Szaddám Huszein könyvet ír. Immár nem az elsőt, igaz, régebbi bestsellereihez bagdadi írószervezetek adták össze ötleteiket. Úgy tervezi, hogy a műben szó lesz gyermekéveitől az egyiptomi egyetemi kalandokon át egészen az iraki–iráni háborúig, amikor nyugati támogatói elárulták őt. Valamennyien izgatottan várjuk az alkotás megszületését, elvégre Huszeinnek van csak igazán ideje írni. Amerikai börtönviszonyok, jó ellátás, talán még számítógépet is kap, de ha nem, a papír és toll is megteszi, hogy rögzítse felejthetetlen élményeit.
Eközben két hét alatt ötszáz ember halt meg merényletek áldozataként a hajdani Mezopotámiában. Az új időszámítás kezdete, a nagy nehezen megalakult kormány hivatali esküjének letétele, azaz május 3-a óta. A korábbi napi 30–35 merénylet felkúszott hetven fölé. Az öngyilkos merénylők most már nemcsak gépkocsiba rejtett bombát hoznak működésbe, hanem gyalogosan, az övükre szerelt robbanóanyaggal vegyülnek el a nép között, majd működésbe hozzák a gyilkos eszközt. A célpontok kiválasztásával sem vesződnek immár: míg korábban rendőrségi, katonasági felvételre váró férfiak között robbant a bomba, ma már csupán az a lényeg, hogy a merénylet után minél több ártatlan áldozat széttépett holtteste maradjon az utca kövezetén.
Eddig mindig csalódást hozott az a szemlélet, amely valamilyen jelentős eseményhez kötötte az erőszakhullám lanyhulását: ha elfogják Szaddám Huszeint, a terroristák belátják, hogy minden hiába; ha az első demokratikus választást megtartják, ha megalakul az új kormány, ha… A borzalmas vérengzéseknek senki és semmi nem tudott megálljt parancsolni. Sőt amint az utóbbi napokban láthattuk, új erővel tombol az erőszak. Mostani fellángolása a helyzetet követő megfigyelők szerint nem más, mint polgárháború, de legalábbis annak előszele: soha nem lehetett ennyire kimutatni a merényletekben a két nagy vallási csoport, a szunniták és a síiták szembenállását.
Bátran kijelenthető, hogy a Szaddám-rezsim idején uralkodó kisebbség, a szunnita nem fogadja el a hatalomból való kiszorulását. Nagy többségük hallani sem akar a síita Ibrahim al-Dzsaafari vezette új iraki kormányról. Aki pedig szunnita létére részt vesz a kabinet munkájában, az áruló. A szunniták, ma már jól látszik, nem csak a lázadók megfélemlítései miatt bojkottálták a január végi választásokat. A korábban mérsékeltnek mondott szunnita pártok is egyre inkább radikalizálódnak. Az ő nyilatkozataikban is megjelent a síiták és az amerikai megszállók párhuzamba állítása, amely eddig csak Abu Muszab az-Zarkávi terroristavezér, az Al-Kaida iraki vezetője okfejtéseiben szerepelt. Még a korábban a nemzeti együttműködést szorgalmazó kommunista párt is szétvált szunnita és síita szárnyra.
A merényletek egyre inkább a síiták ellen irányulnak, csak azt nem lehet tudni, meddig tart a megtámadott többség türelme. A síiták a 26 milliós Irak lakosságának mintegy 60 százalékát adják. A napokban a több mint egyéves hallgatását megtörő hitszónok, az egyébként nagy hatással bíró síita vezető, Muktada asz-Szadr kérve kérte övéit, ne válaszoljanak a támadásokra. De ha őt vagy a síiták első emberét, Ali al-Szisztáni nagyajatollahot valamilyen támadás éri, senki sem szabhat gátat többé a síiták mindent elsöprő dühének.
A hírszerzői jelentések szerint a szunnita lakosság jelentős többsége elfogadja a terroristák céljait, többé vagy kevésbé támogatja őket. És nem csak a régi Szaddám-párt tagjai. Az eddig elkövetett merényletekben mintegy ötszáz öngyilkos merénylő vesztette életét, több tízezer iraki áldozatot szedve. Mindenki azt hitte, hogy előbb-utóbb elfogynak az ilyen fanatikusok, de nem: minden szunnita nagycsaládban akad három-négy ember, aki kész lemondani életéről és feltölteni az öngyilkos merényletek elkövetésére várók sorát, ugyanis ilyen módon akarják megbosszulni a háborúban vagy az azt követő zavargásokban megölt hozzátartozóik halálát. Itt még érvényes a vérbosszú törvénye. És senki sem tudja megváltoztatni a szemet szemért, fogat fogért felfogást. Így hát Irakban egyre több vér fog folyni.
A választások utáni halovány reménysugár, hogy a közép-keleti ország megtette az első lépéseket „a demokratizálódás útján”, szertefoszlott. A január végi voksoláson győztes síita és kurd pártoknak három hónapjukba került, hogy megállapodjanak a kabinet öszszetételéről. A mintegy ötmilliónyi kurd egyetlen célt tart szem előtt: hogy megőrizze azt az autonómiát, amelyet több mint egy évtizede, az első öbölháború óta élvez. Vezetői jól tudják, hogy jelenleg nagyhatalmi jóváhagyás nélkül nincs esélyük a függetlenedésre, nem szólva arról, hogy Törökország, Szíria és Irán a gondolat felmerülésére is fenyegetőzéssel reagál. A kurdok számára most az a fontos, hogy elarabosított városaik fölött fokozatosan visszaszerezzék az ellenőrzést, és a hatalmas olajmezők bevételeiből minél több forrást tudjanak megtartani a saját térségüknek. Az ország kurd elnöke, Dzsalal Talabani is kész lobbizni ezekért a célokért.
A középső, szunnita rész nem olyan jól körülhatárolható, mint a kurdok által lakott három tartomány, arról nem is szólva, hogy – iraki viszonylatban – ez az olajkincsekben legszegényebb terület. Főként az úgynevezett szunnita háromszögben és Bagdad déli részén él a mintegy hatmilliós szunnita lakosság. A szunniták a két évvel ezelőtti amerikai invázió óta megalázva érzik magukat, mert a diktátor az ő soraikból került ki, annak idején őket juttatta vezető helyzetbe, ezért most másodosztályú állampolgárok. A megbékélés kedvéért az új kormányban pár kevésbé fontosnak tartott minisztériumot adtak nekik. Ám a szunnita lakosságnak továbbra is az a közösségi érdeke, hogy az ország újjáépítésére tett kísérletek kudarcba fulladjanak, az „új iraki vezetők” pedig csúfosan megbukjanak.
A síiták úgy érzik, a történelem igazságot szolgáltatott nekik: a diktatúra első számú áldozatai békés úton visszaszerezték a hatalmat. Nem véletlen Muktada asz-Szadr felhívása, Ali al-Szisztáni ajatollah csillapító felszólalásai, ugyanis egyre inkább csökken a síita lakosság támadásokkal szembeni türelme. Hiába a tűrésre intés, egyesek már válaszolnak a merényletekre, és ezzel a szunniták malmára hajtják a vizet: ha kitör a totális polgárháború, lőttek az egységes Iraknak.
Iraki állampolgár csak mint fogalom létezik. A három nagy közösség érdekei mindenek felett állnak. Például a szunniták, de maguk között még a síiták sem ismerik el Talabanit, az új kurd származású államelnököt. A minap váratlanul Bagdadba érkező Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter is megrótta az alkotmányozó bizottságot, ugyanis majd fél év alatt alig tudtak felmutatni haladást. Ám ezen nem lehet csodálkozni, hiszen a többségükben síita és kurd képviselők között – az 55 fős parlamenti bizottságban csupán két szunnita van – alig akad olyan téma, amelyben a megegyezés halvány jele mutatkozna. Le kellene győzniük azt az egymás iránti mérhetetlen bizalmatlanságot, amely minden megállapodásnak gátja. Ám épp ebben tehetetlenek.
Az iraki erőszak fellángolása nemcsak az Egyesült Államokat, hanem Európát és az ENSZ-t is nyugtalanítja. Rice miniszter asszony szerint a szunnitáknak nagyobb szerepet kellene kapniuk az ország irányításában. Ám a síiták és a kurdok megvonják a vállukat: miért nem vettek részt a választásokon? A demokrácia elveit felrúgva vajon melyik szunnita pártnak adnának pár helyet, esetleg majd Amerika alakít egy számára is kedves tömörülést?
Az mindenesetre dicséretes, hogy az amerikai külügyminiszter a Newsweek-botrány után a helyszínen kért bocsánatot a Korán vécében történt lehúzása miatt, amely állítólag a guantánamói fogolytáborban történt. Az amerikai hírmagazin által azóta visszavont cikk kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el az arab országokban. És nem ez az egyetlen amerikai hiba. A muzulmán világról szőtt nagy demokratikus álom is felülvizsgálatra szorul.
origo.hu
Csak kevesen válaszolják meg mind a 7 találós kérdést helyesen – Önnek sikerül?
