkozván, hogy nincs többé örmény közösség Törökországban. Ősszel az életben maradt örmény árvák török nevet kapnak. Decemberben az Ittihad deklarálja, hogy színtiszta török fajú állam megteremtésére törekszik.
1918 szeptemberében a török hadsereg kaukázusi kiruccanása során harmincezer örményt gyilkol le Bakuban.
1920-ban nemzetközi nyomásra folyik a genocídium végrehajtóinak pere; eközben több tízezer örményt gyilkolnak meg török nacionalisták Marrasban és Hadjinban. A marrasi „csatát” egy Musztafa Kemal nevű tehetséges katonatiszt irányítja.
1923 szeptemberében – az örmény holokauszt záróakkordjaként – török hadak szállják meg Szmirnát, a mai Izmirt, legyilkolják a helybéli örményeket és görögöket, kifosztják a házakat és a vallási intézményeket, majd fölgyújtják a várost.
A washingtoni Örmény Nemzeti Intézet (ANI) honlapján (www.armenian-genocide.org) olvasható kronológiából a kitüntetett jelentőségű napokat ragadtuk ki, az örmény kultúra eltörlésének rituális mérföldköveit. Döntő pillanatok ezek a tömeggyilkosság érzelmi, jogi, szellemi alapjainak mitikus megteremtésében. Az országot keresztül-kasul bejáró parancstelegramokat vérbeli holokausztlogika és -retorika hatja át; az örmény népirtás kísérteties előképe a zsidóság megbélyegzésének, majd mechanikus kipusztításának. Hamis ígéretek, amelyek hiú reményekbe ringatják és halálos tétlenségre kárhoztatják a közösség vezetőit; faji-felekezeti alapú megkülönböztetések, „örménytörvények”; a kivégzések demonstratívan kegyetlen módozatai és a tömegpusztítás tökéletes technikái – e forgatókönyv minden etnikai tisztogatás kézikönyve lehetne. A Van-tótól Erdélyig vagy a mór Andalúziáig minden kultúrafalásban perdöntő szerepe van a szimbolikus épületek szimbolikus módon végrehajtott letarolásának, a templom- vagy zsinagógaégetésnek, a névváltoztatásnak és a kisebbségi nyelvhasználat szigorú büntetésének.
Az örmény pátriárka 1912-ben még készségesen összeállította az Oszmán Birodalom területén található örmény műemlékek jegyzékét, abban bízva, hogy ezzel lehetőséget kap az állami műemlékvédelemre. 1915-ben a regionális török katonai parancsnokok e listák alapján semmisítették meg az épületeket: a 2200 helyszínt tartalmazó listából 2150-et pusztítottak el vagy rongáltak meg. Ami akkor nem dőlt romba, azt az 1923-as ifjútörök állam „rekonstrukció” címén rontotta le, ugyanakkor a földrajzi neveket átnevezte azzal a céllal, hogy kiradírozza az örmények „történetileg bizonyítható” jelenlétét Kelet-Anatóliából. De nyilván az a gyakorlat sem volt véletlen, hogy a kínhalálra szánt örmény értelmiséget és katonaságot medreszékben, szeldzsuk épületekben börtönözték be, mint Sivasban például, vagy éppenséggel erőszakkal körülmetélték őket.
A kép persze itt sem ennyire fekete-fehér: számos török és kurd paraszt tagadta meg a gyilkosságok végrehajtását, bújtatta el a menekülőket, vagy fogadta örökbe az árvákat. Az örmény lányokat például pillanatok alatt törökké változtatták: állukat tetoválták, bugyogót adtak rájuk, hogy felcseperedve megpróbálják felkutatni hozzátartozóikat. Az örmények pedig nem mindannyian mentek birkamód a vágóhídra; szórványosan ellenállást fejtettek ki olyan nagyobb városokban, mint Urfa, Van vagy Zeitun. De a Musza Daghgal ellentétben mindenütt elmaradt a deus ex machina, s pusztulás várt a magukat védőkre. A genocídium paradoxona, hogy a végrehajtók is megsínylették a deportálásokat: 1916-ban és 1917-ben több tízezer török katona halt éhen a kaukázusi fronton, mert akadozott az ellátás. Az örménység likvidálása gazdasági válságot idézett elő: a térség mezőgazdasága romba dőlt, az örmények kezében összpontosuló kereskedelem megszűnt. Az ifjútörökök azonban végül megoldottak minden problémát.
Csakhogy a géniuszok a szenvedélyes nagytakarításban a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is: egyúttal hatalmas pusztítást végeztek a saját hagyományvilágukban. Sokak szerint Törökország ma ennek köszönheti fennmaradását, modernitását, hatalmát. Mások szerint minden lelki-intellektuális ingatagságát és orvosolhatatlannak tetsző belpolitikai válságát: Atatürkkel nem új korszak kezdődött, hanem a régi folytatódott – csak a modernizáció mázával bevonva. Ami bizonyos, a változásokat kulturálisan mélyen idegen áramlat hozta; s akárcsak a mai fundamentalista iszlám terrorizmusban, éppen azzal alakult ki a legrobbanékonyabb ideológiai elegy, hogy a legősibb ellenség szellemisége beszivárgott a korábban sokelemű, de egynemű kulturális esszenciába. A Nyugat szelleme.
„A türbedár: […] Azt mondod, a kormány az oka a véres igazságtalanságnak. De ez valójában nem a mi kormányunk, hanem a tietek. Tőletek tanult. Ti támogattátok szent értékeink elleni bűnös harcában. A ti tanításotokat és nézeteiteket hajtja most végre. Fel kell tehát ismerned, hogy nem mi, oszmánok, hanem Európa és Európa szolgái felelősek annak a népnek a sorsáért, amelyért harcolsz. És az igazság éri utol az örményeket, mert ők kívánták vissza az országba a hitszegő bűnösöket, pártolták őket, és hódoltak nekik, hogy azok most felfalják őket. Nem látod ebben Isten ujját? […]
A fiatal sejk: Ez igaz, efendi. Nem tagadhatod le, hogy a ma nálunk uralkodó nacionalizmus idegen méreg, és Európából jött. Néhány évtizede még a mi népeink, törökök, arabok, kurdok, lázok és sokan mások hűségesen éltek a próféta zászlaja alatt. A Korán szelleme kiegyenlítette a földi, vér szerinti különbségeket. Ma már az arabok is, akik igaz
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
